Fejér Megyei Hírlap – 1957. október 11.
II. rész
Varga László és Vagyócki Mihály emlékeiből.
Mihály nyitott szemekkel feküdt a tiszta ágyban. A kitárt ablakon frissen áramlott be az őszi levegő, s magával hozta az utcai fák pergő leveleinek susogó zaját. Csendben figyelte a hulldogáló levelek egymásbafolyó apró neszeit. Úgy tűnt előtte, mintha az elmúlás pillanatait élő levelek búcsúzkodnának szomorúan, az októberi szélben fázósan meg-meg rezzenő ágaktól.
Gondolatai visszafelé futottak. Vissza egy egész esztendővel; 1918 őszére. Milyen más volt akkor. Mennyire más – tört fel melléből a titkos bánkódás. Az elmúlás láthatatlan ereje rázta akkor is a fákat, tépte, szaggatta a sárga leveleket, s az emberek; a dunapentelei szegénynép mégis úgy érezte, hogy tavasz közeledik: örökké tartó, békét és boldogságot hozó igazi tavasz!…. S elég volt egy reménységgel és kétségekkel teli rövidke esztendő, hogy Horthy és különítményei darabokra tépjék a nép, szabadságról, függetlenségről, boldog emberi életről szőtt álmait.
Észre sem vette, hogy arccal fordult a nyitott ablak felé. A dombok ölébe húzódó házak felett szemei messzire futottak. Először Nagyvenyimig, aztán még tovább: Hercegfalváig, s végül a kicsike ország határain túlra, – Oroszországba kalandoztak nyugtalan gondolatai:
Ott még harcol a nép. Harcol és veri az idegen csapatokat. Védi magát, jogait és szabadságát, de itt?… itt már csöndes: kicsavarták kezéből győztes fegyvereit, ismét hontalanná, szolgává tették.
Hogyan tüzelt, ragyogott akkor a sok részesarató és nincstelen cseléd szeme, amikor ő, – Vagyócki Mihály – a föld felosztásáról beszélt előttük. S ma?..:. Keserűség, csalódottság és félelem bújkál ma ezekben a szemekben. Meg olthatatlan, önmagát emésztő harag.
Így töprengett, kesergett magában Mihály, amikor megnyikordult a kapu és durva, idegen hang reccsent az udvaron:
– Itt lakik Vagyócki Mihály….?!
– Itt…. Mit akarnak vele? – csapott be hozzá a felesége ijedt kiáltása. Kemény lépések dobbantak a konyha földjén, s a váratlan látogatók máris ott álltak a szobában. Idegenek voltak, puskával vállukon, karcsú fehér tollakkal sapkájukban. Mihály szíve összeszorult.
A fehérek… értem jöttek… – nyilalt agyába a gondolat.
– Ön Vagyócki Mihály aratónapszámos?….
Nyugodtan, határozottan hangzott a válasz:
– Igen…. Miért keresnek?
– Keljen fel! Velünk jön….
Felkelt. Lassan, vontatottan, mint akit mázsás teher nyom. Tudta mi vár rá. Várta már ezt a pillanatot. Öltözködni kezdett.
– Gyorsabban, – nem lakodalomba megyünk komám – sürgette az egyik fehértollas.
– Hová? – buggyant ki a száján önkéntelenül.
Amikor indulni akartak az asszony eléjük állt:
– Nem engedem!…. Elsírta magát: – mi lesz veled Mihály,… mi lesz? Aztán elhallgatott. Könnyes szemében gyűlölet lobogott; kezét a szívére szorította, amely alatt ott hordta a maholnap megérkező gyereket.
Az utca üres volt. Nem látta, nem tudta senki, hogy Vagyócki Mihályt elhurcolták. Szótlanul lépkedett a fehértollas alakok között. Ment gépiesen, becsületesen, felemelt fejjel. Kísérői jobbra, balra pislogó szemmel követték. Sunyin, alattomosan, mint ahogyan az éhes hiéna lopakodik mitsem sejtő áldozata után.
A Mátyás féle kocsmánál 5-6 lovaskocsi várakozott. Körülöttük fegyveres fehérek. Egyik-másik fején bocskai sapka, másikakén mici. Fehér toll mindegyiken. Mihály meghökkent: az ácsorgók között felismerte Farkas Jánost. Hirtelen bajsejtelem fogta el.
Felültették az első kocsira, a kocsis mellé. Azután bementek a kocsmába. Mihály az ablakon keresztül nézte őket. Ittak: sokat, közben feléje tekintgettek. Amikor kitódultak az ajtón, látta, hogy arcukon, mozdulataikban gyűlölködés, fenyegetés lappang.
Elindultak.
A kerekek búsan, bánatosan nyikorogtak, A fehérek beszélgettek, az ital megeresztette nyelvüket. Az egyik odahajolt Mihályhoz:
– Na mond csak: hogyan képzelted a földosztást? He?….
Farkas mosolygott. Magabiztosan, csufondárosan:
– Minek bántjátok? Nem látjátok?…. Most tervezi, hogy miként csinálja.
Mihály nem szólt. Arra gondolt, hogy alig másfélórája még ott feküdt a kis Cigány utcai házban, ahol felesége lepénysütésre készült. Feküdt és hallgatta a hulló levelek apró sóhajait, s az elárult, becsapott szegénynépre és szétzúzott álmaira gondolt; Most pedig itt ül a keservesen zötyögő kocsin, amely megállás nélkül viszi ismeretlen cél felé.
Előre nézett. A hegy tetején már látszott a Vadász-kereszt. Elhanyagolt, szürke szalagjával, mintha oda kapaszkodott volna, fel az út. Oda, ahol sötét árnyékával úgy magasodott az öreg kőkereszt, mint komor tilalomfa, amely elzárja a kocsik útját. Azt nézte Mihály. Még akkor is azt nézte, amikor megálltak és Farkas János odaszólt neki:
– Szállj le Miska, … nem viszünk tovább… Aztán odalépett a leszálló ember elé:
– Na, hogyan is volt az a földosztási prédikáció?… Hogyan is mondtad?…
A választ nem várták. Irgalmatlan erővel csapott rá a puskatus:
– Nesze Miska!..:
– Osszuk a földet Miska!..:
Először kiáltozott, könyörgött, hogy ne bántsák, hisz ő nem bántott senkit. A földet valóban ki akarta osztani, de csak a gazdagokét, az urakét, azoknak, akiknek egy talpalatnyi sincs. Ilyeneket beszélt, aztán lerogyott a földre és elnémult. Akkor belerúgtak, részegen, kegyetlenül.
– Lőjetek bele és dobjátok a kukoricásba. Ne pocsékoljátok tovább az időt, – hallotta a földön heverő Mihály. Fekete éjbe boruló szemei előtt óriásira nőtt a hallgatag kőkereszt, aztán vértől borítva szédült, zuhant a feneketlen, jótékony eszméletlenségbe.
A fehértollasok felugráltak az út szélén várakozó kocsikra és elnyargaltak Dunaföldvár irányába:
Hegedűs Péter
Felhasznált kép:
Dunaújváros története képeslapokon