A Hírlap – 1993. október 22.
“Zászlónak használnak bennünket!”
Ki fog megbocsátani
Zecher János 1956-ban a vasműben az öntöde munkástanácsának vezetője volt. A szikár, hajlott háttal is magasnak tűnő férfi most 73 éves. A forradalmat követően soha többé nem kapott munkát a városban, a Csepeli Vasműből öntvénytisztítóként ment nyugdíjba a hatvanas években. A nyugdíja tizenegyezer háromszáz forint, feleségéé kilencezer … 1989 óta tevékenykedik – társadalmi munkában – a Pofosz dunaújvárosi elnökeként.
Zecher János
– Nagy lelkesedéssel vetette bele magát annak idején a munkába, ötvenhatos múltját ismerve, börtönéveiről tudva talán botorságnak tűnik a kérdés, de – miért?
– Ez a lelkesedés azzal a cikksorozattal kezdődött, ami nyolcvankilencben jelent meg a helyi Hírlapban. Több levelet is megírtam már, amikor nagy nehezen felvállalták ennek a témának a feldolgozását. Ezt követően kértek fel Budapesten a Pofosz-nál, hogy hozzam létre a helyi alapszervezetet. Persze, hogy vállalkoztam rá, kellett, hogy legyen a dunaújvárosi, s az azóta ide költözött forradalmárok számára egy hely, ahol megoszthatják egymással mai gondjaikat, egykori élményeiket. Persze, akkoriban még csupán érdekvédelmi szervezetről volt szó, amelynek az lett volna a feladata, hogy az üldözötteket a törvény adta keretek között kárpótolják anyagilag, és legfőképpen erkölcsileg. Szívesen csináltam. Éjjel-nappal dolgoztunk azért, hogy a tevékenységünk mindenkinek a megelégedésére szolgáljon.
– Mégsem így történt… Az utóbbi időben egyre keserűbb, egyre gyakrabban mondogatja, hogy – befejezem.
– Ez a Pofosz már nem az a szervezet, amelybe én beléptem. Alakult egy szélsőséges csoport, amelynek tagjai úgy gondolják, hogy nagy hanggal, kiabálással kell elérni mindent. Én ezzel nem tudok azonosulni, mindig azon a véleményen voltam, hogy csendben, nyugodtan, higgadtan kell dolgozni. Be is vált, ide mindig bizalommal jöttek az emberek. De zavar azért más is. Most, amikor arról van szó, hogy az ötvenhatos eseményeket fel kell dolgozni, elemezni kell, megtorpanást érzek. Még meg sem született az ezzel kapcsolatos törvény, már amnesztiát hirdetnek. Kiabáltak az igazságtételért, de amikor ki is kellene állni mellette, akkor elcsendesednek.
– Ön nagyon sérelmezi az Alkotmánybíróság döntését…
– Így van. Én nem vagyok olyan hurráhangulatban, mint az igazságügyminiszter. Tudja mi ez a törvény? Nesze semmi, fogd meg jól. Mert hát kit akarunk mi most tulajdonképpen följelenteni és bíróság elé állítani? Az elkövetőket? No igen. A törvény viszont azt mondja, nem az a bűnös; aki félholtra verte az embereket, hanem aki kiadta a parancsot. Tehát azok, akik a kínzásokat elszenvedték hiába ismerik azokat, akik tették, semmit nem tehetnek. Mert bizonyítani; egyenlő a lehetetlennel. Egyszerre két-három foglyot sosem vertek, tanúnak meg egy ember nem elég. Szóval, ezek a dolgok eltávolítanak engem a Pofosz-tól.
– Néhányszor beszélgettünk már arról, hogy többen – elnézést a kifejezésért – tetszelegnek manapság forradalmárként, holott édeskevés közük van ötvenhat októberéhez…
– Pontosan. És a tetejébe ők azok, akik a legnagyobbat markolják most a közös tálból. Addig, míg mi csendben, nyugodtan dolgozunk. Mert dolgozunk keményen. Nem dicsekvésként mondom, de egyedül az országban elértem azt, hogy a Pofosz-tagok megfelelőképpen hasznosíthassák kárpótlási jegyüket. Nem ötven-hatvan, hanem százhúsz százalékért.
– Visszatérve a – megint csak bocsánat a kifejezésért – álötvenhatosokhoz – nem lehetett volna kiszűrni őket?
– Sajnos nem nagyon volt lehetőség erre. Pedig nagyon szomorú dolog ez. Tudja, három éven keresztül minden hónapban felmentem a szervezet elnökségi üléseire, ahol azt tapasztaltam, hogy épp az ilyen emberek oktattak ki bennünket. Valahogy úgy, mint az ötvenes években.
– Azt szokták mondani, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. És itt Dunaújvárosban sokan vannak, akik messziről jöttek. Viszont tavaly Pongrátz Gergely azt nyilatkozta, hogy őt nem lehet félrevezetni. Ő csak ránéz valakire és megmondja, hogy valóban Corvin-közi volt-e?
– Na, jó, hogy említi Pongrátz Gergelyt Hát milyen dolog az, hogy őt és Wittner Máriát eltávolították a szervezetből a harmadik kongresszuson. És arról nem is beszélek, hogy a világszövetséggel kapcsolatban Fónay Jenő egyedül lépett, a Pofoszt nem vitte be. S most, legutóbb is, amikor Pongrátz infarktust kapott… Egyik kezével képletesen az ő kezét fogta a betegágyon, a másikkal pedig azokét, akik ellene vannak. Hát micsoda pálfordulás ez?
– De hát mivel magyarázható mindez?
– Politika. Féltik a népszerűséget. Hiába egyesítik most az ötvenhatos szervezeteket, a maga vezetőségét mindegyik meg akarja tartani majd. Hogy lesz ebből egységes politika? Hogy lesz ebből egység, amivel el lehet érni valamit? És még a politikánál maradva. Kilencvenben a választások után félretettek bennünket, ötvenhatosokat. Most, hogy jönnek az új megmérettetések, megint mi lettünk a különböző pártok zászlói. Ha kinyitom a rádiót, ötvenhat. Bekapcsolom a televíziót, ötvenhat. Nem akartuk, mégis zászlónak használtak és használnak bennünket.
– Lassan lezajlanak a kárpótlások. Ki elégedettséggel, ki keserű szájízzel konstatálja, hogy mit “kapott”. Hogyan tovább egykori forradalmárok?
– Évről évre fogyunk. Akik még élünk összejövünk néha, elbeszélgetünk. És szép lassan kikísérjük egymást a temetőbe.
– Megbékélve?
– Megbocsátani az fog, aki az égben van. Nekünk felejteni kéne. Csakhogy ez nagyon nehéz. Az tudja csak igazán, akinek része volt, része van benne…
Kiss S. Anna
