Jelenkor – 1974 – május
THIERY ÁRPÁD
Az ifjúság városában
A Dunai Vasmű oszlopos, valamiféle monumentalitást jelképező bejárata fölött fakul a freskó, amely a húsz-huszonöt évvel ezelőtti kornak megfelelően kék szerelőruhás munkásokat, kalapácsos embereket, traktoristákat, gabonakévés, szőke parasztlányokat, körzős mérnököket ábrázol.
Nézegetem az első dunaújvárosi újságot, a Dunai Vasmű Építőjét. Az első számból, amely 1950. december 21-én jelent meg, állítólag egyetlen példány maradt. A cikkek ma már nyilván nem hatnak a régi erővel és komolysággal, sőt helyenként mosolyt keltenek, de a levélírók akkori eltökéltségéhez kétség nem férhet.
“A hetenkénti bérfizetés a kapitalizmus öröksége volt. Az értelmiségi dolgozókat elválasztotta tőlünk, fizikai dolgozóktól. Most ez a válaszfal ledőlt. A mi bérünket is havonta számolják majd el, és kéthetenként kapunk fizetést. A havi bérelszámolás újabb lépést jelent előre a fejlődésünkben…”
“Mi még csak harmadik hete vagyunk Pentelén, de már most is tudjuk, hogy milyen jelentőségű békemű építői vagyunk. Az Épületanyagfuvarozó Vállalat küldött bennünket a Dunai Vasműhöz. Az első napokban megalakítottunk két munkabrigádot… A Béke-brigád és az Ifjúsági-brigád elhatározta, hogy a versenyt karácsonykor és újévkor se szünetelteti. Karácsonyra való tekintettel se maradhat abba a szállítás …”
“A politikai iskoláról szeretnék hozzátok szólni! Tudjátok, hogy harmincegyen jelentkeztünk alapfokú politikai iskolára és a legutóbbi szemináriumi előadáson csak heten jelentünk meg. Hozzátok szólok, akik nem jöttetek el. Rést nyitottatok az ellenségnek, épülő szocializmusunk falán… Elvtársak! Mi valamennyien önként jelentkeztünk az alapfokú politikai iskolára, de nem elég, hogy ígéretet tettünk…”
Dunai Vasmű Építője – 1950. december 21. – címlap
A lap “A Dunai Vasmű hazánk leghatalmasabb, legkorszerűbb üzeme lesz” című írása alatt Borovszky Ambrus nevét látom. Akkor a NEB vezérigazgató-helyettese volt, ma a Dunai Vasmű vezérigazgatója.
Borovszky Ambrus
A legendás hírű Borovszky Ambrus…
Az íróasztal és környéke szimbóluma is lehet annak a változásnak, ami a bejárati freskó festése óta történt. Az íróasztal egy modern lakás társalgási asztala is lehetne. Kényelmes, a szemnek kellemes, élénk színű fotelok veszik körül, teljes körben. Balról a telefonok. A nyitott, téli ablakokkal szemben, a falnál valami állványszerűségen egy kompozíció fénylik. Bronzvörösen fénylik, belőle a keményen sötétlő, ércszerű domborzatok sejtelemmel s erőt sugározva emelkednek ki. Az íróasztal és környéke nélkülöz minden hivatalosságot, azt is mondhatnám: bürokratikus hangulatot. Célszerű, kényelmes, korlátnélküli. Két ember nem az íróasztal egyik vagy a másik oldalán helyezkedik el, hanem egy asztal mellett ülnek, még akkor is, ha vitatkoznak, esetleg dörög a vezérigazgató hangja.
Zsebre dugott kézzel, lendületes iramban jár-kel a hosszú, teremszerű irodában. Erős arca tűnődő, kissé talán érzelmes is. A régi időben kutat, amikor senki sem tudta, hogy Borovszky Ambrus mikor alszik, és nem értették: hogyan lehet jelen mindenütt?
– Ha megpróbálok visszagondolni a húsz-huszonkét év előtti időkre – mondja -, páratlan nagy lelkesedést látok magam előtt, ami engem is, meg másokat is eltöltött. A lelkesedés, a jószándék mellett az ismeretanyag bennünk nem sok volt, de nem estünk kétségbe. Hallatlan módon bíztunk abban, hogy igaz ügyet szolgálunk. Nem frázis e …
Régi fényképet mutat, a harmincas évek második feléből. Borovszky Ambrus fiatalon, munkaruhában egy hatalmas öntvény mellett áll.
– Nézze, egy ilyen nagy öntvényt rám bíztak. Ez nagyon nagy büszkeség volt… Az én eredeti szakmám vasöntő. 1928-tól 1948-ig a hajógyárban dolgoztam. A felszabadulásig mint vasöntő, majd mint művezető. Azt szokták mondani, hogy az ember a környezetének a neveltje. Nagyon szerencsés dolognak tartom az életemben, hogy szervezett munkások között éltem. 1937-től bizalmi voltam, egészen a felszabadulásig. Ez akkor nem tartozott a szívesen vállalt funkciók közé, de én nagyon szerettem. A politikai-elméleti és az általános műveltséget gyarapító szemináriumokon sok olyan ismeretre tettem szert, amelyeket, ha nem vagyok szervezett munkás, csak a felszabadulás után tudok megszerezni.
Az egyetlen kép, amely Borovszky Ambrus öntőmunkást ábrázolja (balról a második) a Ganz Hajógyár öntödéjében. A hátoldalra írt dátum: “1936”. Akkortájt műhelyekben igen ritka vendég lehetett a fényképezőgép
1948-ban bekerültem a Nehézipari Központba, ahol különféle tisztségeket töltöttem be. Voltam üzemgazdasági főosztályvezető, majd a kohóipari központ vezetésével bíztak meg. Akkor ez nekem gondot okozott, mert kevés volt hozzá a szakmai ismeretem. Dolgoztam és mellette tanultam. Abban az időben az volt a nézet, hogy aki este tízkor már nem volt bent az irodájában, az nem volt rendes ember. Időközben elvégeztem a gazdasági-műszaki akadémiát, az úgynevezett Vörös Akadémiát. Feszültséggel teli évek voltak, feszítetten kellett dolgozni is, tanulni is. Nem volt egyszerű, az biztos. Aztán elkezdődött a vasmű építése. Amikor engem behívtak, és közölték velem, hogy Magyarországon épül egy kohászati kombinát, meg egy város mellette, és ennek a munkának én leszek az egyik vezetője, tulajdonképpen igazán el se tudtam képzelni, hogy egy ilyen beruházás mennyi gonddal és problémával jár. Szerencsére, az akkori főnököm, Sebestyén János, magas műveltségű mérnökember volt, akitől én nagyon sokat tanultam. Sokat segített. A későbbi munkámnak, eredményeimnek az alapja, hogy olyan főnököm volt, aki átsegített a kezdeti nehézségeken. Ő Pesten volt, én pedig itt a helyszínen, az akkori Dunapentelén…
Akkori emlék.
Az útkereszteződés előtt, a Radar felőli kapu közelében, míg a bekötés tartott, hetekig állt egy leány. Egész nap hunyorgott a napfényben, izzadt s veszekedett a tolakodó legényekkel, zúgott a feje a zajtól, egyszer a sárga zászlót, egyszer a pirosat emelte a magasba. A sofőrök, ha jókedvük volt, az előkelő hölgyeknek kijáró mozdulattal köszönték meg a jelzőlánynak a szabad utat, máskor meg rondaságokat kiabáltak neki.
Hová lett azóta az a lány? Hol vannak a fiúk, akik a napi tizenkétórás munka után a szállásépületek között végkimerülésig tartó magasugró-versenyeket rendeztek.
A léctartókat ácsbakok, a lécet malteros palló helyettesítette, a magasság emelése pedig versenyszerűnek éppen nem mondható módszerrel: egy-egy tégla alátéttel történt. Hova tűntek a villanyoszlopokról a hangszórók? Késő estig harsogták a ma már nevetséges slágereket… Hová tűnt a nagy hodály, a Késdobáló, ahol tanácsos volt a korsó sört azonnal lehajtani, mert könnyen elemelték az ember elől, és szerencsés esetben is csak pofonok árán lehetett visszaszerezni… Mi lett Göndörrel, Csöpivel és a többi félelmetes hírű vagánnyal? A Késdobáló helyén most autóbusz-pályaudvar van. Innen egy pillantás a víztoronyra. Láttam hajdan, amikor a brigádvezető az állványokba kapaszkodva kitűzte az épülő víztorony tetejére a zászlót… A Radarból, az egykori felvonulási épületekből nem sok maradt meg. A többit néhány évvel ezelőtt maga alá temette a megcsúszott löszfal. Több százezer köbméter föld alatt pihennek a szappanszagú női szállások. Esténként micsoda társasági élet folyt az épületek mögött!…
Egykor fogalom volt Dunapentele, majd későbbi nevén Sztálinváros. Az első időkben húszezer építőmunkás, szerelő, kubikos, segédmunkás dolgozott itt. Az egész ország Dunapentelére figyelt, az első szocialista város építésére. A dunapentelei megrendeléseket “zöld úton” kezelték. Vasárnap reggelenként az irányvonatok ezrével hozták Budapestről és a közeli városokból a vasárnapi munkásokat. Jöttek DISZ-megbízólevéllel a városi és a falusi fiatalok, jöttek a híres brigádok: a Horváth, a Bertók, a Kardos, a Filip, a Sztipkovics… És jöttek mások is. A hajdani arisztokraták, földbirtokosok, jöttek a csavargók is, a verekedők, a zavarosban halászók. A szélsőségek tükörképe volt az akkori Dunapentele, jelképe mégis a magasban, egyetlen szál kötélen dolgozó kőműves volt, aki nem törődve a halálos mélységgel, meszelte a siló falát.
– Nem voltunk elkényeztetve – mosolyog Borovszky Ambrus. – Ez a pentelei fennsík lösztalaj, esőben nagyon rosszul viselkedik. Eső pedig sok volt akkor, ősszel is, tavasszal is. Emlékszem, eleinte rengeteg lovaskordé dolgozott itt, de még ezek is csak nehezen mozogtak a latyakban, feneketlen sárban. Sokszor kilátástalannak látszott a helyzet. Ha az ember körülnézett, és amerre nézett, mindenütt a sárban elsüllyedt teherautókat és lovaskordékat látott. Mégis minden napnak, minden hétnek volt valami célkitűzése: egy csatorna, egy ház, egy üzem. Ezekben az örökös célkitűzésekben el is feledkeztünk arról, hogy milyen körülmények között dolgozunk. Vezetők, munkások, mind felvonulási épületekben, befejezetlen lakásokban laktunk… Országos mozgósítás történt a vasmű érdekében. Az egész ország területéről jöttek ide a szakmunkások, segédmunkások, mérnökök, technikusok… Egy év múlva aztán felépült a város első utcája. Május elsején avattuk, és ebből az alkalomból Május 1. utcának kereszteltük el. Ma is ez a neve.
Még abban az évben, 1951-ben, november 7-re kitűztük az első üzemek avatását. Az öntődét, a forgácsolót, és a vasszerkezeti üzemet… Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor a vasmű öntödei kupoló kemencéjében megjelent az első folyékony vas. Elterveztem, hogy november ötödikén este szépen, amikor mindenki hazamegy, én begyújtom azt a kályhát, és csinálok egy öntést, hogy zavar ne legyen a hivatalos ünnepségen. Öntő az eredeti szakmám, említettem már. Nem akartam feltűnést kelteni. Szürkület után munkához láttunk. Igen ám, de a kupoló kéménye fölött megjelentek a szikrák, és az emberek fölfigyeltek a szokatlan jelenségre. Úgy, hogy mire a vas elkezdett folyni, az öntöde megtelt építőmunkásokkal, akiknek a többsége életében folyékony vasat még nem látott. A vas szikrázott, ők meg elkezdtek tapsolni. Szinte véget nem ért a taps. Ez nekem nagyon emlékezetes maradt…
November hetedikén aztán megvolt a hivatalos ünnepség is. Nekem kellett kinyitni a csapoló nyílást, és hivatalosan is megjelent a folyékony vas. Az ünnepi szónok Farkas Mihály volt. A napokban előkerült egy akkori fénykép. Ott állt Farkas Mihály, Vas Zoltán, én meg mellettük.
Fölnevet.
– Legalább húsz kilóval könnyebb voltam, mint most.
Az öntés történetét ismerem, két vagy három évvel ezelőtt elmondta már. Úgy tűnhetne föl, hogy egyetlen nagy élményt ismételget. Pedig lehetséges, hogy kimagaslóan ez volt a legnagyobb élmény az életében: az egykori öntőmunkás annak a vasműnek az öntödéjében csapolja az első vasat, amit az ő vezetésével építettek, aminek jóformán minden téglájához, minden szál csövéhez és minden köbméter betonjához személyes köze van. De nemcsak Borovszky Ambrusban maradtak meg a régi dolgok ilyen erővel. “Betegség” ez. Nagyon sok lelkes ember dolgozott itt a hőskorban, akik a nagy munka befejeztével nem maradtak itt, de az ország különböző pontjain ma is jó érzéssel, sőt talán egy kis nosztalgiával és büszkeséggel emlékeznek vissza, hogy itt dolgoztak, és egy kicsit az ő munkájuk is benne van a városban és a vasműben. Hiúságból talán? Az elveszett évek nosztalgiája miatt? Ezek is az emberi tulajdonságok közé tartoznak.
Akik pedig itt telepedtek le, akiket Csepelről, Ózdról és máshonnan hoztak ide, és évekig nem felejtették el hangoztatni, hogy ők ózdiak, csepeliek, győriek, miskolciak – ma már törzslakók Dunaújvárosban.
Régi ember áll elém a múltból. Két vagy három éve, hogy találkoztunk. Botocska Pál, kőműves brigádvezető. Egy a hajdani sok ezer fiatal közül, akik DISZ-megbízólevéllel érkeztek Dunapentelére. Gumicsizmája az egykori förtelmes sártengert idézi fel. Azt az időt, amikor itt mindenki lajtból itta a vizet, hetenként új munkásnevek röppentek a magasba, a dicsőségtáblákra, és az elvárt munkaidő minimuma napi tizenkét óra volt.
A sovány arc megöregedett. Gyorsan élő munkásarc, rajta a szél és a fagy nyoma, és egy kis elégedettség, vagy inkább nyugalom, mintha azt mondta volna: a várható bekövetkezett, szép lakásom van, az öt gyerek rendben felnőtt, tanulhattak…
– Emlékszik a Késdobálóra?
– Hogyne, megszúrtak ott egy pár embert. Pofon is csattogott… De napközben aztán ment ám a munka. Dolgozni kellett. Egy nap alatt hét-nyolc köbméter falat felhúztunk. A sztahanovista szint száznyolcvan százalék volt, aki ezt nem teljesítette, azt nem is nézték szakmunkásnak. Az én brigádom egyenletesen dolgozott, kétszázhúsz százalék körül.
– Voltak háromezer százalékok is.
– Előfordult, de ez olyan, hogy mi egyszer a hármas konyhánál hetvenkét órát dolgoztunk egyhuzamban. Mondhatom magának, hogy borzasztó körülmények között, de nem volt más választás, mert az épületet át kellett adni a szerelőknek.
Botocska Pál 1950 novemberében, huszonhárom éves korában érkezett Dunapentelére, huszonhét kőműves szaktársával Nagykőrösről. Napokon át zuhogott az eső, a felvonulási épületben kaptak szállást, első munkahelyük a mai öntödénél volt. A régi nagykőrösiek közül ma már egy sincs Dunaújvárosban. Huszonhatan az első három hónap után elmentek, a huszonhetedik pedig tíz év után telepedett haza. Botocska maradt.
– Nekem tetszett itt. Nem láttam még ilyen nagy építkezést. Először én se nagyon akartam maradni, de a feleségem eljött, és azt mondta, hogy ő már innen vissza se megy. Néha elgondolom, kevés ember éri meg, hogy egy város születésénél ott legyen. Ritkaság ez…
A régi emberek húsz-huszonnégy éve idehozták magukkal a fiatalságukat.
A legtisztább érzések hajtóereje feszült bennük. S aztán egyszercsak, amikor már beleszoktak a mostoha állapotokba, elkezdődött az átalakulás, a várossá szerveződés, ami nemcsak házakból állt, nemcsak abból, hogy a felvonulási épületekből a kétszoba összkomfortos lakásokba költöztek át, nemcsak abból állt, hogy az új házak elől eltűntek a kipányvázott kecskék, a fürdőszobákból a tyúkok, és már nem váltott ki ellenszenvet és nevetséget, ha valaki a szabad óráiban rendesen felöltözött. Aki végleg itt akart maradni, annak fel kellett ébresztenie magában a rokonszenvet, a ragaszkodást az új házakért, az új formákért, és képzeletre is szükség volt, nem utolsó sorban pedig önbizalomra.
Volt egy időszak ugyanis, 1953 és 1955 között…
Borovszky Ambrus ha egy percre is, de ennyi idő után is gondterheltnek látszik. A mindig tettrekész ember türelmetlenségébe komorság vegyül.
– 1953-ban jött az a bizonyos és ismeretes Nagy Imre-féle politika, mely ezt a szép munkát itt gyakorlatilag leállította. Ez aztán sokunkban, akik mindent feltettek arra, hogy csinálnak valamit, rossz érzéseket szült. Képzelje el: egyszercsak azt kellett hallani, hogy erre nincs szükség. Ráadásul volt egy időszak, amikor a vasművet úgy emlegették, mint valami szükségtelen rosszat.
|
|
Sokáig uralkodott a közvélemény egy részében az a nézet, hogy jobban élnénk, ha nem volna a vasmű. Azonban a Dunai Vasmű nélkül ma már nehéz volna elképzelni a magyar ipart. Az egész feldolgozó iparban, a hajógyártástól a hűtőgép gyártásáig, a Dunai Vasmű terméke megtalálható. Akik kételkednek az eredményekben, azoknak azt tudom mondani, hogy a vasmű 1952-től hosszú éveken át valóban csak tartozott az államnak, de 1960-tól 1969 végéig visszafizette a kamattal együtt, amit az állam ide befektetett. A vasmű teljesen kielégíti a hazai ipar szükségleteit, s a szocialista országokon kívül a Dunai Vasmű termékeit huszonnyolc tőkés országba exportálják. 1973-ban több mint negyvenmillió dollárt hoztunk be…
Tizenháromezer ember dolgozik a vasműben. Az alapanyag: a lemezgyártáson kívül évente negyvenezer tonna spirálisan hegesztett csövet gyártanak a földgázprogramhoz, a távfűtő- és olajvezetékekhez. A vasmű termékei nélkülözhetetlenek a kultúrált gépgyártásban, számos terméket gyárt a járműprogram és a mezőgépipar részére. A központi fűtéshez évi egymillió négyzet- méter fűtőfelületű, lemezből készült radiátort gyártanak. Ennek hiányában a nagyon drága, öntöttvas radiátort kellene használni. A vasmű termékeit egyébként a nyugati országokból kellene beszerezni.
Írás közben veszem észre, hogy magam is mentegetni kezdem a Dunai Vasművet.
Miért vajon?
Rászorul a mentegetésre?
Ki előtt kell mentegetni?
“Leltárt” készítek. Maga a Dunai Vasmű. A papírgyár. A textilipari üzem. Más üzemek. A főiskola. A középiskolák. A tizenkétezer lakás, azaz ötvenezer lakos. Művelődési házak. Mozik. Éttermek. Szálloda. Kiállítótermek. Uszoda. Műjégpálya…
Úgy mondják: az ifjúság városa ez, hiszen a korátlag harminc év körül van, inkább alatta, mint fölötte. Az évi születésekből nyolc nagy óvoda telne meg. “Panaszkodnak”, hogy a városnak nincsenek hagyományai. Teljesen érthető. Milyen tradíciók legyenek egy olyan városban, amelynek első, anyakönyvileg bejegyzett szülöttje 1971-ben házasodott meg?
A legendás hírű munkásokból azóta családos emberek, apák lettek, talán már nagyapák is. Az L. Szász Antalok, Szabó Mihályok, az egykori kubikosok, kőművesek ma osztályvezetők, olvasztárok, vállalati igazgatók. Aki tizenöt éve itt él, még jól emlékszik arra, hogy melyik épület helyén mi volt. Milyen fa, s a földnek milyen volt a horpadása? A fűnek milyen volt ott a selyme? Az óvodák udvarai azóta megteltek mászókkal, hengerekkel, játékokkal. A város lakói minden tavasszal nagytakarítást rendeznek: egy napig mindenki az utcákon és a köztereken takarít.
Utólag, az írás végéhez közeledve veszem csak észre, hogy mily kevéssé szól ez az Állami Díjas Borovszky Ambrusról, de sokkal inkább a városról és a vasműről. Azt hiszem, ennek a körülménynek ő maga örül a legjobban. Dinamikus ember, s mint ilyen, mindig a célokra összpontosít. Újabb és újabb tervek feszítik. Állandóan tervez, a jövő generációk sorsa izgatja. Az ilyen emberek szörnyen boldogtalanok, ha ilyen vagy olyan okból nyugdíjba kell menniük, “menet közben” pedig nincs idejük ahhoz, hogy igazán boldogok legyenek. Borovszky Ambrus irodájában, mint említettem, van egy kompozíció. Fénylik a bronz vöröse, benne a keményen sötétlő, ércszerű domborzatok. Két vagy három évvel ezelőtt megkérdeztem tőle: mi ez?
– Nem szabad megmagyarázni – válaszolta komolyan. – Elég csak annyi, hogy a föld mélyének a kincsei. A kincsek feltárása…
Dunapentele-Sztálinváros-Dunaújváros huszonöt éve azoknak a kincseknek a feltárása volt, ami az emberek többségében bent rejlik. A munka itt, tízezrek számára éveken át tartó kincsfeltárás volt. Sok ezer ember derék munkája, megszállott politikai munkások és építésvezetők álmatlansága, lelkesültség és fogcsikorgató csakazértis.
Nem értem, miért kellene utólag hallgatni róluk, vagy restellkedni miattuk?
