Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 14.
Dunapentele, 1956
EPILÓGUS
Örültünk a feladatnak, vonzó volt a Dunaújvárosban még senki által fel nem dolgozott, meg nem írt téma. Természetesen, nem csupán újságírói szemszögből, hanem a népfölkelés itteni eseményeinek megismerése és – önmagunk előtt legalábbis – feltárása okán. De voltak gondjaink is: aggodalommal kerestük fel a néhány évtizede meghurcolt embereket, azokat is, akik napjainkig fontos pozíciókat töltöttek (töltenek) be a 33 évvel ezelőtt ellenforradalomnak nevezett népfelkelés és szabadságharc leverésében játszott szerepük miatt.
De kellemesen csalódtunk az eseményekre visszaemlékezőkben, mert az elítélt és egy életre – ne felejtsük el, ma már nyugdíjasokról van szó – megbélyegzett felkelők, az esetek többségében higgadtak maradtak. Nem kiáltottak bosszúért, nem követeltek fejeket. Tárgyilagosan – ha az eltelt idő miatt nem is mindig pontosan – gyűlölködés nélkül elevenítették fel a történteket.
Élményszámba menő beszélgetéseket folytattunk velük, például az egykori nemzeti bizottság elnökhelyettesével, aki mindig, minden megpróbáltatása és megaláztatása ellenére is kitartott meggyőződése mellett. A volt honvédhelyőrség egykori parancsnokával, akit még a börtönbüntetése után is – éppen e lap jogelődjének hasábjain – bélyegeztek ellenforradalmárnak, a nép ellenségének. Vagy a – magát ma nem kevés iróniával sztálinistának tituláló – egykori párttitkárral, akinek a szerepe talán leginkább megkérdőjelezhető mai szemmel. És aki ennek ellenére vállalta a nyilvánosságot, sőt, segített felkutatni egykori ellenfelét.
Persze találkoztunk olyanokkal is, akik nem voltak hajlandók a nevüket adni, sőt a véleményüket is megtagadták. De büszkén vették elő eddig ki tudja hol rejtegetett cserkészkönyvüket, leventeigazolványukat vagy csak a keresztlevelüket, bizonygatván: ők soha nem voltak az ötvenhatot követő rendszer hívei.
Aggodalmat mégsem ők okoztak. Hanem a tudat, hogy akarva-akaratlan megzavarjuk, újra feldúljuk olyan emberek életét, akik végre már nyugalmat szeretnének. Akik régen túl a börtönéveken talán már azt is megbántak, hogy valamikor gondolkodni, hovatovább meggyőződésük szerint cselekedni mertek. S azok, akik feleségként, vagy az “ellenforadalmár” gyerekeiként élték meg az eseményeket követő éveket. És akik az elmúlt hetekben kérték, hagyjanak már bennünket, apánkat – békében.
Mi szeretnénk, ha megértenék: éppen ezért volt, van szükség végre a történtekkel való szembenézésre, hogy az áldozatok békében nyugodhassanak. Hogy mindenki manipulációk, hamis információk, hazugságok nélkül tisztázhassa magában, mi történt Magyarországon, Dunapentelén 1956 októberében, novemberében. Elvégre nemcsak szemtanúk, nemcsak az eseményeket megélők vannak, hanem olyanok is, akik eddig egy átírt történelmet ismertek. Ennek a tisztázásához szerettünk volna hozzájárulni a magunk módján.
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
Néhány szó a mai dunaújvárosiakhoz
Kedves volt a Dunaújvárosi Hírlap munkatársaitól, hogy fölkerestek. Ma is – nyugdíjas létemre – annyit dolgozom, s annyira benne vagyok az élet sűrűjében, hogy nem jutok hozzá emlékeimen tűnődni. Mindamellett Dunaújváros számomra olyan, mint az ifjúság örökre elröppent édes madara.
A lap “exírónak” titulál, de én még mindig írónak tartom magam. S ha eltűntem a láthatárról, annak nem a három börtönév az oka. Annak bizony az a súlyos következményekkel járó kulturális politika az oka, mely, még a posztsztálinista szférán belül is egyedülálló volt: ez az Aczél György-féle kulturális politika, melynek fő jellemzője a magyarság elemésztésére, eltüntetésére való törekvés. Engem 1970 óta Aczél György tett olyan listára, melyen a végleg elhallgattatandók szerepeltek, kiknek még a nevét sem volt szabad leírni. Semmi más oka nem volt ennek, mint az a következetes magatartásom, mely mindenekelőtt a magyarság megőrzésére és túlélésének biztosítására irányult. S mert a kulturális politikában továbbra is jelen van a nemzeti jelleg elpusztítására irányuló “szellemi bulldózer” irányzat, javasoltam az 1988-as tokaji írótáborban egy “Magyar Szellemi Védegylet” megalakítását, mely meg is alakult, s melynek programját hamarosan közzétesszük.
Mindamellett sikerült időközben egyet s mást irodalmi téren is tennem: megjelentek fordításaim a latin-amerikai irodalomból (Asturias, José Eustasió Rivera stb.) és olaszból (Michele Barbi: Dante élete) Szerkesztésemben jelent meg a nagy bükki monográfia “Kilátás a kövekről” címmel. Esszékötetem nyomdában van, s munkatársa vagyok a tatabányai Új Forrás és a miskolci Napjaink folyóiratnak.
Ez a nemzet ma sorsfordító napokat él, s ami minden erőmet leköti, nem a múlt, hanem a jövő. Az egykori ellenfelekre sem haragszom. Csak arra haragszom, aki ma, napjainkban, akár bal-, akár jobboldalon azon van, hogy belülről fúrjon léket viharban hánykódó hajónkon.
Sándor András
