Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka

Taródiné Cseszka Éva

NAGYÉRI KÁROLY

Sztálinváros furcsa parancsnoka

Sztálinváros (az egykori Dunapentele) 1956-os történelmével kapcsolatban a szakiroda­lom általában két, országosan is figyelemre méltó eseményt emel ki: az október 25-i sortüzet, valamint hogy november 7-én fegyveresen védték a várost a szovjet csapatokkal szemben. Már az is szokatlan, hogy ugyanaz a katonai parancsnok vezényelt tüzet mindkét esetben. Azonban ha hozzátesszük, hogy a parancsnok 1957 januárjáig a helyén maradhatott, és utána is “megúszta” halálos ítélet nélkül, akkor már kezd érdekessé válni a dunapentelei történet és benne az ezredparancsnok, Nagyéri Károly szá­zados személye és sorsa.

Az első szocialista város, Sztálinváros

Nagyéri Károly (születési neve Nagy Progner Károly) nincste­len parasztcsaládból szárma­zott. A második világháború kitörése után, 1940. december 2-án a 101. lég­védelmi tüzérosztályhoz vonult be ka­tonai szolgálatra. A katonaságnál táv­beszélő- és rádióskiképzést kapott, 1943. május 17-én őrvezetőként sze­relt le. A főváros ostroma után a szov­jetek 1945. január 13-án mint polgári személyt fogságba ejtették és elvitték málenkij robotra, így két és fél évet töl­tött a Donyec-medencében. Innen ha­zatérve 1947-től Nagyéri Károly tagja lett az MKP-nak. Még 1944. szeptem­ber 9-én megnősült, 1956-ig öt gyermeke született.
Később a Magyar Néphadsereghez került, és ott viszonylag rövid időn be­lül nagy karriert futott be. 1950. május 10-én a Bem légvédelmi tüzér tartalé­kos tiszti iskolába hívták be, ahonnan július 14-én tartalékos alhadnagyként szerelt le. Ekkor kérte át magát a hiva­tásos állományba. Október végén a Bem légvédelmi tüzértiszti iskola hall­gatója lett. 1950 novemberétől 1951. szeptember 28-ig a Honvéd Akadémia ezredparancsnoki tagozatának hallga­tója. 1951. szeptember 26-án soron kívül főhadnaggyá léptették elő, és megkapta első önálló parancsnoki be­osztását Nagykanizsán. 1952. novem­ber 7-én jó munkája elismeréseképpen a Magyar Népköztársaság Érdemérem ezüst fokozatát kapta a párttól, és ez­zel egy időben századossá léptették elő. 1955. január 31-től egy tíz hóna­pos ezredparancsnoki tanfolyamra ve­zényelték a Szovjetunióba, hazatérte után, 1955. október 29-én pedig kine­vezték a sztálinvárosi 142. honi légvé­delmi tüzérezred parancsnokává.

SORTŰZ A FORRADALMÁROK ELLEN

Az 1956. október 23-i fővárosi esemé­nyek hatására a Tolbuhin laktanyában október 24-én hajnali 4 órakor az Or­szágos Légvédelmi és Légierő Parancsnokság gyalogsági riadót rendelt el. A harci riadó után Nagyéri konkrét in­tézkedéseket tett a környéken lévő fontosabb objektumok megszállására, a helyőrségbe vezető utak ellenőrzé­sére, a laktanya védelmének megerősí­tésére, a hadosztály-parancsnokság pe­dig Sztálinvárosba küldött egy négyfős tiszti küldöttséget. Nagyéri 15 honvé­det és egy tisztet rendelt a helyi kiegé­szítő parancsnokságra erősítésképpen. Őrzés alá vonta a városi szivattyútele­pet, a szigeten lévő víztároló meden­cét, majd 10 fős kisegítést küldött a tűzoltó-parancsnoksághoz. A harc­rendben lévő ütegek számára fokozot­tabb harckészültséget vezetett be. Az őrséget megerősítette, s a laktanya kü­lönböző pontjain öt könnyűlöveget he­lyezett tüzelőállásba, két löveget pedig a lőszerraktár biztosítására rendelt. A laktanya valóságos erőddé vált. Nagy­éri közvetlen összeköttetést épített ki a helyi rendőrséggel és büntetés-vég­rehajtási parancsnoksággal, s felvette a kapcsolatot a dunaföldvári légvé­delmi tüzérezred, valamint az Ercsi­ben lévő pontonos hidászdandár parancsnokságával.
A legtöbb vidéki városban a buda­pesti eseményekre való reagálás csak később következett be. Bár a hatalom bízott abban, hogy sikerül elszigetel­nie a vidéket a fővárostól, október 26-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a forrada­lom átterjedt az egész országra. A for­radalmi megmozdulások menetrendje  a városokban országszerte igen hasonló volt. A kezdeményezésre a nagyüzemek munkásai, bányászok, diákok, fiatalok vállalkoztak. A tömegde­monstrációk helyszínei elsősorban a pártállam szimbólumai – a pártbizott­ság épülete, tanácsháza, börtön -, a szovjet katonai emlékművek és a tele­pülések katonai laktanyái voltak. A város főterén zajlottak a nagygyűlések, ahol a követeléseket összegezték.
A forradalom első napjaiban még szilárdnak látszó helyi hatalom képvi­selői elbizonytalanodtak. A sortüzekben a terror kiterjesztésének szándéka húzódott meg, amitől a hatalom a tö­meg megfélemlítését remélte. Vidéken a tűzparancs kiadásának joga a párt megyei első titkárait illette. Október 25-én egyébként a vezérkari főnök a Magyar Népköztársaság minden alaku­latának távmondatban elrendelte, hogy jól látható helyekre címer nélküli nem­zetiszín zászlókat tűzzenek ki, és csak abban az esetben lőjenek, ha a felkelők be akarnak törni, vagyis ha fegyverrel támadnak.
1956. október 25-én délután egy kö­rülbelül 1500 fős tömeg az előző este Dunapentelére visszakeresztelt telepü­lés főterén tartott gyűlésről elindult a laktanyához. Ennek délelőtti előzmé­nye, hogy Budapestről a városba érke­zett egy teherautó négy katonával, hogy kenyeret szállítson a fővárosban harcolóknak. A kenyérgyár igazgatója azonban jelentette ezt Nagyérinek, aki utasítást adott a négy katona “letartóz­tatására” és a laktanyába szállítására. A Bartók téren délután tartott nagygyű­lés egyik témája éppen ezért a letartóz­tatott katonák kiszabadítása, valamint élelmiszerrel való ellátása volt. A Tolbuhin laktanyánál a tömeg sikereket ért el, ugyanis először szabadon engedték a katonákat, akik a Bartók térre vissza­vonulva elmesélték a budapesti eseményeket. Ezt követően a tömeg a négy katona mellé szerzett kíséretül további öt katonát Nagyéritől, “hogy biz­tosan célba érjen” a Budapestre kül­dött élelmiszer.
Mindeddig nem történt semmi at­rocitás, a tömeg békésen, tárgyalásos úton érte el a célját. Visszaemlékezé­sek szerint a küldöttséget a laktanya előtt felállított őrség megállította, egy kísérő állt a teherautó lépcsőjére, úgy mentek a laktanya kapujáig. Bent min­den katonának géppisztolya vagy pus­kája volt, övében négy kézigránát, a tetőn hatalmas kövekből védősánc, mögöttük lövegek, mellettük roham­sisakos katonák.
Hogy miként fajult el a következő menet útja a laktanyánál, arról a forrá­sok már más hangnemben írnak le kétféle verziót. A városi rendőrfőnök 17 óra körül jelentette, hogy a tömeg a laktanyához indult, valószínűleg fegy­verért. A parancsnokság emiatt első­fokú készültséget rendelt el, a katonák elfoglalták helyüket. A tömeg még min­dig a négy katona kíséretére kért újabb katonákat, majd puskákat köve­telt (“legalább vagy öt puskát adjon”), azonban Nagyéri ezektől már elzárkó­zott. A sortűz közvetlen előzményeiről egy ügynöki jelentésben ez olvasható:

“Nagyérit már az épület előtt találták. Igen elfogta a düh, hogy értsenek magyarul, a nincsből nem adhat stb. stb. Egyszercsak azon veszi magát észre Nagyéri, hogy a nép szivárog be a lak­tanyába, s már egész nagy tömeg van bent, s majdnem elérték az épületet. Rákiált a küldöttség vezetőjére: Ki in­nét bitangok! Előkapta pisztolyát, s rá­lőtt a vezetőre, kinek karját lőtte ke­resztül.”

Mindezt az egység 1957. január 2-án készített jelentésében már a követ­kező módon magyarázza:

“A parancs­nok elvtárs kiment a kapuhoz és be­szélt a tömeghez. A tömeg azonban to­vább kiabált […], betörték a laktanya kapuját, és behatoltak. Az eligazítás alapján tűz vezényszóra a védelemhez beosztott katonák riasztólövéseket ad­tak le. […] A katonák következő tűzcsapása a betódultakra irányult. […] Ez alkalommal a civilek közül 2 halott és 16 sebesült lett.”

Az idézett forrásokból is kitűnik, hogy az emberek nem “fegyveres támadást” kíséreltek meg a laktanyá­val szemben. Több forrás is megemlíti, hogy fegyver a tömegben nem volt. Kövekkel “betörni a kaput” elég való­szerűtlen úgy, hogy az épület előtt álló Nagyéri azt ne vette volna észre. A tra­gédiát illetően még mindig sok a nyi­tott kérdés: Elővigyázatlan volt a pa­rancsnok, amikor kiment a delegáció elé? Betörték a kaput, vagy nyitva ma­radt? Azt nem védte senki? Miért nem figyelmeztették előre a polgári lakos­ságot, hogy milyen intézkedést foga­natosítanak azokkal szemben, akik a katonainak nyilvánított területre lépnek? Hiszen a parton – szemben a lak­tanyával – titokban végigfektetett legénység nem enged másra következ­tetni, mint hogy a hatalom birtokosai szinte “várták” a tömeg megjelenését. Kérdés, volt-e felülről jött utasítás, hogy mindenképpen lőni kell, mint oly sok más helyen ezen a napon az or­szágban.
A hatalom képviselői 1956-ban min­denhol azt hangoztatták, hogy a sor­tűz jogos volt. Arra hivatkoztak, hogy a katonák feladata volt megvédeni a rájuk bízott katonai objektumot, azaz katonai esküjüknek tettek eleget, ami­kor végrehajtották a parancsnok uta­sítását. Az alakulatnak a forradalom le­verése után készült jelentése már a kö­vetkezőket tartalmazza:

“A jelentések szerint volt nyilasok, SS-tisztek, bünte­tett előéletű személyek vezetésével 150-­200 főből álló tömeg 17 órakor táma­dást intézett a laktanya ellen, kövek­kel.”

Nagyéri “a laktanyába való beha­tolást csak tűzparancs kiadásával tudta megakadályozni”. A szakirodalom ezt objektumvédő sortűznek tekinti. Az azonban kérdés marad, hogy a hatalom próbálta-e elkerülni a vérontást, vagy szándékosan “kiprovokálta” azt, aho­gyan nagyon sok helyen az országban.

NÉVJEGY Nagyéri Károly 1923-1994 Katonatiszt, 1956-ban a sztálinvárosi légvédelmi tüzérezred parancsnoka. A világháború után szovjet munkatá­borban tölt éveket, majd hivatásos ka­tonatisztként ezredparancsnoki tanfolyamra kerül ismét a Szovjetunióba. A forradalom alatt fellép a forradal­márokkal szemben, majd a felkelők választják parancsnokukká. Végül a Szovjetunióban kiképzett parancsnok szembeszáll a Sztálinvárost támadó szovjet csapatokkal. A Budapesti Ka­tonai Bíróság 1957-ben a népi demok­ratikus államrend megdöntésére irá­nyuló szervezkedés vezetésének büntettében életfogytiglan tartó szabad­ságvesztésre ítélte. 1962. július 1-jén szabadult kegyelemből.

 

Tudjuk, hogy a pártszervekkel és a rendőrséggel jó volt a tüzérezred kap­csolata. A korábban is idézett ügynök­jelentés szerint a laktanyában tartóz­kodott a politikai tiszt, a hadosztály ki­küldött tisztjei, valamint Kócsa László, a városi párttitkár. Könnyen elképzel­hető, hogy a pártvezetők a laktanyá­ban döntően befolyásolták Nagyérit.
A forrásokból ugyanakkor az is lát­szik, hogy a honvédség feloszlatta ugyan a tömeget, de nem került sor célzott lövésekre, hanem – a szabályzat­nak megfelelően – főleg a levegőbe lőt­tek. Az állambiztonsági szervek Grafo­lógus fedőnevű ügynöke így “jelentett” az eseményről 1959-ben:

“A lövésre a tetőről két főhadnagy egy-egy kézigrá­nát köteget dobott a tömeg elé, kikben nem is […] a felrobbanó kézigránát, mint inkább a robbanástól széjjel freccsenő, apróra tört dolomitkő csinált nagy kárt. Pisztolya elsütésével egy időben a százados kiáltott is, hogy tűz. A titokban a parton végigfektetett legénység a pa­rancsra lőtt is, de minden torkolattűz felfelé vágott, így azok nem a tömegre, hanem a levegőbe lőttek.”

Ezt követően az emberek visszavonul­tak a Bartók térre azzal a felkiáltással, hogy “ránk lőttek az áruló tisztek”.
Az eseményeket az 1957 januárjá­ban készült jelentés szerint az elöljáró­parancsnokoknak távbeszélőn jelentet­ték, s egyben azonnali segítséget kér­tek. Mivel a hadosztály nem tudott segíteni, a székesfehérvári 6. lövész­hadtest parancsnokságához fordultak. Másnap a 2. gépkocsivezető-képző is­kola sárbogárdi alakulatától 16 tiszt és 85 harcos érkezett. A feszült helyzetet jól érzékelteti, hogy október 27-én, “te­kintettel a polgári lakosság és a hon­védség közötti ellentétre, a tisztek csa­ládtagjait a parancsnokság beszállí­totta a laktanyába”.
Ahogy az első fegyverek eldördül­tek, az utcák a budapesti harcokra kezdtek emlékeztetni. A felkelők estén­ként sikertelenül ostromolták a lakta­nyát és a városi hadkiegészítő parancs­nokságot is. A katonaság továbbra is a kemény kéz politikáját képviselte. Te­herautóra szerelt gépfegyverrel járőr­szolgálatot szerveztek a városban, meg­hirdették az innen-onnan (például a rendőrségtől) szerzett fegyverek köte­lező beszolgáltatását, éjszakára pedig kijárási tilalmat rendeltek el. Az erje­dés azonban már elkezdődött a kato­naságnál. Száraz Jenő tartalékos orvos­százados Budapesti útjáról visszatérve “sajnálkozását fejezte ki, hogy Dunapentelén még mindig szemben áll a honvédség a »néppel«”. Nagyéri azon­ban kijelentette, hogy nem támogatja a forradalmat, míg arra felsőbb vezetőktől parancsot nem kap.

Az ÁVH-énekkar előadása Sztálinvárosban

Közben azonban az országos politi­ka megváltozott. Október 29-30-án a HM utasítására megalakult az ezred katonai forradalmi tanácsa. Tagjai kö­zött még ott volt a laktanyaparancs­nok Nagyéri, a törzsfőnök Papp Vendel és az alakulat párttitkára, Herke József főhadnagy, ugyanakkor már néhány sorkatona is. A Forradalmi Katonai Ta­nács delegációt menesztett a frissen megalakult városi Nemzeti Bizottság­hoz azzal a szigorú eligazítással, hogy “fegyverkiadás ügyében nem tárgyal­hatnak”. A delegáció egyik tagját, Boros István főhadnagyot azonnal a Nem­zeti Bizottság elnökhelyettesévé vá­lasztották.
Nagyérinek személyes kapcsolata a Nemzeti Bizottsággal tudomásunk sze­rint ez idő tájt nem volt. Nem tudjuk, hogy konkrét felsőbb utasításra várt, vagy “magánszorgalomból” tartott ki a kemény kéz politikája mellett még Nagy Imre október 28-i nyilatkozata után is. Kihallgatási jegyzőkönyvében az október 31-i napra így emlékezik vissza:

“Boros fhgy nekem jelentette, hogy az OLEP utasítására a szovjeteket meg kell támadni, ha november 10-ig nem hagyják el az országot. Ebben én kételkedtem, és mondtam Boros fhgy-nak, hogy hozza fel hozzám a távmon­datot. Boros fhdgy fel is hozta, és ab­ban valóban utasítottak bennünket a szovjetek elleni támadásra november 10 utáni időkre, ha nem hagyják el az országot. Az aláíró Madarász vörgy. Nádor ezr. volt.”

Pedig az egységen belül és kívülről is próbálták őt más irányban befolyá­solni. Érezve a tömeg felháborodását, a városi kiegészítő parancsnokság sze­mélyi állománya azon tanácskozott, hogy “a tömeget valamilyen formában megnyeri”. “Úgy döntöttünk, hogy ki­megyünk közéjük, és kijelentjük, hogy segítségükre leszünk a város megvédé­sében.” Nagyéri hajthatatlan volt, erre Izinger Gyula főhadnagy – későbbi ki­hallgatási jegyzőkönyve szerint – azt javasolta, hogy “mondjon le, és legyen más a parancsnok, hogy ezzel is csilla­pítsuk a felzaklatott tömeget, de Nagy­éri ezt nem tette”.

AZ ELSŐ LETARTÓZTATÁS

November 1-jén, a Nemzeti Bizottság második ülésén megszavazták 13 ÁVH-s letartóztatását. Ugyanekkor tárgyaltak a honvédség helyzetéről, amely még mindig nem állt át a forradalom olda­lára, és felmerült, hogy a laktanyában ávósokat rejtegetnek. Boros István fő­hadnagy megemlítette, hogy Nagyéri ezredparancsnok jelenléte jelenti a ko­moly akadályt. Izinger Gyula főhad­nagy a kiegészítő parancsnokságról ki­látásba helyezte a városban a védelem megszervezését. Ezek után a Nemzeti Bizottság beválasztotta Izingert az intézőbizottságba, majd határozatot ho­zott arról, hogy Nagyérit leváltja funkciójából, és letartóztatja. Ebben egyéb­ként nincs meglepő, mivel országszerte általános tendencia volt, hogy a parancsnokok a Forradalmi Katonai Ta­nácsban vagy már nem is kaptak he­lyet, vagy egy-két nap múlva kizárták őket, mondván, “akadályozzák a forra­dalom kibontakozását”. Ahol fegyveres harc is volt, ott a parancsnokot általá­ban letartóztatták és börtönbe zárták, ezzel nemcsak parancsnoki, hanem személyes befolyásukat is elveszítették.

A pártház épülete Sztálinvárosban

A dunapentelei fegyveres erők főpa­rancsnokává kinevezett Izinger Gyula főhadnagy feladata lett, hogy elmen­jen a laktanyába és letartóztassa Nagy­éri századost, valamint az ezred párt­titkárát, Herke főhadnagyot. Még az­nap 14.30 körül Izinger Gyula főhad­nagy néhány sorkatona kíséretében egy Csepel tehergépkocsival kihajtott a laktanyába, mind a Sztálinvárosban négyen elővették oldalfegyvereiket, és kivont pisztollyal be­mentek, majd közölték Nagyérivel, hogy “saját érdekében menjen be velük a Nemzeti Bizottsághoz”. Nagyéri arra hivatkozott, hogy a honvédelmi mi­niszter állította oda parancsnoknak, ezért nincs joguk őt leváltani, és nem megy velük. Izinger erőszak alkalma­zását helyezte kilátásba. Nagyéri erre engedett, csak azt kérte, jelenthesse ezt felsőbb parancsnokának. Telefo­nált is Veszprémbe Sánta alezredes­nek, elmondta, hogy letartóztatták, és Sztanó Béla százados veszi át a pa­rancsnokságot. Ezután szolgálati fegy­verét átadta Sztanónak.
A forradalom leverése után a hadosz­tálynak küldött jelentés szerint a parancsnok letartóztatását a Forradalmi Katonai Tanács javaslatára eszközölték, és a letartóztatásban részt vevő sorkatonák a laktanya Forradalmi Ka­tonai Tanácsának tagjai, a laktanyából kiküldött delegáltak voltak. Ez is bizonyítja, hogy a hon­védségnél a személyi állomány jó része már a forradalom mellett állt, csak Nagyéri személye miatt nem tették ezt hivatalosan. A forradalom leverése után készített jelentésekben a kommunista pártszervek és a katonaság is kiemelte Nagyéri helytállását az első napokban.
A Nemzeti Bizottság elnöke később azzal magyarázta a letartóztatásokat, hogy a tömegszenvedélyt igyekeztek csillapítani és a letartóztatottakat az esetleges bosszútól megvédeni, s aki bűnös, az a bíróság előtt feleljen tettei­ért. A Dunapentelei Ifjú Forradalmár című lap I. évfolyamának 1. számában közölt cikk ugyanezt erősíti meg:

“Vá­rosszerte nagy megnyugvást keltett, hogy a laktanya bűnös parancsnokát, aki elsősorban felelős a városban tör­tént véres eseményekért, a Nemzeti Bizottság utasítására a Forradalmi Katonai Tanács bebörtönöztette és helyére új parancsnokot állított. Követeljük, hogy Nagyéri századost és politikai he­lyettesét, Herke főhadnagyot a tömeg előtt nyilvános tárgyaláson vonják felelősségre.”

Az ÁVH-sokat és a két katonatisztet a tanács pincéjébe szállították. Az óvintézkedés egyébként indokoltnak bi­zonyult. Mivel a tömeg majdnem megtámadta az épületet, amikor meg­tudta, hogy ott tartják őket fogva, és kis híján betört a tanács pincéjébe, biz­tonságosabb helyre kellett vinni őket. Így még aznap 22 órakor erős fegy­veres kísérettel átszállították a vasmű­-igazgatóság helyiségébe, majd az épü­let légópincéjében helyezték el.

Dunapentelei forradalmárokról készült dokumentumfotó

A VÁROS VÉDELMÉBEN

November első napjaiban megszilár­dult a forradalom helyzete. A Nemzeti Bizottság elhatározta, hogy a szovjet túlerővel szemben is megvédi a várost, így mozgósítást rendelt el. A város ka­tonai főparancsnoka, Izinger Gyula fő­hadnagy már november 2-án beöltöz­tetett 500 civilt, és védelmi terv is ké­szült a szovjetek ellen. November 4-én, valószínűleg az általános szovjet táma­dás hírére, Izinger idegkimerültségre hivatkozva lemondott, a Nemzeti Bi­zottság pedig felmentette főparancs­noki tisztsége alól. A későbbi vádirat szerint Nagyérit a katonái követelték vissza parancsnoknak.
A Fejér Megyei Rendőr-főkapitány­ság politikai nyomozó osztályának összefoglalója a november 4-i eseménye­ket a következőképpen rekonstruálja:

“az operatív csoport vezetője felhozatta a pincéből Nagyérit és felszólította, hogy »akar-e katona lenni?« Nagyéri kijelentette, hogy igen, ő katona volt és az is akar maradni. Erre felszólította, hogy tegye le az esküt, kezébe adta az eskümintát, ezt Nagyéri felolvasta.”

Papp Bálint kinevezte Nagyérit a gyár­őrség helyettes parancsnokának, ame­lyet az elvállalt. Majd a Nemzeti Bizott­ság épületében Pados István, a Nem­zeti Bizottság elnöke kinevezte Nagy­érit a város katonai parancsnokának.
Vajon Nagyéri tisztában volt-e azzal, mit vállalt el? Aligha. Milyen motiváló tényezők hathattak rá? Azt nyilvánva­lóan érzékelte, hogy a nép gyilkosként tekint rá a levezényelt sortűz és az erős kéz politikája miatt. Annak is tu­datában lehetett, hogy egysége is erje­désnek indult már a forradalom első napjaiban, ami kicsúcsosodott abban, hogy a Forradalmi Katonai Tanács, va­lamint a Nemzeti Bizottság megalaku­lása után fokozatosan “perifériára szo­rult” és persona non grata lett. Zavar­hatta a felső vezetés határozatlansága is. Az új helyzetben elképzelhető, hogy egysége iránti elkötelezettsége, katona mivolta miatt vállalta a visszatérési le­hetőséget. Valószínűleg nem tudta azt sem, hogy a város fegyverben áll a ha­talmas létszámfölénnyel rendelkező szovjet hadsereggel szemben.
Katonaként nyilván tudhatta, re­ménytelen vállalkozás a város megvé­dése. Valószínűsíthetjük, hogy nem volt tisztában a helyzettel és a rá váró feladattal. Azt azonban tudta, hogy ka­tonái is részben elfordultak tőle – ez letartóztatásakor vált teljesen nyilván­valóvá. Vissza akarta szerezni becsüle­tét? Jóvá akarta tenni a bűnét? Gon­dolt-e a családjára, feleségére, öt gyer­mekére a fogdában, akikről semmit sem tudott? Nyilvánvalóan ezek a té­nyezők mind befolyásolhatták dönté­sét. A fogságból való kikerülés érdeké­ben, a helyzet ismeretének hiányában lehetett Nagyéri kompromisszum­kész. Katonaként a regnáló hatalom­mal kellett egyezkednie, ez pedig azokban a napokban a forradalom oldalán volt.
A forradalom leverése után a had­osztály-parancsnokság elhárítóosztálya által Nagyériről készített jelentésben Kerdivári Sándor százados megállapí­totta, hogy letartóztatásáig Nagyéri a fegyverek kiadása ellen volt, kisza­badulása után azonban mindenben alá­vetette magát a Nemzeti Bizottság ha­tározatainak.

“[…] sok tényező mu­tatta azt – írta Kerdivári -, hogy ellen­forradalmi személyek irányítják az egész szovjetellenes védelmet. Ezt látva őneki ott kellett volna hagyni az egész »N.B.«-t, amire lehetősége is lett volna, mert pobjeda gk-val sokszor egyedül járt. Ha ő otthagyja a »N.B.«-t, nem lett volna katonai pk. És az egész véde­lem főleg a honv. szétszaladt volna, mivel irányítás nem lett volna. Bizo­nyára Nagyéri szds-t igyekeztek terro­rizálni és ennek is betudható az, hogy minden intézkedésében az ellenforra­dalmat szolgálta.”

S mit gondolhatott erről a város? A katonának beöltöztetett emberek hi­vatásos katonai vezető nélkül marad­tak. Kellett egy hozzáértő parancsnok, akit katonái tisztelnek, jó szervező, képes a fegyelmet biztosítani, erős kéz­zel összefogni az erőket. Nem csodál­kozhatunk, hogy az ekkor fogságban lévő Nagyéri jutott eszükbe, aki hatá­rozottságról, “erős kézről” tett tanúbi­zonyságot a forradalom első napjai­ban, igaz, akkor még a másik oldalon. Előző napi ülésén vizsgálta a Nemzeti Bizottság Nagyéri szerepét a laktanyá­nál elkövetett vérengzéssel kapcsola­tosan, s arra a megállapításra jutott, hogy nem ő a felelős, hanem Herke fő­hadnagy. Száraz Jenő tartalékos orvos­százados azt is elmondta:

“hallottam, hogy Nagyéri bajtársat letartóztatták […] azonnal bejöttem a Nemzeti Bi­zottsághoz és elmondtam, hogy Nagy­éri százados nem gyilkos, mert ő nem a népre, hanem a levegőbe lövetett”.

November 3-án este Papp Vendel törzs­főnököt a Nemzeti Bizottság határoza­ta alapján szintén letartóztatták. Ügyét a bizottság ülése elé vitték, ám “a tárgyalást, tekintettel, hogy későre nyúlt az idő, megszakították és Papp századost a lakására hazaküldték”.
Tekintve, hogy a forradalom első napjaiban a párt és erőszakszervezete szellemi irányítója volt a katonaság ak­cióinak, valószínűsíthetjük, hogy nem egyedül Nagyéri hozta meg a döntést a tüntető tömegbe lövetésről. Minden­esetre abban mindenkinek a vélemé­nye egyezett, hogy Nagyérinél “jobb”, “alkalmasabb” parancsnokot nem fog­nak egyhamar találni, tehát kinevezték “az összes fegyveres erők főparancsno­kává”. Tiszttársai is megerősítették, hogy Nagyéri letartóztatása után “a lak­tanyában teljesen felbomlott a rend”.
Mennyire lehetett őszinte Nagyéri tevékenysége? Későbbi bírósági tárgyalásánál arra hivatkozott, hogy a család­ját féltette, valamint hogy kényszerítet­ték, egyedül sehová sem mehetett. “Ki­szabadulása után más választása nem volt, mint az, h. a város védelmét tovább fogja szervezni.” A vád azonban ezt a vé­dekezést nem fogadta el. A fellebbviteli tárgyaláson a katonai főügyész szerint Nagyéri “érdemeket akart szerezni az el­lenforradalmárokkal szemben elköve­tett cselekményeiért, ezért átállt”.
A forradalom leverését követően fe­lülvizsgálati tárgyalásán Nagyéri azt mondta letartóztatásával kapcsolatban, hogy “ez engem nagyon bántott és le­tört. Majd amikor én kiszabadultam a börtönből, már akkorra az ezredem az ellenforradalom oldalára állott. Ez volt az egyik indító oka az elkövetett tetteimnek.” Nagyéri szerint Pados a követ­kezőket mondta neki:

“Önt kiengedtük a letartóztatásból, azonban ha nem végzi kellőképpen a feladatát, önre had­bíróság vár. Azt is mondta, h. ne merjek szökni, mert figyelnek […] Azért nem szöktem meg, mert féltem, h. a családo­mon bosszút állnak.”

A sokféle verzió, a sokféle magyarázat arra utal, hogy több tényező hatott Nagyérire.
Nagyéri Károly szinte egyetlen ka­tonai főparancsnoki tevékenysége a vá­rost fenyegető szovjet támadás elleni védekezés megszervezése volt. Szaba­don engedése után rögtön a laktanyá­ba sietett, hogy felmérje az alakulat ál­lapotát. Nagyéri másnap a helyszíni szemle után néhány löveg elhelyezke­désén módosított, például azt, amelyik az L épületek között volt, kivitette Nagyvenyimre, a 4. üteg mellé, mond­ván, nem jó helyen van, mert miatta szétlőhetik a várost.
Mozgósítást rendelt el, hogy az “üte­geket feltöltse”, valamint megszervez­te a védelmet. Kinevezte a város déli és északi részének parancsnokait. Az R40-es rádió adó-vevő készüléket (a híres pentelei Rákóczi Rádiót) kezelőszemélyzetével együtt a legbiztosabb he­lyen szállásolta el. A Vasmű laboratóriu­mában kézigránátokat is gyártatott, amelyeket végül nem vetettek be.
Nagyéri határozottságról tett tanú­bizonyságot, katonatársai minden két­séget kizáróan egyhangúlag állították, hogy a rend szinte azonnal helyreállt.

Nagyéri nem hátrál Dunapentele Katonai Parancsnoka visszautasítja a szovjet beavatkozást A SZOVJET ULTIMÁTUM 1956. november 7-én a Kecskeméti Szovjet Parancsnokság parlamenterei a kö­vetkező felszólítást adták át a Városi Nemzeti Bizottságnak és a Katonai Pa­rancsnokságnak. Felszólítom Dunapentele helyőrségét, hogy a fegyvert tegye le. Fegyverletétel esetén a katonák, tiszthelyettesek és tisztek életüket, szabadságukat és politikai jogaikat megtarthatják. Ha a helyőrség a fegyvert nem teszi le, úgy a Szovjet Parancsnokság a várost fegyveres erővel beveszi. A harc után az összes fegyveresek, katonák és civilek hadifogolyként kezelendők. VÁLASZ A SZOVJET ULTIMÁTUMRA Dunapentele Katonai Parancsnoksága és a Városi Nemzeti Bizottság a követke­zőkkel válaszol a Kecskeméti Szovjet Parancsnokság felszólítására. Dunapentele az első szocialista város Magyarországon. A városban többségben munkások laknak, és a hatalom az ő kezükbe van letéve. Az 1956. október 23-i győztes forradalom után a munkások megválasztották a Nemzeti Bizottságot, hová saját küldötteiket delegálták. A város Katonai Parancsnoksága szorosan együtt dolgozik a Nemzeti Bizottsággal. A város lakósága fegyverben van, s eltökélt szándéka, hogy a fegyvert nem teszi le, hanem az utólsó csepp véréig fogja védeni a gyárat, a házakat és az egész várost, melyet salyát kezükkel építettek fel. A munkásság megvédi a várost fasiszta támadással szemben, de a szovjet csapatokkal szemben is, ha ők meg­támadják a várost. Mink a szovjet csapatokra nem lövünk az esetben, ha a várost 10 kilóméter körzetben nem közelítik meg. Mi továbbra is barátságban akarunk élni a szovjet néppel, de csak az esetben, ha az ország belügyeiben nem avatkoznak bele. A város fegyelmére és rendjére a felfegyverzett munkások vigyáznak. A gyár üzemei többségben dolgoznak. A városban ellenforradalmárok és fasiszták nin­csenek. Ha a Szovjet Parancsnokság nem akart vért ontani, de válaszunk nem elégíti ki, ugy javasoljuk a további megbeszélést semleges ővezetben. Dunapentele, 1956. XI. 7. NAGYÉRI KÁROLY Dunapentele Katonai Parancsnoka (PADOS ISTVÁN) Dunapentele Nemzeti Bizottságának Elnöke

 

A tűzparancsot Nagyéri személyesen adta ki, mégpedig azzal a megjegyzés­sel, hogy utolsó vérig kell a várost vé­delmezni:

“169/1956 Parancs a tűz megnyitására. […] Ennek érdekében a védelemnek megparancsolom: 1. Min­den állásban lévő üteg (löveg) köteles tüzet nyitni minden felbukkanó harc­kocsira, gépkocsin szállított szovjet gyalogságra, szovjet földi csapatokra, hadtáp utánpótlásokra, kétéltű jármű­vekre, valamint szovjet felségjellel ellátott repülőgépekre.”

Telefonon is paran­csot adott, hogy minden orosz tankra lőni kell, “amelyik tiszt a parancsomat nem teljesíti, azt a helyszínen fogom agyonlőni”.
Az azonban bizonyos, hogy a főpa­rancsnokká kinevezett Nagyériben nem bíztak meg százszázalékosan. Budai Zoltán későbbi tanúkihallgatása során elmondta: Papp Bálint azt az utasítást adta, hogy állandóan legye­nek mellette Apagyi József százados­sal, valamint főbe lövetés terhe mellett felelősek azért, nehogy szabadon en­gedése után megszökjön. Két napig ők kísérték, majd a Nemzeti Bizottság el­hárítórészlege vette át tőlük Nagyéri figyelését.

Az eredeti, kézzel írt válasz a szovjet ultimátumra

A SZOVJET TÁMADÁS

November 6-án Dunaföldvárról egy szá­zados telefonon biztatta, hogy tartson ki, mert a szovjetekkel a segítségére mennek, és kérte Nagyérit, tegyék le a fegyvert, és a várost adják át a szovje­teknek. Nagyéri magából kikelve ordí­totta: “Ki hívta magukat ide, vegye tu­domásul a szovjet hadsereg, hogy meg­mutassák [sic!] az egész világ előtt, hogy Dunapentelére nem teszi be a lábát orosz!” Nagyéri aláírása szerepel azon a kézzel írott fogalmazványon is, amely a fegyverletételt kategorikusan elutasította: “A város lakósága [sic!] fegyverben van, s eltökélt szándéka, hogy a fegyvert nem teszi le, hanem az utolsó csepp véréig fogja védeni a gyá­rat, a házakat és az egész várost, me­lyet salyát [sic!] kezükkel építettek fel.”
Az 1959-ben született ügynöki je­lentés azt sugallta, hogy Nagyéri – bár a védelmet megszervezte – a közvet­len fegyveres ellenállást mindvégig akadályozni próbálta. Bár nem volt ha­talma a várost átadni, tűzparancsot visszavonni, Nagyéri állítólag titokban átküldte a szovjeteknek a lövegek elhelyezkedésének helyszínrajzát. A je­lentés szerint amikor a szovjet gépek megtámadták a várost, az ütegek lőt­tek, de lőelemképzőjük nem volt, így légicélra nem tudtak pontosan lőni, arról nem is beszélve, hogy az irányzékok is el lettek állítva. Ezzel magya­rázta az ügynök, hogy egyetlen találat sem érte a szovjet gépeket.
Valóban így történt? Vagy a Grafo­lógus fedőnevű ügynök kisebbíteni próbálta Nagyéri szerepét, hogy így enyhébb büntetéssel megúszhassa? Nagyéri a lövegek elhelyezésénél kü­lön figyelmet szentelt annak, hogy a szovjet támadás a várost és a lakóépü­leteket ne veszélyeztethesse. Nyilván tisztában volt a szovjet hadsereg erő­fölényével, így nem lehetett kétsége bármiféle harc hiábavalóságáról. “Sztálinvárosban nem volt komoly ellenál­lás” – jelentette ki tárgyalásán, s ez tu­lajdonképpen igaz volt. A kb. 400 (más forrás szerint 1200-1500) főnyi “kato­naság” semmi veszteséget nem oko­zott a szovjeteknek. Lőttek ugyan, de találat nem volt. Tudatos volt-e ez, és ha igen, kinek a részéről? A városi ki­egészítő parancsnokság jelentése sze­rint a helyi kommunisták azt az utasí­tást kapták a pártszervektől, hogy “szintén öltözzenek fel katonának és ártsanak ott, ahol tudnak, szedjék ki az ütőszeget, illetve tegyék azokat használhatatlanná és keltsenek pánikot a kato­nák között és szaladjanak el elsőnek a védelemtől és vonják maguk után a töb­bieket is. Ez a lehető legjobban sikerült” Vajon erről tudott-e Nagyéri? Esetleg számított-e arra, hogy a kommunisták majd igazolják őt a forradalom bukása utáni időszakban?
Dunapentele november 7-i ostromá­ról a tüzérezred 1957. január 2-án kelt jelentése ekképpen tájékoztat:

“a 4. üteg állását 25 perces tüzérségi tűzzel lőtték. […] Az üteg személyi állománya az állást elhagyta, valamennyien laká­sukra hazamentek. Ez idő alatt az 1-ső és 3. üteg személyi állománya szintén hasonlóan járt el. […] 14.30-kor 8 db. Mig 17-es tipusú repülőgép támadást indított a város körül elhelyezett ütegek ellen (géppuskázták, ágyúzták a lövegeket). Ugyanakkor 51 db. harckocsi körülzárta a várost. A repülőgépekre az ütegek tüzet nyitottak. […] A véde­lem 16.30-ra szétbomlott, a harcosok el­hagyták állásaikat és hazamentek. […] az alakulat személyi állományából […] két fő halt meg. Haditechnikából 41 kö­zepes és könnyű löveg vált hadihasználhatatlanná, melyeket szovjet harckocsik lőttek ki, illetve tiportak össze. […] A laktanyában lévő M. ruházati raktár a harcok folyamán kiégett.”

Szovjet veszteségekről egyetlen forrásban sem esik szó.
A szovjet támadás során a polgári lakosság és az alakulat tisztjei és kato­nái szétszaladtak. Bár Nagyéri megpró­bálta újraszervezni a védelmet, ez nem volt lehetséges. Másnap Papp Vendel századossal Budapestre ment, hogy jelentkezzen az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokságon. November 13-án érkezett vissza Dunapentelére, ugyanis visszaküldték az alakulathoz mint ezredparancsnokot, ami azt is je­lenti, hogy a tiszti nyilatkozatot aláírta, amely a Kádár-rendszernek tett egy­fajta hűségeskü volt.

VALAKINEK FIZETNIE KELLETT

A honvédelmi miniszter december kö­zepén elrendelte, hogy minden alakulat adjon írásos jelentést az októberi ese­ményekről. Dunapentelén 1957. január első napjaiban készültek el ezek, mind a kiegészítő parancsnokságnál, mind a légvédelmi tüzérezrednél (ez utóbbinál Papp Vendel és Nagyéri Károly a két aláíró, törzsfőnökként és ezredparancs­nokként). A városi kiegészítő parancsnokság jelentése Nagyérire vonatko­zóan a következő megjegyzést tartal­mazza:

“Az ellenforradalomban kifej­tett tevékenysége következtében ma sem látom tisztán Nagyéri szds. szilárd­ságát és elvhűségét.”

Eközben Veszprémben, a hadosz­tálynál is készült jelentés 1957. január 6-án az alakulat szerepével kapcsola­tosan. Ugyanekkor a hadosztály-pa­rancsnokság elhárító­osztálya nevében Kerdivári Sándor százados is készített egy dokumentumot Jelentés Nagyéri szds tevékenységéről a dunapentelei események részvételében va­ló tisztázás céljából címmel. Nem meglepő tehát, hogy még eb­ben a hónapban eljárás alá vonták Nagy­érit, és ezzel egy idő­ben előzetes letartóztatásba is helyez­ték, “mert a bűncselekmény súlya miatt szökéstől lehet tartani”.
A január 30-án tartott, ún. felülvizs­gálati tárgyalásán az alábbi indoklás hangzott el:

“Ön ellen bejelentés érke­zett a bizottsághoz az alábbi ténykedé­séért: Fegyvereserők Főparancsnoki te­endők átvétele a forr. biz.-ba. Tüz pcs. kiadása a Szovjet csapatokra. Szovjet ellenes röplapok kiadása. Egyéb tör­vény ellenes intézkedések kiadása.”

A felülvizsgálati bizottság a következő álláspontra jutott: Nagyéri letartózta­tásáig “mint pcs.-nok esküjéhez hüen keményen helyt állt” (sic!). A november 4. utáni időszak eseményeit azonban Nagyéri számlájára írta: november 4-én – kiszabadítása után – a “Fegyveres Erők Főparancsnoki” tisztjét elvállalta és ilyen minőségben a szovjet csapa­tok bevonulásáig, november 7-ig ténykedett. A város védelmét megszervez­te, légvédelmi tüzér tartalékosokat vo­nultatott be, s a szovjet csapatok ellen tűzparancsot adott. Fegyvereket szer­zett az ercsi alakulattól polgári szemé­lyek felfegyverzésére. Végül pedig tu­domása volt “uszító röplapok” szer­kesztéséről és kiadásáról, azokat alá­írásával jóváhagyta. A felülvizsgálati bizottság ezért Nagyéri Károly száza­dos tartalékállományba helyezését ja­vasolta.
Az ügy azonban nem ért itt véget. A szovjetekkel szembeni ellenállásért valakiknek fizetniük kellett. A forrada­lom alatt létrejövő új szervezetek (munkástanácsok, nemzeti tanácsok) olyan emberekből álltak, akik szavazás útján töltötték be pozíciójukat, és ki­érdemelték a nép bizalmát. A Kádár-­kormány november 4. után a fegyve­res harcban részt vevők mellett ezeket a “kovászembereket” tartóztatta le és ítélte el. Így került letartóztatásba Pados István, a Nemzeti Bizottság el­nöke. Nagyéri végül Pados István és társai perébe került bele másodrendű vádlottként. Úgy tűnik, hogy az anya­gokat külön kezelték, és csak március 29-én fűzték össze.
Az 1957. február 4-i vizsgálati terv­ben még nem szerepelt Nagyéri Ká­roly. Február 13-án közölte a Fejér Me­gyei Rendőr-főkapitányság Vizsgálati Osztálya, hogy “megbeszélést folyta­tunk Nagyéri K. szds ügyével kapcsolat­ban a dunapentelei egység katonai elhárítóival”. A február 19-re keltezett összefoglaló jelentés Pados és társai ügyében már javasolta “az ügy bizonyítását katonai vonalon foganatosítani”. Javasolták gyorsított eljárással lefoly­tatni a tárgyalást, “mivel a megyei PB határozata alapján március 15-ig érdemleges ítéletnek kell az ügyben szü­letni”. Az időzítés a MUK-tól (“Márciusban újra kezdjük!”) való félelem miatt volt fontos. Az ügy tehát a fegyveres ellenállás miatt katonai vonalra került, így megvolt a polgári és kato­nai szála is, teljesen összemosva.

A rendszerváltás után Nagyéri Károlyt rehabilitálták és ezredessé léptették elő

Az 1957. május 20-i nyilvános tár­gyaláson – bár a per bizonyos részletei zárt ajtók mögött folytak – a városi bí­róság épületének nagytermében hét társával együtt Nagyérit bíróság elé ál­lították. A kihallgatások leggyakoribb témája, valamint a bírósági tárgyalás során a két fő vádpont a Nagyéri által kiadott tűzparancs és a szovjet parlamenterek ajánlatának elutasítása lett. Nagyéri mindvégig arra hivatkozott, hogy nem önszántából cselekedett, il­letve a város védelmének megszerve­zése, a tűzparancs kiadása nem az ő gondolata volt, ő annak csak a végre­hajtásáról gondoskodott.

ÍTÉLET, SZABADULÁS, SEMMISÉG

A perben első fokon a Budapesti Kato­nai Bíróság hozott ítéletet. 1957. július 23-án a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt életfogy­tiglani börtönbüntetésre, 8 év köz­ügyektől történő eltiltásra ítélték, to­vábbá tisztségétől és díszeitől megfosz­tották s lefokozták. Másodfokon az ügy a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollé­gium Különtanácsához (Ledényi Fe­renc tanácselnök) került, amely 1957. augusztus 23-án kelt jogerős ítéletével változatlanul hagyta a büntetést a kö­vetkező indoklással:

“A II. r. vádlott cse­lekményének veszélyessége abban mu­tatkozik meg, hogy mint a Sztv.i ezred parancsnoka csatlakozott az ellenforra­dalmi mozgalomhoz, abban vezető sze­repet vállalt és katonai tudását felhasz­nálva osztályhelyzetét, származását megtagadva az ellenforradalom erőit támogatta. Attól sem riadt vissza, h. még november 4-e után is azok ellen a szovjet emberek ellen forduljon, akik­nek felszabadult életét és ennek folytán tiszti rendfokozatát köszönhette. Mind­ezek ellenére a Legfelsőbb Bíróság ennél a vádlottnál sem látta szükségesnek a legsúlyosabb büntetés kiszabását […] a különtanács úgy találta, hogy a kato­nai bíróság által kiszabott büntetés is elegendőnek mutatkozik, mind az álta­lános visszatartó erő elérésére, mind pedig a vádlott átnevelésére.”

Joggal merül fel a kérdés: valójában szigorú vagy a többi hasonló perrel összehasonlítva enyhébb ítélet szüle­tett Nagyéri ügyében? Itt mindenkép­pen érdemes kiemelni, hogy az 1958-as ún. nagy katonai perek eljárása arra az 1956. évi törvényerejű rendeletre alapozódott, amely szerint a fegyveres ellenállás megkísérlését vagy akár an­nak csak előkészületét is kizárólag ha­lállal lehetett büntetni. Kérdés, hogy Nagyéri hogyan “úszta meg” életfogy­tiglani börtönbüntetéssel. Az, hogy ok­tóber 25-én sortüzet vezényelt, önma­gában nem menthette volna meg.
Nagyéri pere viszonylag korán, 1957- ben zajlott, jóval a Nagy Imre-per előtt.
Mivel a sztálinvárosi harcnak nem volt halálos áldozata vagy sebesültje szov­jet oldalon, a “szemet szemért, fogat fogért” elvet nem lehetett alkalmazni. Sztálinváros – mint a kommunista rendszer által megálmodott új, “mo­dern” szocialista nagyváros – óvatos kezelést igényelt, tekintve, hogy az el­lenállásban nemcsak katonák, hanem jelentős számban városi munkások is részt vettek. Nagyéri esetleges kivég­zésével a kommunista hatalom min­den bizonnyal mártírt csinált volna be­lőle – és kérdés, hogy ez a város lakos­ságát hogyan érintette volna. Hol áll­hatott volna meg a megtorlás? Kádárnak szüksége volt gazdasági ered­ményekre, így nem fordulhatott szem­be a vas és acél városával.
Nagyéri Károly felesége 1957. május 29-én levélben kérte Kádár János segítségét férje felmentésében, hivatkozva öt gyermekükre. Tudjuk, hogy Nagyéri anyagát és ítéletét többször is átnéz­ték a hatóságok, valószínűleg ennek folyományaként büntetését 1961. de­cember 6-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 8 évre mérsékelte. Nagyéri Károly 1962. július 1-jén sza­badult, még az 1963-as ún. nagy am­nesztia előtt, köszönhetően annak az 1962-es új törvénynek, amely alapján a legfeljebb nyolcéves büntetéseket a bíróság harmadolhatta.
Szabadulása után a Dunai Vas­műbe került, ahol kezdetben segédmunkásként dolgozott, majd minőségellenőrként ment nyug­díjba. Életének további részét vi­szonylagos elvonultságban töltötte, nem beszélt az eseményekről, távol tartotta magát a politikától. A város lakosai körében azonban élete vé­géig tisztelet övezte, atrocitás soha nem érte. A rendszervál­tást követően, 1990. január 4-én a Budapesti Katonai Bí­róság KNT. V 65/1989 ügy­szám alatt Nagyéri Károly ítéletét semmisnek nyilvánította. Rehabilitációja után, 1990. október 23-án Nagy­éri Károlyt ezredessé léptet­ték elő.

Nagyéri Károly élete, illetve a forradalom és szabadságharc alatti magatartása sok tekin­tetben tipikusnak mondható. Katonaként feladata a min­denkor regnáló politikai hata­lom szolgálata volt. A forradalom alatt egyaránt volt “gyilkos” és “hős”, megjárta a forradalmárok, majd a megtorlás éveiben Kádár börtönét is. Adott tűzparancsot a forradalmárok szétzavarására, majd november 4-5-én a szovjet csapatok ellen is. Annyi bizonyos, hogy Nagyérit szakértelme, fegyelmezettsége, határozottsága jó katonává és jó parancsnokká tette. Vi­szonylag sokáig – egészen első letar­tóztatásáig – tartotta magát a forrada­lom követeléseivel szemben, így került börtönbe. A november 4-i válságos helyzetnek “köszönhetően” kapott új “lehetőséget” bizonyítani. Bár Dunapentelén folyt fegyveres védekezés a szovjetek ellen, 1957. januárig mégis ezredparancsnokként tevékenykedhe­tett, és az ellene lefolytatott pert is “megúszta” életfogytiglani börtönbün­tetéssel. Ebben minden bizonnyal sze­repet játszhatott Sztálinváros jelentő­sége a kommunista hatalom szemé­ben, ez inthette óvatosságra a Kádár-kormányt.

Megjelent: RUBICON 2016/10-11