Szabad Nép – 1951. szeptember 2.
DUNAPENTELE, 1951. SZEPTEMBER
Még egy éve sincs, hogy megérkeztek az első hírek: valahol a Duna partján, egy kis falu mellett hatalmas építkezés kezdődött, ott születik ötéves tervünk csillaga, a Dunai Vasmű. Egy év sem telt el azóta. S ma – Dunapentele már város lett. Nem papíron, nem szavakban, hanem a valóságban. Mozog, dolgozik, tele vidámsággal él már a szocialista város.
Ahogy belépsz a város területére, ott, ahol valamikor az első kaput ácsolták, máris látod ezt. A még vakolatlan, pirostéglás házakra, gerendákra szögezett táblák egymagukban is sok mindent elmondanak. Az egyik ház faláról, ott az út szélén ez a felirat néz feléd: “Ének és zeneterem.” Néhány hónappal ezelőtt itt még az elfonnyadt füvet taposták az emberek. És nézd tovább ezeket a táblákat: “A dunapentelei kertmozgó műsora”, – “Dunapentele városi rendőrkapitányság”, – “A Magyar Nemzeti Bank dunapentelei fiókja”. Az egyik háznál kenyeret raknak le a teherautóról, az autó oldalán apró fehér tábla: “Dunapentelei Kenyérgyár”. És a valamikor szétszórt gerendák, tégladarabok, a mérhetetlen pentelei sár, papírhulladékok, szemétdombok helyén egy oszlopra erősített fémládikó, – akárcsak a pesti utcákon – rajta a felirattal: “Dunapentelei Köztisztasági V.” Maga ez az egyszerű kis láda, – történelem. Mennyi harc, munka árán kerülhetett ez ide az új város új betonútja mellé!
A bejárattól kissé beljebb, jobbkéz felől ismét feliratok: “Büffé”, – “Étterem és vendéglő”. A vendéglőnek nagy nyári kertje van, szögletes kis asztalok, sárga-fehérmintás terítőkkel, sárga-pirosra festett székekkel. A rácsos kerítésnél virágosládák, a kerthelyiség közepén köralakú, virággal kerített táncparkett. Közvetlenül a kerthelyiség mellett park, zöld pázsittal, apró fák nyújtogatják a magasba első lombjukat; szépen festett padok, kosár- és röplabdapályák várják az építőket. Maga a vendéglő és a büffé két hosszú helyiségben van.
Emlékeztek még “régi” dunapentelei építők erre a két épületre?
“A” – és “B”-barakknak nevezték valamikor ezt a két épületet. “Valamikor” – néhány hónappal ezelőtt.
Amikor még nem voltak pártszervezetek, nem volt még jóformán semmi az építkezésen, itt már munkások laktak. Az “A”-barakkban téptek darabokra egyik este egy többnapos Szabad Népet a munkások, hogy egyszerre többen olvashassák. Mert akkor még az újság sem járt rendszeresen ide.
Ezt a két barakkot rossz helyre építették, egy nagy mélyedés közepére. Amikor megkezdődtek az őszi esők, egyik éjszaka ezt a mélyedést elöntötte a víz. Másnap reggel a munkások se kijönni, se bemenni nem tudtak. A víz talán méter magasan is állott. Beáztak a falak, a helyiségeket elöntötte a nyirkosság. A tűzoltók napokig szivattyúzták a mélyedésből a vizet.
És ez volt az a két barakk, ahonnan egy téli napon kiléptek a megfutamodók. Esett akkor már napok óta az eső, végeláthatatlanul. A nyirkosság behúzódott az ágyakba, a ruha alá, a cipőn is keresztülrágta magát, s az ember úgy érezte, hogy még a bőre alatt is csupa nyirkosság minden. Az építkezésen jóformán senki sem dolgozott. S akkor kilépett a “B”-barakkból egy ember, vállára emelte a zöld ládát és elindult a vasút felé. Utána hosszú sorokban jöttek a többiek.
Akkor még senki nem mondta el nekik, hogy néhány hónap múlva itt lesz a vendéglő kerthelyisége, a szomszédban elkészül az első gyönyörű iskola, esténként a kertmoziba járnak, s a virágos-füves Május 1.-utcán fognak sétálni, hallgatva a Béke-étteremből kiszűrődő zenét, gyönyörködve a ragyogó üzletház kivilágított, tömött kirakataiban …
★
Épül a szigeten az új dunai kikötő. Az öblöt valósággal kettévágták, ott kígyózik most az új út és a vasúti pálya töltése. A 660 méter hosszú, 14.5 méter magas partfalat már építik. A sziget és a part között, a kettőt összekötve ott állt a volt budapesti Petőfi pontonhíd – ez a híd itt a “szerelőállvány”, erről betonozzák magasabbra a partfal vasbetonszekrényeit. A hídon a kisvasút csilléi szaladnak, ömlik a beton, megy a munka.
Ez ma a sziget. De a “régi szigetiek” emlékeznek még arra, mi volt itt kilenc-tíz hónappal ezelőtt.
Az erdős szigeten akkor még vadászok jártak, oly nagy volt a csend, a nyugalom, hogy szerették ezt a vidéket az apróvadak.
Az első szigeti munkások valahogy mintha az egész építkezés mostohagyermekei lettek volna. A többi munkahelyen már megalakult a pártszervezet, szakszervezet – itt még nem volt semmi. Másutt már elkészültek az első, kezdetleges ebédlők, a deszkaasztalokra már felkerültek a viaszosvászon térítők – ide még az étel is későn, sokszor péppé rázva érkezett meg. Másutt már kezdett kibontakozni az új, már érezni lehetett a párt, az ország gondoskodását, szeretetét. De ide, az építkezés legtávolabbi pontjára valahogy minden lassabban jutott el.
a legendás Lőwy-brigád (a cikk helytelenül i-vel jegyzi)
Akkoriban folyt az erdőirtás. Itt dolgozott Olajos Dezső “Lőwi Sándor” ifjúmunkásbrigádja is. A brigád tagjai valamennyien budapesti ifjúmunkások voltak, a MÁVAG-ból, a Rákosi Művekből, a Vasöntöde és Gépgyárból és más üzemekből jöttek az építkezésre. Munkaverseny? Ezen a munkahelyen jóformán még ezt a szót sem ismerték. De a brigád fiataljai üzemben nőttek fel, a pártszervezet nevelte ott őket, magukkal hozták a szocialista verseny szeretetét, már a vérükké vált az. Megszervezték hát saját maguknak a versenyt.
Olajos Dezső brigádvezető
Emlékszel még, Olajos elvtárs? Pénzed nem volt, mert még nem kaptatok fizetést, úgy kértél kölcsön a könyvesbolt vezetőjétől, hogy vehessél öt deka cukrot!
Másnap reggel a zacskóból Olajos kivett egy szem cukrot, letette egy farönkre. Aki elsőnek dönti ki a brigád tagjai közül a maga fáját, azé lesz a cukor. Csak úgy zúgott az erdő a fejszecsapásoktól. Villanó szemekkel figyelték: hol tart a másik, kié lesz a cukor. Ez az egy szem cukor a szocializmust építő munkaverseny jelképévé vált.
Aztán elérkezett a péntek, az első fizetés napja. A nehéz munkáért mindössze napi két forintot kaptak, s még ebből is visszaköveteltek tőlük különböző címeken valamennyit. S így számolták el a munkahely valamennyi dolgozóját. Az emberek felzúdultak, a munkahely vezetője pedig csak szította a tüzet. “Menjetek a párthoz reklamálni!” – kiabálta.
Másnap reggel alig néhányan jöttek ki a munkahelyre, s azok sem álltak munkába.
A Lőwi-brigád tagjai dolgoztak egyedül. Nem felejtették el, miért küldte őket a munkásosztály Pentelére. Éhesek voltak. Ez lett volna itt az első fizetésük, előleget nem kértek, pénzük már elfogyott, s azon a héten már csak négyen tudtak ebéd- és vacsorajegyet kiváltani, azok is csak péntekig. Ezt ették tizen, ezen a szombaton már ez sem volt. És ők mégis dolgoztak. Az öntudatlanabbak rájuk rontottak, kiabáltak, fenyegették őket. Olajos visszakiabált: “Majd a párt rendet teremt!” A pártról beszélt, de az még nem jutott eszébe, hogy fent, a magasépítőknél, a város első házában már megkezdte munkáját a csodálatos építkezés szíve, motorja: a pártbizottság.
Hétfőn reggel, ahogy munkába mentek, útközben beszaladtak az egyik párttaghoz, akit ismertek, hogy mit tegyenek. Az elvtárs azt javasolta, menjenek dolgozni, ő azonnal értesíti a pártbizottságot a történtekről. Olajosék lementek a szigetre. Már cigarettájuk sem volt, az utolsót még szombaton szívták el közösen. Amikor Varga Jóska felmászott az egyik fára, hogy megkösse a kötelet, amivel majd ledöntik azt, – nem volt elég ereje hozzá, visszacsúszott a földre …
Akkor ért oda az autó, amit a pártbizottság küldött értük. Bevitték őket a telepre, ahol azonnal ebédet kaptak. A munkahely vezetőjét szökés közben elfogták, s megtalálták nála a sokezer forintot, az elsikkasztott munkabéreket…
Régen történt ez. Ma már csak az “öregek” emlékeznek rá. A Lőwi-brigád fiataljairól ma inkább csak azt tudják, hogy az egész építkezés büszkeségei, hogy a kongresszusi versenyben kiharcolták maguknak az építkezés legjobb kongresszusi brigádja címet, a pártbizottság kongresszusi zászlaját…
És ma arról beszélnek a szigeti pártszervezet kommunistái az építőknek, hogy menet közben az eredeti terv ötszörösére emelik a kikötő teljesítőképességét: évi egymillió tonna helyett ötmillió tonna áruforgalmat bonyolítanak majd le itt. Megállnak a töltés szélén és széles mozdulatokkal magyarázzák: itt húzódnak majd a portál-daruk sínei, itt állnak a vasúti kocsik, a partfalnál a hajók, a daru egyenesen a vasúti kocsikba rakja a vasércet, a kocsik arrébb gördülnek a kötélpálya állomásához, ott gépek átrakják az ércet, s a kötélpálya viszi messzire, fel a fennsíkra, a kohók torkába.
Duna-parti siklópálya építése
S ha valaki megkérdi, azt is elmondják, az “öregek”, hogy valahol itt, a mostani töltés alatt vágták a fát, emelték ki a rönköket a Lőwi-brigád fiataljai – csakhogy azóta kereken félmillió köbméter dunai hordalékkal feltöltötték ezt a területet…
★
Csodálatos a város, a kikötő, csodálatos itt minden épület, minden utca. De a legnagyobb, a legszebb, mindennek a lelke: a gyár. Ott sorakoznak egymás mellett a félig kész hatalmas csarnokok, épületek. Már egyik-másik csaknem teljesen készen áll, a nap süti a hatalmas üvegablakokat, a sima téglafalakat. A rezsiüzemek épülnek itt, a mechanikai javítóműhely, az öntöde, kompresszorház, központi laboratórium – s ki győzné végig felsorolni valamennyit!
A mechanikai javítóműhely egyik felét még az építkezés állványai töltik meg, de a másik felében már szerelik a gépeket.
Állj meg a csarnok közepén és nézz körül. Az ajtónál egy óriási gőzdaru. Roppant karja benyúlik a csarnokba, a vasúti sínen előtte álló kis kocsikról emeli le egymás után a gépeket. Ezt a darut a Győri Vagongyár munkásai küldték Pentelének. A gép, melyet nagyvigyázva éppen a földre helyez, a Rákosi Müvek munkásainak keze alól került ide. A csarnok közepetáján áll letakarva ötéves tervünk egyik újszülötte, a Rákosi Müvek gyönyörű, hatalmas karusszel-gépe, éppen a századik. A csarnokrész szélén felszerelve, hosszú sorokban állnak a gépek, egyiket-másikat már be is kötötték. Egyiket a szovjet emberek küldték nekünk, másikat a cseh munkások készítették, a harmadikat az Esztergomi Szerszámgépgyár dolgozói. És valamennyi fölé magasodva, ládába burkolva ott áll középen a kievi Gorkij-gyárban készült hatalmas gép. A ládára cirill betűkkel írták a súlyát: bruttó 13,8 tonna. A sarokból idehallik a Dunai Vasmű első munkába állított gépének, egy légkalapácsnak puffogó hangja. A munkások nagy táblát szögeztek a falra, a szürkén csillogó gép fölé. Ezt írták a táblára: “Ez a szovjet pöröly fegyver lesz kezünkben az ötéves tervért és a békéért folytatott harcban!”
Az első betonoszlopok
A mechanikai javítóműhely mellett az öntöde épül. A csarnok bejáratánál már fehérre festették az óriási boltívet, messzire látszó, fekete betűkkel jelszót írtak rá az építők. Sok jelszót festettek már a pentelei falakra. Felírták rájuk vállalásaikat, harci céljaikat. Valamennyi megvalósult jelszó egy-egy újabb lépést jelentett előre az épülő Vasmű életében. Ez a jelszó is hasonló, de mégis más. Ilyen jelszót még nem írtak a pentelei építők a falakra, ilyen célt eddig még nem tűztek maguk elé. A fekete betűk, talán 20 méterre az ottfelejtett “földbakától” (ez a meghagyott, kicsiny domb mutatja, hogy valamikor milyen magasan állt itt a föld, hogy mennyit faragtak le a földgyaluk), ezt hirdetik: “Mi, az öntöde dolgozói vállaljuk, hogy november 7-én öntjük az első vasat!”
Önteni? Igaz, nagyon sokat fognak még itt önteni, de ilyen öntés nem lesz több. Ez lesz az első. Annyi harc, munka, eső és szél, hideg és fullasztó meleg után, itt a Duna partján, ahol egy évvel ezelőtt még búzájukat aratták a pentelei parasztok – vasat öntenek. “Öntjük…” – így írták a pentelei építők, az ácsok, kőművesek, segédmunkások, vasbetonszerelők. Talán nincs is közöttük, aki már látott öntést – és mégis így van: ők fognak önteni! Ők, mert az ő kezük emelte magasra a falakat, az ő kezük munkája itt minden. Azok fognak itt önteni, akik a kikötőt építik, akik magasra emelik a házakat a városban, akik elhozták idáig a vasúti síneket, akik a vízmű kútjait fúrták, akik a gyár gépeit készítik – a Dunai Vasmű építői. Ők teremtették ezt a csodát, ők védték és védik minden átkozott ellenségtől.
Tűzállótégla-gyár nyersanyagtároló épületének építése
Önteni fognak a Viharsarok-brigád fiataljai is. Nyolc-kilenc hónappal ezelőtt még nemigen gondoltak erre. Akkoriban egy ideiglenes kerítést építettek a gyár köré. Vaskos gerendákat állítottak a földbe. Zuhogott az eső éjjel-nappal, már hetek óta. A fiatalok karjukon cipelték a gerendákat csuromvizesen, átázva, a szélben dideregve. Éjjel levetették a sáros-vizes ruhákat, de reggelre az ugyan meg nem száradt. Úgy vették magukra ismét nyirkosan, nedvesen. Akkor elmentek Prjevara elvtárs főépítésvezetőhöz és gumikesztyűket követeltek. Ha nem kapnak, – nem dolgoznak. Prjevara elvtárs sokmindenről beszélt velük. Arról is, hogy még vannak nehézségek, még nincs elég gumikesztyű – és erről az öntésről is…
A Viharsarok-brigád dolgozott tovább.
Sokfajta munkát végeztek azóta. Most ott dolgoznak a mechanikai javító mellett, az igazgatósági épületen. A napokban teszik le a vizsgát, szakmunkások, kőművesek lesznek valamennyien.
Ők is önteni fognak.
★
A Dunai Vasmű hősi múltja összefonódik a ma kemény harcaival. Sok még a baj, a gond, a szervezetlenség, sokhelyütt lemaradás van, pazarlás, van még le nem leplezett ellenség, van még lógó, munkafegyelemlazító a dolgozók között.
De a Dunai Vasmű épül.
És november 7-én öntik az első vasat.
Gál Pál
