A derű városa

Falusi Vasárnap – 1959. szeptember 13.

Ilyen volna hát a város. Ilyen korán szunnyadó, kis forgalmú és csendes. Az Erkel téren frissen épült ház ablakán egy asszony kitekint és lassan összehúzza a függönyt. Csak a neonok pislognak vidáman, végig a Sztálin úton.
Ebben a békés csendben szinte valószínűtlennek tűnik, hogy néhány éve még ez a város a legtöbbet dicsért, s a legtöbbet szidott hely volt az országban. Az ellentétek városa volt Sztálinváros.

Pusztaság volt…És virágmezsgyék között állnak a házak

Még emlékszünk: születtek itt országos hírű munkahősök és emlegették úgy is e helyet, mint a vagányok, kétes erkölcsűek tanyáját. Egyik esztendőben az ország figyelmének reflektorfénye hullt rá, a másik éviben – 1953-ban – elszólították innen a kőműveseket és szomorúak voltak az utcák.
Most jubileumra készül. A tizedik évfordulóra.
Milyen is ma ez a város? Meg tudott-e szabadulni sallangjaitól, s ahogyan formálódott, tudta-e formálni lakóit is?

… és a város tovább nő. Habsalakból készülnek az új házak.

Így még sose láttam L. Szász Antalt, ha találkoztunk, ünnepségeken, építkezéseken, vagy a kohónál. És most itt ül az újonnan avatott strandon, családjával együtt.
Rég láttuk egymást.

A sztálinvárosi fürdőtelep

Hogy él ma L. Szász Antal?
– Most éppen jól – mondja mosolyogva. – Szabadságon vagyok. És vesződök ezzel a csintalan fiúval – mutat öcsire, a kisebb fiúra. – A múltkor leugrott az emeletről kis galambjai után. Valamelyik nap pedig a hintáról esett le, ott a seb, az oldalán. Itt pedig örökké ugrál.
Furcsa ilyesmit hallani L. Szász Antaltól, aki éveken keresztül csak munkasikerekről, munkafelajánlásokról beszélt. Úgy lehet, most kezdi alaposabban megismerni környezetét, most van több ideje a gyerek nevelésére is.
– Csakugyan, sok mindenre nem volt időm. Nagyon elgondolkoztatott a múltkor a feleségem is. Odajön, azt mondja: “Apu, mit szólnál, ha beiratkoznék esti iskolára? Végigjárnám a nyolc elemit. Mort már Tóni is segítene (a nagyobbik fiú) és te is.” Bizony, bizony. A rohamban elmaradt egy kicsit. De majd segítünk, hogy behozza. Együtt a fiúval…

Parkrészlet

Az ajtón névtábla: Fejes Károly. Olyan, egyszerű a név, s az arc, amely az ajtóban megjelenik, hogy ezután valószínűtlennek hat a szoba pompás – kissé zsúfolt – berendezése. Az ablak előtt kottaállvány, a rekamién gyönyörű tangóharmonika. Értéke tízezer forint körül lehet, így használtan is. Százhúsz basszus, Hohner gyártmány.
Szemben a falon nagyméretű festmény – nem giccs.
Egy bádogosmester lakásán vagyunk? Nincs itt valami tévedés?
– Egy kicsi sem – mondja az ember. – Tessék helyet foglalni.
– Ha jól tudom, csaknem tíz éve él itt, a városban. Azelőtt pedig állami gondozott gyerek volt Pentelén. Beszéljen erről valamit.
– Így van. 1930-ban hoztak ide, nem is tudom honnan. Valamelyik intézetből. Hat vagy hét helyem is gondoztak. Aztán elmentem Veszprémbe és nyolc éven keresztül inaskodtam Csornai Mihály bádogosmesternél. 1946-ban kaptam a segédlevelet.
Lepsényben egyszer a templomtetőt javította és közben lepillantgatott a paplak udvarára. Valamit rostált ott egy kislány.
– Azóta se néz rám annyira fel, mint akkor, hogy a tornyot csináltam – nevet a feleségére. Majd ismét komoly lesz a hangja.
– Bebarangoltam én az országot. Nyergesújfalun dolgoztam, s hallom, Pentelén nagy építkezés lesz. Mondom a főnöknek: én oda nagyon szeretnék elmenni. Lakásépítő vállalatnál voltam akkor. Máig se tudom, ki intézte, csak egyszer leszólnak egy teherautóról: “ugorj fel, hozzál magaddal mindent, mert egyhamar nem szabadulsz onnan”. Júniusban volt, 1950-ben. Felálltam a teherautón, nézelődtem a környéken, hátha visszaemlékeznék valamire.

Szívesen játszom… Suppe-t vagy Dinicn-t szereti jobban?

– Összeszámoltam egy párszor: három-három és félezer lakás bádogmunkáját csináltam meg. Ezenkívül a gyárét. Csak az előzőnél kilencezer négyzetméter tetőt csináltam meg. Évekig ki nem mozdultam innen. Egyszer akartam Lepsénybe utazni, kimentem az állomásra, megváltottam a jegyet, s mire a vonat jött, elaludtam ott, a padom, a váróteremben. Majd egyszer, ötvennégyben, egy vasárnap délelőtt elkezdtem öltözködni. Szép szürke ruha, 2200 forinntért, oldalfűzős cipő – divat volt akkor – 640 forint és az inghez tiszta selyem nyakkendő. Így indultam Óvárosba, vagyis Pentelére. Régi gondozóimhoz.
– Négy évig eszembe se jutott elmenni. Ennek pedig oka volt. Én ezeknél a családoknál az istállóban aludtam és a többieknél is rosszabbul bántak velem. Miért?… Egyszer valahonnan szereztem három fillért, s megvettem – kéz alól – a szájmuzsikát, amit régen kinéztem magamnak. Beszaladtam vele az istállóba, felültem az ágyam szélére, és elkezdtem fújni. Egészen estig. Megvertek. Azt híresztelték, cigányvérű vagyok, sosem lesz belőlem életrevaló ember. Hát ezért vártam négy évig. Ezért mentem új ruhában, vadonatúj motoron Pentelére.
Pillanatnyi csend következik, a történet szálaival, emlékekkel bajlódunk, amikor ismét Fejes Károly szól.
– A harmonika is azért van. Elvégeztem a zeneiskolát, magánórákat vettem zenetanárnál, most pedig gyakorolok. Sokat. Volt rá eset, hogy reggel nyolctól este nyolcig játszottam. Meghallgatná a Pacsirtát? Vagy Suppe-tól valamit? Szívesen játszom…

Újabb arc. Dióhéjban: szemüveges, szinte kínosan rendben tartott öltözetű fiatalember, Vörös Ottó. Beszédmodora, mint mozdulata is választékos.
– Kérem, én évekig menekülni akartam a városból. 1950-ben jöttem ide, s első élményem, hogy néhány nap múlva ellopták a télikabátomat. Ha egyszer elmentem a József Attilába – hírhedt mulató volt – lelkibeteg voltam napokig. És menekültem is. Le, Óvárosba, parasztházhoz. Egy évig bírtam. Mert akkor már kezdett arca, levegője, hangulata lenni a városnak. Most már nincs olyan kedvenc zuga, amit fel nem kutattam s le nem fényképeztem.

A Vörös házaspár most már megbékült a várossal

– Haragosok voltunk. Barátok lettünk.
Az ellentétek városa volt…
A fény és árnyék városa. De a tíz év alatt nemcsak munkaszervezésben, tervekben született itt harmónia, hanem az emberek lelkében is.
Sztálinváros a nyugodt derű városa.

Hancúrozó gyerekek a parkban