Dunaferr – 1995. június 9.
A zenekedvelő elektrikus
A piszton, a fuvola, a klarinét és társaik
– A piszton a trombitához hasonló hangszer, de dugattyús és nem billentyűs. A pisztonnak magasabb a hangszíne, kimondottan tánczenekarban használható – magyarázza Várnai Gyula az olyan emberek lendületével, akiknek a zene sokat jelent. Majdnem mindent.
– A háború előtt kezdtem zenélni Borsod megyében, Ormospusztán. A bátyám katonazenész volt és rábeszélt a tanulásra. Akkor fuvolázni tanultam. Amikor befejeztem az iskolát, kevés volt a munkahely, így kőművessegédnek mentem, de nem szerettem, mert mindig piszkos volt a kezem, így amikor egyik ismerősöm hívott a pékségbe, gondolkodás nélkül átmentem. Ez nehéz munka volt, mert éjszaka egy óra körül kezdtünk dolgozni, és nekem, mint tanulónak délután négy óra után is ott kellett maradnom. Csak annyi időm volt, hogy hazaszaladjak és indulhattam vissza hétre kovászolni. Ekkor kénytelen voltam abbahagyni a zenélést. Aztán hazajött a bátyám és Alberttelepen sikerült rávennie a bánya vezetését egy zenekar alapítására. Megvették a hangszereket, és megkeresték az embereket. Ha jól emlékszem, 1950. május elsején vonultunk először. Gyönyörűek voltunk, csodálatos egyenruhában feszítettünk, de becsúsztak hamis hangok. Nem is kevés.
– A Dunai Üzemi Tűzoltóság Vasmű Koncert Fúvós Zenekarába 1965-ben kerültem. Akkor még a Betonelemgyárban dolgoztam. Később átmentem a vasműbe, mert mindig baj volt a kikérőkkel. Először a hideghengeműben dolgoztam, később pedig a villamosjavítóban.
Rezesbanda? Hangversenyzenekar!
Nagyon sok helyre jártunk a zenekarral, hívtak minket még Norvégiába is. Mindenhol nagy-nagy szeretettel fogadtak minket, és elismerték a munkánkat. Előfordult, hogy a fesztiválokon a többi zenekar tagjai azt mondták, hogy ha mi itt vagyunk, akkor ők már haza is mehetnek. A Magyar Rádióba is sokszor hívtak minket, az első három együttes között tartottak számon. Mindezek ellenére Dunaújvárosban nem voltunk nagyon népszerűek. Amikor itthon játszottunk, alig volt közönség. Pedig még külföldön is előfordult, hogy alig tudtunk lépni az ünneplő emberektől.
– A lányomat is sikerült megfertőznöm a zenével. Ő most a Magyar Állami Operaház zenekarában szóló klarinétos. A fiam is művész, az Uitz-teremben dolgozik, egyébként festő- és szobrászművész. Kislányom három éves volt, amikor megígértem neki, hogy kiviszem a jégpályára. Azt gondoltam, kicsit csúszkál, aztán elfelejti az egészet. Csakhogy ő nem elégedett meg ennyivel. Decemberben még a fekete betétes lakkcipőjére kulcsoltam a korcsolyát, januárban már korcsolyacipőt kellett venni neki. Korcsoportjában versenyen is indult, és harnadik helyezést ért el. Úgy tűnt, sikeres korcsolyázó lesz belőle. Aztán máshogy alakult. Egyszer jött egy magasrangú vendég, talán az akkori országos bajnok, és az egyik oktató azt mondta a lányomnak, hogy ő fogja átadni a virágot. Igen ám, de a másik oktató egy másik gyereknek szólt. Megérkezett a vendég, a lányom ott állt díszbe öltözve, és másnak adták a virágot. Akkor leszedte a korcsolyacipőt, földhöz vágta, és megfogadta, hogy soha többet nem lép a jégre. Akkor elmentem a bátyámhoz, és kértem egy klarinétot. Odaadtam lányomnak remélve, hogy ezt nem csapja földhöz. Nem is csapta.
– Az az érzésem, hogy ha még egyszer kezdeném, akkor is zenész lennék, de talán egy kicsit többet szentelnék neki. Bár én így sem vagyok elégedetlen, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy játszott egy ismert tűzoltózenekarban, egy tánczenekarban, és hogy két művészgyereket nevelt fel. Az ország nagy részét bejártam, voltam külföldön is, és ezt szintén a zenének köszönhetem. Lehet, hogy többet kellett volna tanulni. Igaz, nem csak rajtam múlott. Jelentkeztem a Miskolci Zeneművészeti Szakközépiskolába, de először az ötvenhatos forradalom húzta át a számításaimat, aztán előtérbe került a megélhetés, a család. A fúvószene szeretete azonban megmaradt.
Bródi Emília
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
