Dunaújvárosi Hírlap – 1970. április 10.
MŰTEREMBEN
látogatás a főtéri Lenin-szobor alkotójánál
A ház – egyemeletes, kopott épület a Népstadion úton – még a múlt században épülhetett; macskaköves udvarán a földszinti gangrácshoz láncolva ócska zongoraverkli búslakodik – öreg gazdája már csak néha-néha tolja végig a liget útjain, hogy elforgasson egy-egy régi kuplét. Fázós, bebújós idő, az eső szemerkél, a szuterén-lakás ajtajából egy nagyothalló néni mutogat felfelé és asztmás hangon magyaráz – ott van Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész műterme.
Az ajtó zárva, de a művész velünk csaknem egyidőben érkezik, nyitja az ajtót és az áprilisi szélből belépünk a műhely dermesztő hidegébe.
A műhely
Az, műhely. Téglalap alakú, felülvilágítós rideg terem, — ez az első benyomás. A sarokban gáz- és oxigénpalack, a falon gyalulatlan deszkapolc-sor, rajta szerszámok: villás-kulcsok, fogók, fűrészlapok, köszörűkövek, a satupadon lemezek, betonvasdarabok, profilacélok; fanyar égés és fémszag, és hideg. Vattakabátos lakatosokat és hegesztőket képzel ide az ember – mindjárt jönnek, csak éppen röpgyűlésük van, vagy kint dolgoznak a szabad ég alatt. Műhely. De csak az első pillanat benyomása ilyen egyszerű és áttétel nélküli. Mert annak ellenére, hogy a műhely a kifosztottság látszatát kelti, a falak mellett sorakozó kész és félig-kész művek, a még “el nem rabolt” szobrok lázas alkotó tevékenységről beszélnek. Olyanról, amihez egyszemélyben ihletett művésznek, technológusnak, lakatosnak és hegesztőnek kell lenni, ugyanúgy, mint ahogyan annakidején az olasz reneszánsz-szobrászok is céhbeli mesteremberek voltak.
A művész fellobbantja a fal mentén húzódó radiátorok gázlángját, és még mielőtt átjárná tagjainkat a fizikai meleg, egyszerre élettel telik meg a terem – a közepén fekvő hatalmas bronz-alak meleg aranybarna reflexei fényt és meleget sugároznak.
Az anyag
Az anyag, amit a művész a maga képére formál, az örökké változó és mégis elpusztíthatatlan anyag vesz körül. A falipolcon még csak vázlat formájában két negroid portré gipszben – ghanai lányok látogatásának emlékét őrzik; fent a mennyezet alatt alumínium kompozíció, kidolgozatlan, jelzett figurák, mellette a battai erőmű számára készülő Prométheusz-csoport, ugyancsak fent a másik oldalon bronz-Ikarusz, üvegszárnyakkal, a terem sarkában kövek – bazalt, gránit, márvány. Anyag, csupa nemes anyag. És az emberi kéz nyomán még nemesebbé válik – a gázláng a középen heverő hatalmas bronztest pozitív és negatív formáin játszik; mozog, vibrál, él az egész figura, kabátja szárnya, kurta szakálla, boltozatos homloka. Szemgödreit árnyék fedi, homlokán mintha verejték csillogna. Élő anyag. Bronzba álmodott és bronzban tárgyiasult élet. A glória nélküli, emberi, élő Lenin.
A mű
A kisméretű, asztalra állítható, öntéssel készült változat csak megközelítő fogalmat ad a szoborról, ami most már csaknem készen várja, hogy helyére, a dunaújvárosi Lenin-térre kerüljön. Bronzlemezből hegesztett férfialak, nem monumentális méretű, nem emberek feletti piedesztálra kívánkozik, – pontosan olyan magas alapzaton fog állni, hogy felnézhessünk rá, s mégis, magunk között lévőnek érezhessük. A férfialak feje nem naturalisztikus, tematikus portré-volta ellenére is elvont. A hatalmas koponya hihetetlen szellemi energiát sejttet, a szemöldök és az ajkak vonala elme-élt, tudást és akaraterőt mutat; az ajkak szögletében parányi, alig észrevehető szarkazmus; ez a, Lenin a politikus Lenint, az eseményeket előre látó, meggondolt s egyúttal harcos Lenint ábrázolja. Nem ábrázolja. Megjeleníti. S nemcsak a fej, az egész test, a, drapériával fedett test, amelyen még a hegesztési varratnak is funkciója van, s funkciója – esztétikai funkciója — van a ruha minden hullámának, redőjének, amit a szobor a térből elvesz, vagy meghagy – az egész test lobog, a földön biztosan álló két láb felett minden mozog és lángol.
Hogy Leninnek hány arculatát lehet megragadni, arra ugyanennek a Lenin-fejnek egy másik változata a példa. A Pest megyei pártbizottság tart igényt erre a variánsra: első pillantásra pontosan ugyanaz a fej, ugyanazok az arcvonások, de ez, ha jobban megnézzük, nem a politikus Lenin, hanem a humanista. A harc utáni Lenin, pontosabban: a harc szünetében fellélegző és az emberi élet szépségein, értékein meditáló ember arca ez, hiszen a harc Lenin számára sosem ért véget.
A művész ajtót nyit az újonnan érkezőknek, két rádióriporternek. Nézik a szobrot. Egyikük megjegyzi: “Szovjet műkritikusok is látták már, és véleményük szerint nem igen akad ma szovjet szobrász, aki ezt a Lenint meg tudta volna formázni.” A művész telefonál, tölt, leül, feláll, körüljárja a szobrot, gázpalackszállító munkásokkal tárgyal, újra körüljárja a hatalmas – nem méretében, hanem szuggesztivitásában hatalmas – bronzalakot, néhány megjegyzést tesz, anyagban és szerszámban gondolkodik. És most, akaratlanul, a művész lép előtérbe.
A művész
Hogy a szinte kötelező életrajzi adatokat letudjuk: 1953-ban végezte a főiskolát, Stróbl, Mikus, Pátzay voltak mesterei. Ismert, 1919-et szimbolizáló művéért kapta Kossuth-díját, szobrai, kisplasztikái Münchenben, Pest különböző kerületeiben, vidéken vannak, s vándorolnak tárlatról-tárlatra.
– Ez a műhely most igazán kifosztott állapotban van. Őszintén szólva nem is tudom, hogy pillanatnyilag mim hol van, de az adminisztráció sosem volt erős oldalam… A Lenin-szoborról? Amit tudok Leninről, azt elmondtam – mit mondjak még? … Absztrakció? Persze. Minden szobor absztrakt, melyik inkább, melyik kevésbé. A hegesztő technológia pedig… Nézze: fizikusnak a manipulátor, biológusnak a mikroszkóp, tengerésznek a látcső – ez pontosan ugyanaz: meghosszabbítja az ember kezét, pótolja a hiányzó izmokat. Az építészek talán vályogból építenek? És még valami: a humanizálódó anyag visszahat arra, aki megdolgozza. Ez a stílusforma ha nem is determinál, de új és új szempontot, látásmódot sugall. A technológia is, az anyag is. Jómagam az anyag szerelmese vagyok, kísérletezem mindenféle nemes anyaggal. Van aki ugyanezzel a technológiával más formanyelvet választ, gondoljon csak Vargha Imre Prométheuszára, ami néhány évvel ezelőtt parázs vitákra adott alkalmat, vagy Segesdyre, aki különböző profilú acélokkal dolgozik. Ami engem illet, elsősorban bronz és krómacél az anyagom, de éppen Dunaújvárosban kaptam ötletet az öntöttvassal való munkához. A nyelv is gazdagodik, a költők sem egy kaptafára szabottak – miért lenne ez másképp a szobrászatban?
– Milyen mértékű absztrakciót tart megengedhetőnek a portré-szobrászatban?
A sarokba mutat.
– Nézze azt az Adyt. Mi jut róla eszébe?
– A befelé forduló Ady. Mint egy felkiáltójel.
– Ez talán nem absztrakció? És a 19-es rohanó figura: megnézte már pontosan elölről, azután oldalról? Ha szemben nézi. szabályos Y-alak, ha oldalról, pontosan X-et mutat Tessék behelyettesíteni a változókat a konkrét történelmi helyzetre vonatkozólag. Ez talán nem elvonás? Az elvonás sohasem jelenthet értelmetlenséget, vagy a sznob szemlélőkre appelláló sarlatánságot. És ez a nem figurális műveket alkotó igazi művészekre is vonatkozik.
Újra feláll, újra körüljárja a szobrot.
– Hátra van még a köszörülés és a patinózás – elmosolyodik – Ne aggódjanak, nem lesz határidő-elmaradás; bármennyire bohémnak tartanak is, amit ígértem, ahhoz tartom magamat.
Kiss Istvánt egyebek között úgy fogják számontartani a műtörténészek, mint az első olyan szobrászt, aki hegesztett portrészobrot készített – Lenin-szobrot. Azt a művet, amit az évforduló napján Dunaújvárosban, a város főterén látunk viszont.
K.D.
