Lányok, asszonyok – 1985. március
Wolf Johanna, a dunapentelei főmérnök
Wolf Johanna
Dunaújváros (az egykori Dunapentele) lélekszáma ma 65000. A 109 magyar város közül nagyságra a tizenötödik.
1950-ig kukoricaföldek, búzamezők és legelők voltak ott, ahol ma él és virágzik a város, termel a gyáróriás.
Kevesen tudják: ezt a hatalmas méretű építkezést főmérnöki minőségben egy nő vezette. Ma már nyugdíjas. Wolf Johannának hívják.
Apja gépészmérnök volt, korán özvegyen maradt édesanyja azt akarta, hogy a lánya is mérnök legyen. Kegydíjból, nehezen taníttatta. Wolf Johanna 1929-ben kapta meg az építészmérnöki diplomát a budapesti műegyetemen, és szerencséje volt, mert azonnal, még néhány hónappal a nagy gazdasági válság előtt sikerült elhelyezkednie a Magyar Építő Részvénytársaságnál. Magasépítési tanácsadó, lebonyolító és kivitelező cég volt a Magyar Építő Rt., a Ganzgyár leányvállalata.
– A harmincas években mi építettük az első nagy erőművet, a bánhidait, később a Mátra vidéki centrálét – emlékezik Wolf Johanna.
A Ganz volt a generálvállalkozó, vagyis a megrendelővel ő állapodott meg, hogy a megadott határidőre milyen összegért, mekkora kapacitású, milyen önköltséggel működő erőművet ad át “kulcsrakészen”. A vállalkozáson belül minden építőipari teendőt mi láttunk el. Építettünk erőműveken kívül más nagy ipari objektumokat is. Nagyon jó iskola volt ez, sokirányú tapasztalatokat szereztem, jó mestereim voltak. Az ott tanultakat később, az újjáépítés és az új üzemek építése során jól tudtam hasznosítani.
Amikor a főváros felszabadult, szinte minden házat és gyárat újjá kellett építeni. A Magyar Építő Rt. mérnökei és munkásai is kivették részüket az újjáépítésből.
1946-ban az elsők között – a Ganz-gyárakkal együtt – államosították a céget.
– Amikor az első hároméves terv indult, 1947. augusztus elsején – eleveníti fel az emlékeket a nyugdíjas főmérnök – jelképes “első kapavágási” ünnepséget tartott a kormány a Ganz Hajógyár (ma: a Magyar Hajó- és Darugyár angyalföldi üzeme) leégett műhelyében. Ezen az építkezésen alkalmaztuk először a nagy méretű, előre gyártott vasbeton elemeket.
Már Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalatnak hívták az egykori részvénytársaságot, s Wolf Johannát főmérnökké nevezték ki, amikor elkezdődött a dunapentelei építkezés.
Sokszor leírták, elmondták már, mégis érdemes feleleveníteni: Dunapentele jelentéktelen Fejér megyei község volt; kisajátított nadrágszíj parcellákon, kukoricaföldeken indult meg a város és a gyár építése. Az Építésügyi Minisztérium akkori vezetői sok műszaki szakembert kértek fel főmérnöknek. Vázolták előttük a feladat nagyszerűségét, de nem hallgatták el a várható nehézségeket, kényelmetlenségeket sem. Volt, aki gondolkodási időt kért, mások kifogást kerestek, de senki sem akarta vállalni a pentelei építkezés főmérnöki tisztét.
Wolf Johanna abban az időben jelentette Szíjártó Lajos miniszterhelyettesnek, hogy az Inotai (ma November 7.) Erőmű építkezésén felállították az első, helyszínen előre gyártott, nagy vasbeton elemeket, méghozzá rendkívül rövid idő alatt. 1950 tavaszán kezdték a tervezést, októberben már álltak az első keretek.
– Amikor minderről beszámoltam Szíjártó Lajosnak – mondja Wolf Johanna -, majd az eredményeket igazoló fényképeket is bemutattam, ő felajánlotta a pentelei építkezés főmérnöki tisztét. Nem engedett azonnal válaszolni, pedig én úgyis igent mondtam volna. Két héttel később már Dunapentelén voltam.
Aki ma Dunaújváros utcáit járja, elképzelni is csak nehezen tudja, hogy mi volt ezen a helyen 1950 novemberében. Sokszor térdig vagy azon felül ért a sár. A dunapentelei vasútállomás naponta 15 vagont tudott fogadni, de 70-80 vagon érkezett minden áldott nap. Robogtak a teherautók az akkoriban rendbe hozott 6. számú úton, aztán az építkezés területén. Sok vállalat, irányítószerv adta az utasításokat., küldte az anyagot, és indította oda az ország minden tájáról az embereket összehangolás, egyeztetés nélkül.
– Először ezen kellett változtatni – mondja Wolf Johanna. Nagyon sok segítséget kaptunk a jól felkészült beruházó vállalattól, majd a pártbizottságtól is. A Nehézipari Beruházó Vállalat igazgatója Sebestyén János volt, a pártbizottság első titkára pedig Földes László, az egykori újpesti partizán.
Előbb kezdődött el a város építése, néhány hónappal utána a gyáré. 1951-ben megalakult a 26. számú Építőipari Tröszt, hozzátartozott mind az öt pentelei magasépítő vállalat, több ezer ember. Wolf Johanna lett a tröszt főmérnöke.
– Igaz, hogy több ezren voltunk, mégis az volt a legnagyobb gond, hogy honnan vegyük az egyes területekre a megfelelő embereket – emlékezik. – A fizikai dolgozók többsége minden gyakorlat nélkül, közvetlenül a mezőgazdaságból jött. A műszakiak pedig nem szívesen mentek a fővárosból Pentelére. Sőt jó néhány vállalatnál már ismétlődő fenyegetés lett: “Ha még egyszer baj lesz magával, leküldöm Pentelére!”
Épül a gyáróriás
De szerencsére voltak olyan részlegek is, amelyekre mindig lehetett számítani. Ilyenek voltak a városépítésnél a “mohácsi” brigádok, Tárnok Béla főépítésvezető és Boros Ferenc főművezető irányításával, valamint szinte erejükön felüli, kitűnő munkát végeztek azok a fiatal építészmérnökök – szám szerint heten -, akik utólag azt mondták: mély vízbe dobták őket, hogy megtanuljanak úszni. A gyárépítés főmérnöknőjével együtt érkezett Dunapentelére Prjerara Ferenc és Lipták János főépítésvezető (később mindketten Kossuth-díjat kaptak) fizikai munkás brigádjával. Ugyancsak komoly segítséget jelentett Kovács Miklós kinevezése a tröszt igazgatójává. Ő már nagyobb létszámú, összeszokott munkásgárdát hozott magával.
– Volt olyan fél év – mondja Wolf Johanna -, hogy ötezer ember lépett be, s végül mégiscsak kétezer fő körül mozgott a létszámunk. Jöttek és mentek a különböző szakmájú és főleg a szakképzetlen emberek. Aki egy éven túl ott maradt, megkapta a Vasmű Emlékérem bronzfokozatát, s mi akkor azt mondtuk, hogy ez a legértékesebb kitüntetés.
1960-ban, a Dunai Vasmű meleghengerművének avatásán
Ünnepel és avat a tízéves város
Tengernyi nehézséggel és emberi értetlenséggel, sőt rosszindulattal is meg kellett küzdeniük. Hajszolták “fentről” a mennyiséget, az építők pedig tudták, hogy itt a minőség legalább olyan fontos. Wolf Johanna leállította a munkásfelvételt és az anyagátvételt, hogy a már meglevő létszámot elhelyezni és a készletet rendezni lehessen, akkor feljelentették az építkezés szabotálásáért. A magasépítő-ipar gépesítése akkor még nagyon kezdetleges és hiányos volt, “gépláncokra” gondolni sem lehetett. S ilyen körülmények között is elkészültek 1951. november 7-re az első gyári “rezsi-üzemépületek”. Attól kezdve minden május 1-én és november 7-én átadtak Dunapentelén valami újat.
– Igaz – mondja a főmérnöknő -, nemegyszer megtörtént, hogy elől már vonultak be az ünneplők, amikor a hátsó bejáraton még az építők húzódtak kifelé felszereléseikkel.
Életre szóló nagy élménye volt Dunapentele építése. De hat és fél év után, 1957 februárjában visszatért Budapestre. Akkoriban hirdette meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a tízezer bányászlakás felépítésének programját. Wolf Johanna a Bányászati Építő Vállalat főmérnöke lett. Kis vállalat volt ez 1957 elején, alig 150 dolgozóval, de egy fél év múltán már hétezres volt a létszáma. Sorra épültek a bányászlakások. ipari létesítmények Borsodban, s egyre nagyobbak lettek az eredmények.
Túl a nyugdíjkorhatáron, 1964 elején egy napon Wolf Johanna úgy döntött, hogy befejezi az aktív munkát, lemond főmérnöki állásáról. Másnap Szekér Gyula, akkori nehézipari miniszter magához kérette, s megkérdezte: nem volna-e kedve megszervezni a vegyipar építővállalatát. Wolf Johanna egyszeriben megfeledkezett arról az elhatározásáról, hogy nyugdíjba vonul, és ismét igent mondott. Azonnal megkapta kinevezését, a Vegyiműveket Szerelő Vállalat építőipari gyáregységének főmérnöke lett.
Üjabb négy esztendeig dolgozott. Nyugdíjba csak 1968-ban ment.
Dunaújvárosi utcakép
Sokáig volt országgyűlési képviselője a vezetése alatt épült új városnak, majd Fejér megyének. Egy ideig tagja volt az Országos Béketanácsnak, 1959-ben az MSZBT 1. kerületi elnökségének elnöke lett.
Várkonyi Endre
