Béke és Szabadság – 1955 március 30.
SZTÁLINVÁROSI HÉTKÖZNAPOK
A felszabadulást idézzük: egy pincesarkot, egy katona arcát, a szívünk dobbanását. A pillanatot amelyben megváltozott a világ. A város nevét, ahol újrakezdték az életet.
Kőszeg? – ahol a “Szálasi-kormány” végóráit élte, ahonnan utoljára takarodott ki futva a gyalázat, amelyet úgy hívtunk: fasizmus. Debrecen? A kéttornyú nagytemplom történelmi fénye, a méltóságos csarnok, ahol megalakult a nép kormánya? Buda! Egy földalatti zug; fehér hóköpenyes szovjet katona a pincelépcsőn; örömteli megrendülés, amely az elszoruló torokban nem tud szavakká oldódni s a bizonyosság: elmúlt, vége a gyötrelemnek. Most felmegyünk a világosságra; élni, rendet teremteni dolgozni, napfényben sétálni.
Kőszeg, Debrecen, Buda? Mind külön-külön és együtt. De nékem a felszabadulás leginkább mégis az a puszta mező, melyhez nem fűződik csaták emléke, a hely, amelyet nem ismertem és el sem képzelhettem, a város, amely nem létezett. Erős karjaiban, láthatatlanul ezt is ő hozta, – a szovjet katona. A várost az egyetlent hazámban, amelynek hivatalaiban soha senki nem hajolt meg alázatban, amelynek utcáin soha nem járt gyáros, bankár, földesúr. Sztálinváros, – féligkész, vadonatúj, drága, malterszagú világ! Nem hasonlít semmihez, ami volt; benne próbáljuk erőnket, mire képes; véle és általa formáljuk az eljövendő időt. Város amelynek nincsen történelmi emléke, százados patinája, rút nyomortanyája és temetője; ahol senki sem őslakó, mindenki új ember, máshonnan jött s nincs híre-neve, családjának rangja, tekintélye más, mint amit munkájával maga szerzett. Nékem a felszabadulás: Sztálinváros. A fejlődés jelképe, városok városa, személyes ismeretségem a szocializmussal.
Szemmellátható csodáit – rögtön nagyvárosinak született utcáit, neonfényes üzletsorát, ötemeletes palotáit, üzemóriásait – megírták már sokszor. Én hadd írjak az újról, ami szinte észrevétlenül jön, naponta növekszik, amivel gazdagabbak, többek vagyunk tegnapi magunknál.
*
Egy hónapja még kemény télben, fagyban, hózivatarban jöttem ide. Szállásomon, a József Attila utca egyik háromszobás munkáslakásában ingujjra vetkőzött családapát, könnyűblúzos meztelenkarú feleséget és kislányokat találtam. Kánikula-viseletben élvezték az otthon melegét. Egyetlen központból irányított, nagyszerű távfűtés vezeti az Erőmű fáradt gőzét a lakásokba s ingyen energiával fűti a város hivatalait s 1200 otthonát.
Este: vacsora az újonnan kaput nyitott Aranycsillag-szálló éttermében. Faburkolatos, csilláros, csipkefüggönyös és szövetdrapériás terem zongorával, zenekarral. Hivalkodás nélküli, választékos eleganciájával dísze lehetne bármely világvárosnak. Kevés a vendég; néhány műszaki, sztahanovisták családtagjai, egy külügyi kocsi utasai. Az étteremárak magasak, kistisztviselő, munkás keresetéhez képest. Az espressóban éjjel 11 óra után kezdődik az élet; Sztálinváros népe dolgozó társadalom a nappalból nem futja ideje szórakozóhelyeken üldögélni. Ám a hódítókedvű sztálinvárosiak mégis birtokba veszik birodalmuk minden pontját. Múltkoriban az emeleti különteremben esküvőt tartottak. S vasárnap délután mindenki által megvásárolható, 5 forintos belépőjeggyel elözönli a zenés ötórai teát a fiatalság.
Kora reggel népesek az utcák; munkába siető felnőttek, iskolások, bevásárló háziasszonyok árasztják el, azután látszólag elcsendesedik az élet. Mindenki elfoglalta helyét az üzemek, irodák, iskolák zárt ajtói mögött, egyenruhás utcaseprő vonul békésen taligájával, autóbuszra várók sereglenek a Béke téri pályaudvarra, – egyébként alig látni embert. Aprókat lépegetve, egymás kezét fogva két kicsi lány siet szemközt. Négy-ötéves, copfos apróságok: felnőttes komolysággal haladnak, megkerülik a házsarkot, átvágnak egy fűpázsitos játszótéren s egyedül, szülői felügyelet nélkül szerencsésen megérkeznek az egyemeletes, oszlopos, kedves házikóba: a 100 személyes óvodába. Bátran el lehet engedni őket egyedül; az óvodákat, bölcsődéket úgy telepítették a lakótömbök közé, hogy kisgyereknek, gyermekes anyának sehol ne kelljen forgalmas főútvonalon átkelnie. És ezért még azt is meg lehet bocsátani a tervezőknek, hogy az egyes utcákat csupa egyforma házzal rakták tele.
“G-húron, lassan, négyet számolva!” – Drávai Lajos zenetanár a helyes hegedűtartásra oktatja Koncz Gábort. A zeneiskola hegedűszakán húsz növendék tanul
Délelőtt a zeneiskolában találkoztam valakivel a hódítók közül, akik új honfoglalásra jöttek ide. Kistermetű, fejkendős, egyszerű asszony nyit be otthonosan, biztonságosan Drávai Lajos hegedűtanár tantermébe. A pedagógus szívélyesen elébe siet:
– Azért kérettem, mert a kis fiatalembernek nagy ez a hegedű, így képtelen a helyes hegedűtartást megtanulni. Nem volna a családban egy feles hegedű?
Az anya így válaszol:
– Itt vettük a hangszerboltban. Gondoltuk, hogy a felest úgyis hamar ki kell cserélni, ezek a gyerekek mindent hetek alatt kinőnek… – Ezt már egy kis szemérmes büszkeséggel teszi hozzá a hódító, Konczné, rendőr felesége, foglalkozására nézve felszolgáló a közétkeztetésnél. Ő maga valószínűleg nem zeneértő. De igénye a kulturált életre már megvan, gyermekei jövőjét fürkésző tekintete már messzebb ér a saját fiatalságának szűkös lehetőségeinél. Két kislányát zongorázni taníttatja, 12 éves Gabi fiát hegedülni.
És Pentelén, az óvárosban is hódítók laknak, akik az ifjú város közelségében egészen helyénvalónak találják, hogy a gyermekek hétről hétre kinövik a ruhát, a hangszert s a felnőttek kinőnek az élet megszokott, régi kereteiből. Penteléről eljönnek a dolgos parasztaaszonyok a Bartók Béla kultúrház balettiskolájának nyilvános óráira. Elgyönyörködnek a zongoraszóra hajladozó kislányok, fiúk piruettjeiben és ostromolják a tanácsot, hogy az óvárosban is létesítsen már balettiskolát.
A Bartók Béta-kultúrház balettiskolájában: Tomcsányi Éva tánctanár és a haladó csoport. Szemközt Dankó Irénke, Lika Jutka, Klemencz Gabriella
A kultúra szomjúsága sürgető és szinte csillapíthatatlan az ifjú városban. Ott jártamkor érkezett vendégszereplésre a Bartók Béla Kultúrterembe az Orosz Állami Énekkar, a Szvesnyikov kórus. Talán szükségtelen is elmondani, hogy a terem zsúfolásig megtelt s a művészeket nem akarták leengedni a dobogóról. Öt óra után, mikor sűrű embertömegekkel telik meg a Sztálin út, a város “korzója”, serdülő fiatalemberek cigarettáznak nagyfiúsan a kapualjakban s lesik a lányokat minden idők és minden városok megmásíthatatlan szokása szerint, – ostromló seregek árasztják el a Dózsa-filmszínház üvegfalú télikert-előcsarnokában a jegypénztárt, amely az óvárosi mozival együtt sem állja az ostromot. Így legalább még öt helyen van rendszeres filmvetítés, honvédklubban, üzemi klubbokban. A vendégszereplésre érkező budapesti színtársulatok s a kecskeméti színházi együttes állandó előadásai is “zsúfolt ház” előtt zajlanak, nemkülönben a Sztálin Vasmű művészegyüttesének kórus-, hangverseny- és táncbemutatói. A technikum, a gimnázium, az általános iskolák, sőt az óvódák minden előadásának minden jegye elkel s felnőttek és gyermekek ujjongva üdvözlik a tanács tervét, hogy a Szalki-szigetet Sztálinváros Margitszigetévé építi ki még e nyárra. Fiatal életerő hatja át az alig ötéves várost és minden lakóját. Öreg embert szinte nem is látni a szocializmus városában, aki kora szerint az, valahogy az is visszafiatalodik.
Íme, három ember az új társadalomból.
Bezlanovits István főművezető
19-es vörös dandárparancsnok
Az első egy “öreg” harcos. Bezlanovits István, 57 éves, gazdasági akadémiát végzett, a 26/1. gyárépítő szállítás-részleg főművezetője. Magas, szikár férfi, alig észrevehetően őszül kissé a halántékán. Télen is kabát nélkül jár, soha életében nem volt beteg. Négy nyelven beszél. 1918-ban tartalékos hadnagyi rangban került haza az olasz frontról. 1919-ben, a proletárdiktatúra idején a 32-es tüzérezred negyedik ütegének parancsnokaként küzdötte végig a cseh frontot. Kilenc sebesülése van. 1919 augusztusában letartóztatták, halálra ítélték, majd az ítéletet börtönbüntetésre enyhítették. Nem várta meg a végét, két és fél hónap után megszökött a zalaszentiváni fogházból. S aztán vándorolt. Volt kocsis, vadőr, intéző – két-három hónapig, amíg a csendőrök fel nem fedezték, akkor eltűnt. A felszabadulás idején Nagyváradtól Budapestig tolmácsa volt a szovjet hadseregnek. S most, először életében, egyhelyben tartózkodik négy éve már. 1951 óta dolgozik Sztálinvárosban. Leánya itt ment férjhez, fia itt katona; sokévi szakadatlan vándorlás után Sztálinárosba érkezett haza s azt mondja, ha élőről kezdhetné, mindent újra úgy csinálna. A felszabadulás ünnepére a vállalati kocsiálláspénz 50%-os csökkentését ajánlotta fel. Március 22-ig, beszélgetésünk napjáig 90%-kal szállította le a kocsiálláspénzt.
A másik két képviselője a város társadalmának azok közül való, akik tán nem is ismerik Bezlanovits Istvánt, az öreg harcost, tán nem is tudják, hogy értük is, a mai fiatalság nyugodtabb életéért, egyenesebb útjáért hullott sebeiből a vér.
Marczis László főmérnök, a kohóüzem 27 éves igazgatója
Marczis László 27 éves, s a kohóüzem igazgatója. Nyíltarcú, szélescsontú parasztfiú. Mérnök. A felszabadulás 17 éves korában érte s így a gimnázium után rögtön egyetemre mehetett. Itt lakik Sztálinvárosban, felesége, kétéves fia van. Nagyon szereti a szakmáját s erősen vitatja, hogy a felszabadulási munkaversenyben Diósgyőr előbbre lenne Sztálinvárosnál. Szerinte csak tizedszázalékos különbségekről lehet szó. Reggel hat órára jár be az üzembe s a késő esti órákban vetődik haza. Felesége ezért idejekorán kijelentette: nem egyezik bele, hogy fiúkból is kohászati szakembert neveljen.
Nasta Imre, a kohó sztahanovista
olvasztára
Nasta Imréről a 27 éves főolvasztárról azt csiripelik a sztálinvárosi verebek, hogy vőlegény s rövidesen megnősül. A nyurga, szőke, kedvesmosolyú fiú e tárgyban egyelőre nem nyilatkozik a sajtónak. Most még legényszálláson lakik, kettesben egy szobában barátjával, de ha önálló lakásra lesz szüksége, biztos benne, hogy megkapja. Havi 3000-3400 forint a keresete, – sztahanovista. Városi és megyei tanácstag, – sok estéjét tölti tanácsülésen s most különösen, hiszen megnövekedett feladatok előtt áll a város és az üzem.
A Sztálin Vasmű tovább épül; 1956 első felében üzembe lép az érctömörítőmű és a kokszoló. Működésük 25%-kal növeli meg a kohó termelékenységét, a kokszmegtakarítás – a helyi előállítás során – sokmillió forint deviza kiadásától mentesíti az állami költségvetést. A beruházási főmérnök, Árva Pál azonban mégsem elégedett, sőt, kesereg. Jövőre, mire az új üzemek dolgozni kezdenek, 600 új lakás kell majd. Meg is tudnák időben építeni, hiszen jórészük már félig tető alatt van, – de … 15 millió forint hiányzik a befejezéshez. Ha megkapná Árva Pál a 15 milliót, biztosítani tudná az építőipariak folyamatos munkáját, nem kellene attól tartania, hogy szétszélednek s jövőre, mikor munkába állnak az új dolgozók, kapkodhat majd a vezetőség, hova helyezze el őket. Hasonló a helyzet a távfűtéssel. Három és fél millión múlik, hogy beszerezzék a még hiányzó radiátorokat s a város összes lakásainak kétharmadát fűthessék. Árva Pál kesereg és – harcol a felettes szervekkel, hogy a hiányzó milliókat megszerezze.
Harcol mert tudja: ez is hozzátartozik a szocializmus építéséhez. Hibázunk még, tervszerűtlenek vagyunk néha s harc nélkül nincs fejlődés.
Sztálin Vasmű: épül és 1956 első felében dolgozni kezd a érctömörítőmű és a kokszoló
Sztálinváros kilövi az élet adott kereteit, s hozzánő az új lehetőségekhez, mint ifjú Koncz Gábor a nagy hegedűhöz, mint ahogyan a csemete-erdő párcentis fái már három méter magasra nőttek. Az ifjú város majd kinövi a hibákat is, mint ahogy kinőtte a hepehupát, a gödröket, az építés első lázát s elindult, hogy a kultúra, a szépség és életöröm otthona legyen.
Eljövet láttam, hogy a Május 1. utcán végig kiültették a házak előtti fűpázsitra az árvácskákat.
Bars Sári
Ráth Károly felvételei