Dunaújvárosi Hírlap – 1980. április 29.

Dunaújváros területének rövid története (X.)

Pentele utolsó százada

Az 1848-49. évi szabadságharcból – nagyságához mérten – derekasan kivette részét a falu. Kossuth fölhívására 118 ezüstforintot gyűjtöttek össze a szabadságharc céljaira, kétszázhuszonnyolcan vállalták a fegyveres szolgálatot. Sajnos nem sokáig örülhetett a falu a szabadságharcnak. 1849 januárjában megszállta a császári katonaság.

Dunapentele mezőváros 1848-1849

A szabadságharc elbukott, de a jobbágy-felszabadításról hozott törvényt nem lehetett visszavonni. Ennek ellenére a birtokviszonyok csak lassan javultak.

“Nem adunk már az uraknak sem robotot, sem dézsmát”

Bár 1859-ben kiosztottak 201 zsellértelket, komoly segítségnek ez nem volt nevezhető. A telkek elaprózódása tovább folytatódott. Egy 1863-as adat szerint a falu mintegy 7000 holdnyi földterületének a fele nyolc nagybirtokos kezén volt, egynegyede nagygazdák tulajdonában, a maradék negyedrész pedig öt holdon aluli kisbirtok volt. Nem véletlen tehát, hogy a kiegyezés idején elterjedő nazarénus mozgalom buzgó hívekre talált a faluban. Helyi vezetője Király Bálint bognármester volt. A szekta vallásnak éppen nem nevezhető elveket vallott: “Akik a 67-es törvényeket betöltik és ennek szolgálnak, azok hamis Istent hiszenek”; “Megjön Kossuth, kit mi mennyei atyánknak ma már nevezünk…, elpusztít mindent, s minden birtok a mienk lesz”. Nem véletlen, hogy Király Bálintot és néhány társát meghurcolták, a szekta pedig ezek után elvesztette ellenzéki tartalmát.
Pedig nagy szükség lett volna az agrárproletárok megszervezésére. Az elszegényedett parasztok legnagyobb része ugyanis bérmunkából tartotta fönn családját, a legjelentősebb mezőgazdasági munkalehetőség az aratás volt. A fennálló szerződés szerint az aratók egytizenketted részt, a cséplők 100 mázsa után 4 mázsa gabonát kaptak. A méltánytalan feltételek ellen a század végére országos mozgalmak keletkeztek. A pentelei nép 1897-ben, 1905-ben és 1906-ban lépett sztrájkba, amiket csak nehezen tudtak leszerelni a hatóságok. Az utolsó esetben a karhatalmat is be kellett vetniük.
Az első világháború idején az történt Dunapentelén is, ami másutt: az arra alkalmas férfiakat elvitték katonának, akik közül sokan csak a hősi emlékmű névsorában jelentek meg még egyszer szülőföldjükön.
Az őszirózsás forradalom hatására Dunapentelén megalakult a Nemzeti Tanács, igaz, tagjai jórészt földbirtokosok voltak. Elnöke Szávits Miklós földbirtokos lett. Az ugyanekkor szerveződött nemzetőrség viszont leszerelt katonákból, szegényparasztokból állt, és így mindvégig a legbaloldalibb csoport maradt. Miután elkergették a jegyzőt, a Nemzeti Tanács irányításával egyholdas bérletek osztásába kezdtek, de ez csak csepp volt a tengerben. December közepén újjáalakult a Földmunkások Országos Szövetségének helyi csoportja Petrovics István vezetésével és megalakult a Szociáldemokrata Párt helyi sejtje. Az utóbbi vezetője Asztalos István lett. A nemzetőrséget Kallós Dezső irányította. Március közepén átvette a hatalmat a Munkástanács. Elnöke előbb Gecse Zsigmond, később a cipész Gerendai Gyula lett, aki akkoriban tért haza orosz fogságból. Az április elején megalakult Vörös Őrség legnagyobb része cementgyári munkás volt. A balratolódás jól lemérhető azon, hogy az április 7-i választáson a falusi szegénység megszerezte a tanácsban az abszolút többséget (55 százalék). Ez azért is jelentős, mivel a kommunista pártnak nem alakult helyi csoportja. Hamarosan szövetkezetek is alakultak, de ez elsietett lépés volt. A válságos idő sajnos hamarosan bekövetkezett. Június közepén még vissza tudták verni a fehérváriak 150 fős segítségével az Alföldről átjött ellenforradalmárokat, de hamarosan meg kellett adják magukat a túlerőnek. A Tanácsköztársaság leverése után angol egység szállt partra a faluban, a “rendet” biztosítandó.

 Dunapentele a Magyar Tanácsköztársaság idején

Az ellenforradalmi konszolidáció nem hozott sok jót Pentelének. 1922-ben itt is végrehajtották a Nagyatádi-féle földreformot. Ennek során 178 hold szántót és 116 hold házhelyet osztottak ki, ami nevetségesen kevés volt. Nem véletlen, hogy talajra talált – erős szociális töltéssel – a baptista szekta. A csendőrszuronyok árnyékában azonban kevés említésre méltó esemény történhetett. Tudjuk viszont, hogy 1926-ban a Vági-féle kommunista csoportnak Dunapentelén is volt tagja, 1930-ban pedig Bánkúti János igyekezett a KMP helyi sejtjét megszervezni. Ugyanebben az évben sikerült a csendőrségnek meglepnie a gazdasági válságot a saját bőrükön érző agrárproletárok egy Baracson tartott titkos gyűlését, de szerencsére ennek nem lett komolyabb következménye.

Falusi szobabelső a múzeum egyik kiállításán

A nagyközségnek számító falu nem tudott nagyobb jelentőségre szert tenni. Bár vasút és hajójárat kötötte össze a fővárossal, senki sem gondolt fejlesztésére. A Dunaföldvárnál fölépített híd kiiktatta a kelet-nyugati irányú közlekedésből, így a rév forgalma elsorvadt. A sokasodó gőzmalmok megritkították a vízimalmokat (őszintén sajnálhatjuk, hogy napjainkra még mutatóban sem maradt belőlük!). Ám nem volt, aki a fejlesztéssel törődhetett volna.

Az utolsó dunaújvárosi vízimalom

A mindennapi szegényparasztok kenyerükért küzdöttek és szinte középkori körülmények között éltek. A földbirtokosok elsősorban saját ügyeikkel törődtek, közügyekkel csak olyan mértékben, amennyiben nekik is valamilyen érdekük fűződött hozzá, mint például a villany bevezetéséhez. A gyerekek jelentős része nem, vagy csak félig-meddig végezte el az iskolát.
A II. világháború temérdek szenvedést hozott az országnak, és a falunak is. Ebben a sötét, kilátástalan helyzetben talán senki sem hitte a faluban, hogy egy boldogabb idő következhet, és éppen itt épül föl szocialista társadalmunk egyik büszkesége, Dunaújváros.

– VÉGE – 

Dunaújváros területének rövid története

Visy Zsolt

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.