Dunaújvárosi Hírlap – 1968. július 19.

ARATÓK

A hétfő esti vad szelek hiába űztek fel hógomolyagokat, eső csak alig itatta a szomjas földeket. Ám a levegő igencsak lehűlt, s még most, kora délelőtt is elkelne a melegebb ruhanemű. A hajlatokból előlopakodó hűvös szélrohamok nagyjából megszárították a búzatáblákat, így délelőtt már folytatódhatott az aratás. A Farkas-tanya enyhén dombos mezőin kedden alig maradt lábon álló gabona, a meglévőt három kombájn vágja. Egymás mögött haladnak lépcsőzetesen, csattogva, sebesen. Engedelmesen hajtják fejüket a kalászok, s a behemót masinák jóízűen ropogtatják, falják táblákat. Eltűnnek a völgyben, felkúsznak a dombra. Ácsorogva, bámészkodva várom az alkalmas percet, hogy a gép magasan trónoló kombájnost rövid beszélgetésre kérhessem. Szűkülnek a körök, végül az utolsó csomót is leharapja a vágóolló, elcsendesedik megadóan a gépóriás.

Kombájn Dunaújváros határában
fotó: egykor.hu

Porosan, izzadtan mászik le a vezetőülésről Kabók György. Egy szalmakupacra telepszünk. Homlokát fáradtan simítja végig. Nézem a kezét. Száraz, repedezett, fekete olajvonalak erezik.
– Mi végezzük a kisebb javításokat is. Hajnali fél négykor kelünk, hogy a gépet a reggeli indulásra elő tudjuk készíteni. Zsírozunk, a csavarokat meghúzzuk, ne legyen kiesés napközben. Az a jó, ha állandóan megy a kombájn, a reggelit, ebédet is általában külön esszük, hogy addig se kelljen leállni. Csakhogy egy segédvezető kevés. Négy éve vagyok kombájnos, tudom, hogy az elmúlt években jó volt így is. A több esős nap miatt. De az idén a szárazság lehetővé tette az állandó, gyors munkát.
Közben a segédvezető a tábla megmaradt szélébe irányítja az előbb leállított kombájnt. Gyűlik a szem a tartályba, s mikor már tizenkét mázsával megtelt a várakozó pótkocsis vontatóra ereszti vastag sugárban acélos terhét.

A nap már felkapaszkodott fejünk fölé, onnan tűz le teljes erejével. Azért nincs olyan agyvelő-forraló meleg, mint az elmúlt hetekben. Ahogy nézem a hatalmas földeken dolgozó gépeket a hét emberrel, a nem is olyan régi emlékű kézi aratás jut eszembe. Akkor azon vetélkedtek a férfiak, ki tud több rendet vágni.
– A versenyszellem most sem halt ki! – bizonygatja Farkas Izabella normaellenőr, aki imént telepedett mellénk. – Tavaly is beneveztünk az országos kombájnos versenybe, de csak csalódást szereztünk magunknak. Megtudva a verseny győztesének eredményét és összevetve a mieink eredményével kiderült, hogy Kabók György majdnem kétszer olyan teljesítményt ért el. Hogy hol történt a hiba? Ki tudja? Én mindennap a kombájnosok mellett dolgozom, ismerem munkájukat. Ki a legjobb most? Újból Kabók György! – vágja ki rövid tanakodás után. – Hogy miért? Ő adta eddig a legtöbb mázsát.
Látva a megdicsért pironkodásait, azért még hozzáteszi:
– Viszont Kiss Ervin igen rákapcsolt az SZK 3-assal! Igaz, hogy az kisebb teljesítményű, de kisebb a normája is.
– Öreg gép az már! – legyint ifj. Buruncz János, bekapcsolódva a beszélgetésbe. – De azért még elmegyeget a maga tíz évével.

A levágott búza torzsái között előtűnik a szürkére aszalódott föld. Árgus szemekkel próbálok szemet találni, de igencsak meg kell erőltetnem magam. Bizony, a mező madarainak nem sok maradt. Elhullatott kalászt is csak egyet-kettőt látok.
– Nem több a szemveszteség, mint a kézi aratásnál – fűzi hozzá Buruncz János. – Sőt! Kaszás betakarításkor még több megy kárba, hiszen kévébe kell kötni a levágott rendet, keresztbe, asztagba rakni, cséplőgépet etetni. Arattam már kézzel sokat – nyúl vissza kamaszkori emlékeihez. – Az sokkal nehezebb volt. Délben majd beleestem a leveses tányérba. Inkább vállalom a géppel való aratást, a tizennégyórás munkaidőt, a háromórányi karbantartást Sok port is kell nyelni, meleg is van, de ezeket jobban ki lehet bírni.

– Még mindig csak itt vagytok? – kérdi tettetett bosszúsággal motorkerékpárját leállítva Tóth József főagronórmus. – Bejártam a Kispusztát, azt hittem, ott jártok már!
Aztán kiengesztelődve közli: – A tegnapi eső miatt csak kilenc óra után tudtuk elkezdeni ma az aratást. Már csak ezek a táblák, százharminc holdnyi gabona van a hétszáz hold búzából és háromszáz hold takarmánygabonából. Ezzel meg huszadikára végzünk is.
Délidőre jár. A mezőn dolgozó .szalmagyűjtők leteszik a vasvillát, a kombájnosok pedig gépjeikre kapva elzúgnak a soron következő tábla felé. Beszélgetésünket látva körénk gyűlik néhány közelben foglalatoskodó idősebb ember. A refrén mindig a szárazság. A talaj kérges, a tarlóhántást is csak kényszerűségből kell elvégezni, veszélyben a kukorica. Az éjszakai eső csak mutatóba volt jó, legalább háromszor ennyi kellene, hogy ekejárásig átnedvesedjen a csonttá száradt föld.
A hatalmas tarló szélén nemrég még serényen dohogott a kazlazó. Most pihen, a delelő emberekkel együtt, akik a fűre húzódtak falatozni. Szekéren érkezett az előfizetéses ebéd üzemi konyháról, hűsítő ital is lapul a kocsiderékban. Ez a kiszolgálás megkönnyíti az aratók étkezését, de élcelődve bizonygatják, hogy kevés volt az ebédadag. Dehát a jó hazai majd bepótolja.

A nap szinte merőlegesen döfi sugarait a remegve izzó mezőkbe. Minden élőlény az árnyékot keresi ilyenkor. Arrébb, lent egy völgyteknőben három kombájn halad egymás mögött lépcsőzetesen, hangjuk el sem ér idáig.

Bauman Géza

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.