Dunaújvárosi Hírlap – 1962. július 17.
Festők és a város
A Ságvári-iskola ilyenkor nyáron eléggé kihalt. Akik arra járnak, csak ritkán hallanak gyerekzsivajt az épület belsejéből. Mégis érdeklődéssel fordítják arrafelé fejüket a járókelők: itt tanyáznak a “Székely Bertalan” pedagógus művésztelep képzőművészei, rajztanárai. Szadáról, Székely Bertalan hamvait őrző kisfalucskából települt át Dunújvárosba ez a művésztelep, s most a vonalak és színek mesterei a lüktető-életű új város rejtelmeit, izgató vonásait igyekeznek magukévá tenni,megörökíteni.
– Szokatlan még várost, gyárat festeni. Inkább csak ízlelgetjük, próbálgatjuk – mondja Kántor Antal, aki az idősebb nemzedékhez tartozik, de szép, bátor színű, merészvonalú akvarelljei fiatalos látásról, munkakedvről tanúskodnak. Néhány képét megnézve komolyan csodáljuk, hogy neve a nagyközönség előtt ismertlen, s csak a szakemberek szűk köre ismeri komoly kvalitású képeit.
Megnyílt a “Székely Bertalan” pedagógus művésztelep
A beszélgetés egyébként az egyik lakószobában indult el. Évközben a tanterm komoly tisztjét tölti be ez a terem, de most hat-nyolc pedagógus-művésznek adott otthont. Képeket nézegetünk, a dunaújvárosi tartózkodás eddigi eredményeit.
Kántor Antal képei mellett Bagó Bertalan olajképei és grafikái ötlenek szemünkbe. Egyik rajza, a Dunaújvárosi utca szép szerkezetével, mozgalmasságával, lényeglátásával mindjárt szemünkbe ötlik.
– A dunaújvárosi ember izgat bennünket leginkább – mondja Bagó Bertalan. – Meglátni és ábrázolni azt, aki építi ezt a várost, s akit ez a város nevel. Úgy érezzük ugyanis, hogy kölcsönös folyamat megy végbe…
Persze nem könnyű, nem minden megy egyszerűen. A művésztelep tagjai is birkóznak a problémákkal. Nem egy akadt, aki már az első nap az Óváros felé vette az irányt, s itt is házikókat, virágcsokrokat kezdett el festegetni. Könnyebb észrevenni a megszokottat, a más által már észrevettet, mint az újat.
Dunaújvárosi utca (Bagó Bertalan rajza)
– Azért, amint a képek mutatják, egyre több és több embert érdekel a Vasmű, az ott folyó munka. – Nagy János, a művésztelep vezetője beszél erről. – A nagyolvasztó és a martin adott különösen nagy színélményt számunkra. Szinte megpróbálkoztunk már valamennyien visszaadni valamit belőle. Persze, több-kevesebb sikerrel.
Nagy János képeit nézve, az új formák keresése, a geometrikus idomok képbe-építése, kompozíció-törvénye ragad meg bennünket. A Képzőművészeti Főiskola volt tanársegédje (Szőnyi és Domanovszki-növendék) már nem egy szép sikert ért el pályafutása során. Az 1954-es Nyári Tárlaton például kapáló parasztasszonyt ábrázoló képe a legtöbbet emlegetett alkotások között volt. (Sajnos, az akkori sajtóban tévesen Nagy Gyula nevével “futott” a kép, de ez a névcsere nem kedvetlenítette el Nagy Jánost, pedig az erkölcsi elégtételről akkoriban megfeledkeztek.)
Két fiú figyeli, ahogyan egy rajztanár, a Pedagógus Szakszervezet Dunaújvárosban létesített mûvésztelepének vendége vázlatot készít a festõi Duna-partól. /1962
fotó: MTI/Molnár Edit
Látogatásunk végén betértünk az iskola egyik tornatermébe, mely most műteremként szolgál. Éppen egy kohász ül modellt, s a művésztelep tagjai, ki temperával, ki tussal, krétával vagy olajjal, igyekeznek megörökíteni érdekes vonásait. Végignézve a készülő vázlatokat, képeket, érdekesen mutatják, nemcsak a látószög változik emberenként, hanem a látásmód! Ahány művész, annyi féle felfogás, törekvés, észrevétel.
– Esténként azért közösen megbeszéljük a tapasztaltakat – adja tudtunkra Nagy János -. Megbeszéljük mit láttunk, mit alkottunk és hogyan. Ilyenkor vitatkozunk technikai és esztétikai kérdésekről is. Mint szinte minden alkotó, mi is a képzőművészet új útjait kutatjuk, melyeken haladva maradéktalanul ki lehet fejezni új életünket, törekvéseinket.
Egyben azért egyeznek a vélemények: nagyon jól érzik magukat Dunaújvárosban. örülnek, hogy idekerültek, s valamennyien bíznak abban – megbirkóznak azokkal a feladatokkal, melyeket az új város a szokatlan, izgató élmények halmoztak eléjük.
(r.)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
