Dunaújvárosi Hírlap – 1984. június 26.

Ki ez a fiú? Bolond talán?

Ellopták a fűrészemet

Először délután láttam. Kint a Béke városrészben. Odaállt a játszótér sarkára és elkiáltotta magát: Srácok, játszom nektek valamit! Gitárral kísért éneke betöltötte az egész teret. Ablakok nyíltak, kíváncsiskodók jöttek. Ki ez a fiú? Bolond talán? – kérdezgették.
Másodszor a Dózsa mozi előtti embergyűrű közepén találtam. Világosbarna, göndör haját összeborzolta a szél, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. De játszott. Azt, amit a közönség kért: Simon és Garfunkelt, Animals-t, Beatlest, rockot és érzelmes, olasz melódiákat.

– Miért csinálod?
– Mert tetszik. Szeretem a jó hangulatot. Ha csak arra a néhány percre is, amíg meghallgatnak az emberek, egy kicsit meg tudom állítani őket a rohanásban, már megérte.
– Honnan jött az ötlet, hogy kiállj a térre és énekelj?
– Ebből élek. Volt nekem rendes munkahelyem is, de ott mindig megmondták, mit kell tennem. Az pedig már nem szabadság. Vettem egy elektromos fűrészt és elindultam fát vágni.
– Nem értem.
– Az iskola befejeztével asztalos voltam egy évig. Utána hírlapkézbesítő, virágkihordó, majd illegális munkaközvetítő. Néha telefonügyeletet is vállaltam. Aztán lettem favágó. Fűrésszel a vállamon jártam házról házra, hol lehet munkám. Nem voltak megszabott áraim. Annyit ad, amennyit magának megér. Ezt mondtam mindenütt.
– No jó, de hogy lettél utcai énekes?
– Egyszerűen. Ellopták a fűrészemet. Azóta mindig kölcsönkérek egy gitárt, és játszom. Mert sajátom sose volt.
– Mit szól mindehhez a család?
– Szüleim már megszokták. Feleség, gyerek nincs, csak a huszonkilenc évem és a lakásom: egy szőlőlugasban felállított fóliasátor.
– Se munkahely, se fizetés. Miből élsz?
– Be vagyok jelentve egy kisiparoshoz, aki néha felhív, hogy merre és mit dolgozik. Fizetés? A mozinál negyed óra alatt 168 forint gyűlt össze a kalapban. Mára elég.
– Engedik, hogy játsszál?
– Eleinte gyakran bevittek az őrszobára, de a pesti rendőrök már megszoktak. Törzshelyem a Váci utcai Hermesz kút, de bármelyik aluljáróban, vagy piacon jól érzem magam.
– Meddig akarod csinálni?
– Amíg valaki el nem lopja a gitáromat. De komolyra fordítva: nem tudom. Szeretnék tovább lépni. Egy akkumulátoros orgona és még egy hangszer már komolyabb megszólalást adhatna… Amit csinálok, szerintem nagyon demokratikus. Nem váltatok jegyet, mindenki annyit ad, amennyire tetszettem.

Fiatal lány zavarja meg a beszélgetést. Papírt, tollat tesz az énekes elé, s arra kéri: mindegy mit, csak írjon rá valamit. Ő pedig gondolkodás nélkül odakanyarítja: “Lóczi Péter. Mindegy.” Neki. Vagy neki sem.

– hzg –

Lóczi Péter 2021 februárjában köszönt el végleg Budapesttől az utcáktól és a Világtól. Emlékét, művészetét néhány 10 percnyi zenei anyag őrzi már csak…

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.