Olvasó Nép – 1981. május
Születtem, elvegyültem, kiváltam
Beszélgetés Miskolczi Miklóssal
Miskolczi Miklós könyvét, a Magyarország felfedezése sorozat új kötetét minden nemzedék másfajta érdeklődéssel olvassa. A Város lesz, csakazértis… mást jelent Dunaújváros építőinek, mást a negyveneseknek, akik középiskolásként néhány nyáron át ízlelgették a városalapítás kalandját és újra mást nekünk, huszonéveseknek, akik fenntartással vegyes érdeklődéssel vettük kézbe a “bezzeg-város” harmincadik születésnapjára megjelentetett szociográfiát.
Megvallom, kellemesein csalódtam, mert Miskolczi könyve, noha csupa “érted-haragszom” indulattal terhes, kerül minden lakkozást. Őszinte könyv ez, nem idealizáló, noha elfogódottsága és elkötelezettsége a város iránt tetten érhető minden sorában, a legkritikusabban is.
– A beavatottak tudják: ha Dunaújvárosról akarnak olvasni, négy munkáját is fellelhetik a könyvtárakban a városról. Miért csapott fel a város krónikásának?
– A legutóbbi könyvhöz hátrom évi aktív munkám, tíz évi ottlétem, és majdnem húsz évi szoros kapcsolatom Dunaújvárossal a háttér. Előtte is többször írtam már róla. Mindegyik munkámtól azt reméltem, hogy nemcsak én leszek több általuk, de Dunaújvárost is fel fogják fedezni. Végre olyannak látják majd, amilyen, nem pedig amilyennek néha kajánkodva látni szeretnék. Jól ismerem a várost, ezért is mertem vállalkozni arra, hogy másokkal megismertessem. Olyan ez a város, mint én. Felemás, félig kész. Munkáscsaládból származom, de falun jártam iskolába. Tanulmányaimat nem fejeztem ibe, amikor a Dunai Vasműben kezdtem dolgozni, de igazán az újságírás iránt éreztem vágyat. Dolgoztam a Dunaújvárosi, majd a Fejér megyei Hírlapnál, végül a fővárosban. Pedig szerettem Dunaújvárost, talán a város is engem, de meg akartam méretkezni Budapesten, hogy hinni tudjak képességeimben. Amikor befejeztem ezt a könyvet, elvállaltam az 1977-ben alalkuló Propagandista egyik szerkesztői állását. Azóta élek Pesten.
– Hogyan született a könyv gondolata?
– Először 1972 nyarán kérdezett rá Baranyi Pál barátom, miért nem írok egy könyvet a Magyarország felfedezése sorozatnak Dunaújvárosról. Ekkor már elrettentően nagy nevek jegyezték ezt a műfajt: Moldova, Erdei, Bertha Bulcsu és mások. Ekkor épp egy másik könyvön dolgoztam, amely a város történetének első évtizedét ölelte magába.
Egyik lektora Mesterházi Lajos volt. Másodszor ő szegezte a mellemnek a kérdést. 1974-ben végül elszántam magam, és felhívtam a Szépirodalmi Kiadót azzal, hogy szívesen írnék nekik városomról. Próbafejezetet írattak velem, s elnyertem az ösztöndíjat. Örömömben három hónapig egy sort sem mertem leírni. Aztán mindinkább lekötött a munka, megváltoztatta még az életritmusomat is. De Ortutay Gyula meg is mondta előre: mire megírom a könyvet, én is más ember leszek.
– Miben áll ez a változás?
– Másként gondolkodom. Rendszereztem önmagamat, ismereteimet kénytelen voltam megfejelni némi elmélettel, szintézisre kényszerültem. Nem tagadom, büszke vagyok a könyvre, ezért kritikai visszhangja kissé meglepett, jobbat vártam. Mostanában kevesebbet írok. Most fejeztem be egy könyvet a Gyorsuló idő sorozatnak a házasságban élők külső kapcsolatairól, címe: Színlelni boldog szeretőt. Ezenkívül csak az Élet és Irodalomnak szoktam írni.
– Ha jól emlékszem, éppen ebben a lapban kapta a legfanyalgóbb kritikát.
– A többi sem volt túl szívderítő. Megszépítő közelséggel, magyarán szólva lakkozással vádoltak meg. Én inkább elkötelezettséget mondanék. Én tudom, milyen ma Dunaújváros. Nem sejtéseim vannak róla, nem hallottam például a fedett uszodáról, hanem építettem. Sokan alighanem nagy leleplezésre számítottak, azt várták, végre leírom majd, hogy a város az ötvenes évek betonba és vasba öntött hibája, itt minden rossz volt és kicsit az is maradt. Én jót és rosszat egyformán megírtam Dunaújvárosról. Még azt is, hogy szökik az értelmiség – végül én is megszöktem.
– Könyve harcba száll ezzel a konzervatív nézettel. Igazi vitairat, így talán érthető a berzenkedés.
– Célom az volt, hogy elhelyezzem Dunaújvárost a magyar társadalomban, olyannak, amilyen. A tapasztalható előítélet néha minket, dunaújvárosiakat is konokká és butává tesz. Nincsenek igzán jó érveink, csak azzal tudunk előhozakodni: mi vagyunk az első szocialista város, jól élünk, sok nálunk a társadalmi munka és így tovább. Az eminens diák pedig nem kedves az osztály előtt. Én megpróbáltam megmutatni a város hibáit is, hátha ettől rokonszenvesebbek leszünk. Az a gyanúm, hogy a kritikusok kevesellték a hibákat. Megmérettünk, és nehéznek találtattunk.
– Nagy a sajtó felelőssége is. Alkalmasint ma is úgy járnak az újságírók a városba, mint gyerek a kamrába mézért. Tényleg “bezzeg-város” vagyunk. Már szinte félünk a sajtótól: se jót, se rosszat! Ez lehet az oka annak is, hogy még sose ünnepeltük meg magunkat igazán, pedig néha jó lenne. Harmincéves fennállásunkról is nagyon csendesen emlékeztek meg. Csak a régieket hívták meg és okleveleket osztottak. Akiről viszont megfelejtkeztek, az protestált. Ilyen nagy lokálpatriotizmus van itt ma is.
– Hogyan fogadta a város a könyvet?
– Ezernyolcszáz példányt adtak el belőle. Még soha, egyetlen könyvből sem fogyott ennyi, ráadásul drága is volt. A nyomda nem készült el vele a könyvhétre, a pártbizottság minden követ megmozgatott azért, hogy legalább az ünneplő városnak jusson néhány. Külön teherautó hozta el Debrecenből a számunkra befejezett ezer darabot. Ez is fogadtatás. A város vezetői vállalták a könyvet. A városi pártbizottság akkori első titkára, Kóré Sándor barátom folyton nyaggatott az írásért. Fejezetenként olvasta, kéziratban, nem mint cenzor, hanem mint jóbarát. A megjelenése előtt új első titkárt választottak. Ő is hevesen érdeklődött a könyv iránt. Először nem akartam odaadni neki, aztán rájöttem: miért ne? Dedikáláskor nem akartam hinni a szememnek. Megvette ő is, ott állt a sorban a munkások között.
– Ez a “hivatalos” város. És az emberek?
– A hivatalos város vállalta. Nem tudom, hogy ez ellenem szól-e vagy sem. Ma egy ilyen könyvért ki szokás utálni a szerzőt a környékről. Ha a valóság vitatkozik a művel, és nem értenek egyet, azért az lehet a mű erénye. Ám ez fordítva is igaz: ha a valóság elfogadja a művet, az is lehet erény és a valóság, ez esetben, a dunaújvárosi közeg dicsérete.
– Ami az egyes embereket illeti, ők is szokatlanul reagálnak. Lejárok gyakran, anyám, barátaim élnek a városban, sok emberrel találkozom. Akinek nem tetszik, amit írtam, nem hozza szóba, de azért fogadja a köszönésem, leül velem egy sörre. Kerülik a témát, de úgy tűnik: elfogadják tőlem a kritikát. Olyan is van, aki megkeres, és elmagyarázza, miért tette azt, amit negatívumként felróttam neki.
Részletek a könyvből:
– Úgy látszik, felnőtt város Dunaújváros. Ebben is egy kicsit mintha kirína a sorból…
– Ne keserítsen el azzal, hogy maga is egyedülállónak érzi a maga nemében. Minden munkámmal ez ellen harcolok. Éppen hogy nem tudtuk kimozdítani ezt a közösséget az országos átlagból. Az életmódot, társadalmi struktúrát, művelődési szokásokat tekintve nincs akkora eltérés, mint hisszük, sőt.
– Gondolom, a fiatalság esetében is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek.
– Neuralgikus pontja Dunaújvárosnak ez a kérdés. Felnőttek a hősök fiai, és ők már másképp szeretik ezt a várost, mint apáik, az építők. Történelmi tapasztalata sincs ennek a nemzedéknek, és szüleik színvonalához képest néha nehezebb helyzetből kell indulniuk. Ez mindenütt természetes, kivéve Dunaújvárost, ahol a harminc évvel ezelőtti “telepesek” sokkal jobban indultak tulajdon apáiknál, így aztán meg kell újulniuk a módszereknek is, hiszen a csendes fraternizálás, a lokálpatriotizmus túlhajszolása belül sem megy már. Egyébként nagyon nő ez a város, csaknem hetvenezer lakost számlál. Ez már más közeg, mint az én emlékeimben élő város, ahol mindenki ismert mindenkit, akár a görög városállamokban. De ez csak nosztalgia. Igazából üdvözölnünk kell a fejlődést.
– Könyvében mintha a modem fogyasztói társadalom előképe rajzolódna ki. Az “Enni és inni és jól élni” – mentalitás nem ragasztja-e túlságosan a földhöz az embert?
– Az emberi fogyasztás elsősorban a szükségletek kielégítésére törekszik. Ezek nagyon kis hányadáról mondhatjuk el, hogy posztmateriális, másként szólva szellemi szükséglet. E tekintetben Dunaújváros semmiben sem tér el a magyar átlagtól. Legföljebb tisztábban mutatkozik a kép, mert mintha itt kicsivel több pénz volna. Az értékek kiválasztása rendkívüli bonyolult kérdés, már csak azért is, meri az elmúlt harmincöt évben ezek az értékek kristálytisztán sosem jelentek meg. Sőt, akadtak kifejezetten olyan történelmi korszakok, amikor az értékeket elrejtették. Tisztázatlan terület ez azért is, mert bizonytalanok a társadalmi szerződések. Nem tudjuk biztosan, miért mi jár, és miért csettintünk elismerően, ha valakiről kiderül, hogy benzinkutas.
– A fogyasztásról kétféleképpen lehet lemondani. 1. nincs mit fogyasztani, 2. önszántunkból válunk antifogyasztóvá. Alki például gyermekkorában rossz körülmények közt élt, néha megriad attól, hogy két kézzel szórja a pénzt, s anti-fogyasztóvá változtatja e félelem. Ilyen fogyasztói magatartást sugallni is lehet, amikor áruhiány van. Ezért jártunk az ötvenes években lódenkabát és micisapka-egyenöltözékben. A hatvanas években aztán túljutottunk ezen, amikor felbukkantak az áhított holmik. Ki is robbant a vita a fridzsiderszocializmusról; a jólét ideológiai következményeitől tartottak, mert a mi tudatunkban összekapcsolódtak a szocializmus és a szegénység. Végre megszabadultunk ettől a téveszmétől is, az emberek elkezdtek fogyasztani szerte az országban. Dunaújvárosban sem történt másképp. Még a szellemi értékek – pl. a tanulás – utáni igényt is a fogyasztás mozgatta. Kevesek képezték magukat azok közül, akik ennek közvetlen hasznát nem látták. A fogyasztási hullám most alighanem lohadóban van. Kicsit korán következett el ez az idő, mert még nem csömörlöttünk bele a tárgyainkba, nem működnek még a társadalmi fékek. De majd belejövünk.
– Milyen a kultúra helyzete Dunaújvárosban?
– A politikai főiskola két szociológusa által végzett felmérés szerint az intézményi ellátottság megfelelő. A generális probléma a művelődés irányításában, il-letve annak egysíkúságában rejlik. Mindenütt akadnak megöröklött vezetők, akik csak önmagukat igazolják. Ez kevés. Az értelmiségnek is megfelelő műveltségi közeget kell teremteni, hiszen életmódmintával szolgál a munkásnak, de az sem közömbös, jól érzi-e magát a városban.
– A város szociológiai értelemben a mást, a választás lehetőségét is jelenti, s a jó város ezt a választást díjazza. Szüksége van kovácsmesterre éppúgy, mint szobrászra, s ezt be is vallja. Ám ahhoz, hogy egy ember jól érezze magát, tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk őt és attitűdjét – szakállát, farmerjét, saruját, stb. -, engednünk kell, hogy “másként legyen hülye, mint mások”. A munkásosztály hatása ne úgy jelentkezzen, hogy az értelmiség életmódját, étkezési vagy öltözködési szokásait direkt befolyásolja, hanem ideológiájában és erkölcsiségében. Ha a város ilyen, az értelmiség nem érzi többé majd tehernek a helyi hierarchiát és igazodási szokásokat. Nem szökik meg, sem véglegesen, sem hétvégeken.
– Beszélgetésünk folyamán egyre erősbödött bennem az az érzés: rossz közérzet nyomasztja. Tévednék?
– Talán csak napi dolog, és nem kell komolyan venni. Gyakran úgy érzem, nem tölt el örömmel a máskor boldogító tudat: írhatok. Zám Tibor epigonjaként mondhatnám: Magyarországon nem érdemes szociográfiát írni. Egyfelől nem változik tőle semmi, másfelől olyan műfaj ez, amelyben szép lehet az ember, de okos nem. Miért tagadnám, hogy elkeserített az értetlen kritika?
– Barátaim azzal vigasztalnak, természetes, könyvek utáni állapot ez csupán. Megírtam és megijedtem, mert olyan nagy teljesítménynek bizonyult ez a felfedezés, amit tán sosem tudok túlszárnyalni vagy megismételni. Ahhoz, hogy ilyet sóhajtson valaki, legalább tíz évig kell levegőt vennie – de van-e még másik tíz évem? Gyorsan belekezdtem hát az új munkába a házasságon kívüli kapcsolatokról. Két könyv után pedig állítólag így illik éreznie magát az embernek. De azért vannak terveim. Jobb napjaimban tudom, hogy a várossá kinevezett magyar nagyközségekről kellene írnom egy szociográfiát, mert más szociológiai és közigazgatási értelemben a város. A kinevezett városok vergődése kicsit rokon Dunaújvároséval, ezért is fogott meg a téma. Ám a dunaújvárosi hátteret sosem leszek képes megszerezni, ez is tart vissza. Meghívtak Kecskemétre, Székesfehérváron is elkezdődött valami. Aligha maradok munka nélkül.
Miskolczi Miklós cikkek, írások a dunaujvarosmesel.hu oldalon
Hunyady Judit
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
