Dunaújvárosi Hírlap – 1977. április 8.
“Bújj, bújj zöld ág…”
A tavaszi napforduló vallásos szertartásai, s az ezekből fakadó, elvilágiasodott népszokások minden nép számára a tél végét, a tavasz jöttét, a megújulást, az új életre támadást jelentették, s jelentik ma is. A fény, az élet, a termékenység, a megújulás, a megtisztulás szimbólumait tárgyi emlékekben és hagyományokban, szokásokban egyaránt megtaláljuk; gondolatunk csak a római szokásra: tavasz jöttét jelentő február hónap 15. napján a mezei isten, Faunus Lupercus tiszteletére rendezett szertartásnak egy része volt az, amikor az ifjakat szíjakkal (februa) verve átkergették a városon, hogy megtisztuljanak és egészséges utódokat nemzzenek, vagy gondoljunk akár a kelta sírokban talált, néha díszesen festett tojásokra.
A kereszténnyé vált Európa népei között ősi, pogány hiedelmeken alapuló szokások hasonultak át kereszténnyé, illetve maga a keresztény vallás is hasonult (spontán is, bölcs, politikus megfontolás alapján is: emlékezzünk csak a sötétséget legyőző keleti fényistenre, Mithraszra, s arra, hogy a mai katolikus mise formája legnagyobb részt Mithrasz-szertartás).
Kiszehajtás, villőzés
A húsvéti ünnepkör magyar népszokásai közül jól ismert a kiszehajtás és a villőzés. A palócföldön még az 1950-es években is élt ez a virágvasárnapi (a húsvétot megelőző vasárnapi) szokás. A női ruhába öltöztetett szalmabábut körülhordozták a faluban, utána vízbe dobták vagy elégették – szimbolikus elpusztítása ez a télnek, a halálnak, a gonosznak (a női ruha talán az ősi matriarchátus öreg, tehát már hasznot nem hajtó nőtagja mágikus elpusztításának emlékét hordozza). A kiszehajtás ősi rítusa a keresztény időkben egybeesett a közelgő böjt végével, néha tehát ilyen tréfás rigmusok kapcsolódtak hozzá: “Haj, ki kisze, haj! Jöjj be, sódar, jöjj!”
A kiszehajtást követte a villőzés, azaz a tavasz bevonulása: a lányok feldíszített ágakkal jártak házról házra, “behozva” a tavaszt. Kodály Zoltán feljegyzése szerint néhol egyesítik e két szokást: “Virágvasárnap, litánia után jártak villőzni a lányok. Egyikük színes pántlikával díszített fűzfaágat visz. Házról házra mennek. Estefelé elkészítenek egy szalmabábot felöltöztetik rossz kabátba, régi kalap is akad rá. Ez a “kicevice” (kice, vagy kisze, zsupszalma). Felkapják, megkerülik a falut, kert megöl is, uccán is. Aztán kiviszik a határba… Kint elégetik a bábot, imádkoznak egy Miatyánkot és Üdvözlégyet. A falut járva ezt éneklik: Ez ki háza? Jámbor Gál János háza, kirelejszom. … Hagy fonjam be sárhajam, hagy vegyem rám gyócsingem, kirelejszom. Kicevice villő, gyűljön rád a himlő. Behoztuk a ződ ágot, kivisszük a kicevicét…”
Húsvét, pászka
Az arameus paszcha, a héber pészach az elmenni, elvonulni igéből származik, s maga az ünnep az Egyiptomból való menekülés emlékét őrzi a héber vallás szerint. Valódi eredetét az időszámításunk előtti kilencedik századból származó kánaáni aratási ünnepben kell keresnünk. A zsidók Nizán havának (kb. március-április) tizennegyedik napján ünnepelték, s ilyenkor a gyülekezet legöregebb férfitagja a legfiatalabb kérésére elmesélte a menekülés történetét: az ezt követő lakomán bárányhúst ettek kovásztalan kenyérrel (innét a keresztények kovásztalan ostyája). Az őskeresztények hosszú időn át ugyanebben az időpontban ünnepelték az egyiptomi-kisázsiai fényistenséggel azonosított istenfiú halálát és feltámadását, majd 325-ben, a niceai zsinaton szabályozták az időpontot, s ez meglehetősen bonyolult változó ünneppé tette a húsvétot: a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap húsvét vasárnapja.
A népek szokásaiban az ősi télvégi, farsangvégi rítusok keveredtek az isten halálának dramatizált és feltámadásának részleteivel, így jöttek létre a népi rítusok, a hivatalos egyházi szertartások alatt, szubkultúra-jelleggel (s az európai reneszánsz dráma egyik gyökerét éppen ezekben a termékenység-varázsló tél végi játékokban kell keresnünk).
Locsolás, tojásfestés
Húsvét két legismertebb magyar népszokása az öntözés és a tojásfestés. Mindkét szokást falu és város a mai napig gyakorolja, s népszerűségük egyáltalában nem csökken. A locsolás helyett néhány észak- és nyugatmagyarországi faluban vesszőzés a szokás. A locsolás és a vesszőzés egyaránt a jelképes megtermékenyítést és a rituális megtisztítást célozza.
A locsolás egészen régi voltáról sok emlék tanúskodik, a középkori Magyarországban például húsvéthétfő helyett vízbevető vagy vízbehányó hétfő kifejezést használtak.
A tojásfestés a nők dolga. A legősibb cifrázási mód az, hogy levelet ragasztanak a tojásra, úgy teszik festékbe, s a csipkézett levél nyoma fehér marad. Később “megírták” a tojást, ennek leggyakoribb módja az, hogy viasszal mintát rajzolnak a tojásra, festékbe teszik, és utána letörlik róla a viaszmintát. Még későbbi a karcolt, vagy “vakart” tojás; a legnagyobb ügyességet a fémmel megpatkolt tojások kívánták.
Szántai Lászlóné gyerekkora óta festi a húsvéti tojásokat. A népművészet ifjú mestere a Balatonfelvidéki Kővágóörsön él és dolgozik. Gyermekkorát Zala megyében töltötte és a hímzett tojásokon ma is ezek a hagyományos motívumok jelennek meg.
(Szebeni András felvétele)
Erdély területén még napjainkban is szokás a húsvéti kakaslövés. Egy feljegyzés szerint Apáczai Csere János az ötvenes években szülőfalujában, Apáca községben még gyakorolták a fiúgyerekek. Íjat és nyilat használnak hozzá, régen élő kakasra lőttek, ma festett céltáblára. A célbalövést rigmusok kísérik, először perbe fogják a kakast, majd elbúcsúztatják. A játékot kakasvacsora fejezi be.
Faserkentés, ághordozás
Húsvét hetében, a nagyhéten sok helyütt – s nemcsak nálunk, hanem Franciaországban, Angliában is – szokás a gyümölcsfák serkentése, bíztatása, fenyegetése, hogy jó termést hozzanak. A játék dramatizált, az egyik szereplő a fa, a másik a serkentő. A serkentő rövid párbeszéd után megfenyegeti a fát, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor felgyújtja, kivágja. Palóc területen gyűjtötték ezt a mardókát: “Aggyon isten jó rögvest, te hűtelen fa, aki nekünk gyümölcsödet még soha meg nem mutattad. Most még csak megkopogtatlak evvel az éles szerszámmal, de ha nem termesz, Isten bizony kiváglak”, és a serkentő fejszefokkal megkopogtatja a fa derekát. Más vidékeken virágvasárnap templomban gyűjtött szemetet szórnak a fa ágaira, nagypénteken megrázzák, megveregetik, húsvétkor pedig megszentelt csontokat aggatnak rá, hogy jó termést hozzon.
Az ághordás rokon a villőzéssel de többnyire húsvét után szokás, s ez már inkább játék. Legismertebb formája a “Bújj, bújj zöld ág.” kezdetű gyermekjáték, különféle változatait nagylányok és legények is játsszák. A zöld gallyat hordozó lányok láncot vagy kört alkotnak, s a bonyolult szabályok szerint történő párválasztás után a társaság “a régi közösségből kiszakadva” két, egymással ellenséges új közösségbe csoportosul. Az etnográfusok szerint ez a fajta játék szerte a Földön ismeretes, ez az úgynevezett labirintus-játék, ahol a kör belseje a védett terület (fészek, barlang, anyaméh, sírgödör), külseje pedig az ellenséges világ A körbe bejutás védettséget jelent, az onnét való kitörés és új átrendeződés az új élet vállalását, az önként vállalt új veszélyhelyzetet szimbolizálja. A magyar lányok karikázó tánca, a legények betörése, s az ezt követő páros tánc is ennek az ősi életjátéknak az emlékét hordozza.
(k)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
