Dunaújvárosi Hírlap – 1966. július 22.

A Vasmű Vörösmarty Könyvtárában /1961
fotó: Cseh Tibor

Ismeretlen ismerősök

Tulajdonképpen ismerjük mind az öt asszonyt. Nemcsak látásból. A Vasmű Vörösmarty könyvtárában ők adnak könyvet gyerekeknek, felnőtteknek. Olykor elbeszélgetünk velük a háztartás gondjairól is. Az utcán megkérdezzük, hogy vannak, s ha valaki megkérdezi tőlünk, ismerjük-e őket, habozás nélkül igent mondunk.
Talán még azt is tudjuk, hogy 1962-ben az ország első könyvtáros brigádját alakították meg, és az idén már negyedik alkalommal nyerték el a szocialista címet. De vajon milyenek ők az arcvonások mögött? Milyenek, amikor kilépnek a könyvek bástyái mögül?

Álom a cipőről

– 1960 óta vagyok könyvtáros. Addig a VKV-nál dolgoztam, de csökkentették a létszámot. Itt volt hely és ide szívesen jöttem.
– Tudta, mit vállal?
– Nagyon szerettem olvasni mindig. Kölyökkorombam, Debrecenben, az öreg Kollégium könyvtárába jártam, s valamennyit sikerült meglesni a könyvtárosok munkájából.
– Tudtam, sokat kell tanulnom. A család és a munka mellett nem könnyű ez de vállaltam.
– Azóta? Túl vagyok három tanfolyamon is.
Szabó Zoltánné emlékezik. Elkúsznak előle a könyvekkel támasztott falak, a roskadozó polcok, és az első emeleti ablakig nyurgult Vasmű úti fák.
– Nehéz-e könyvtárosnak lenni? Igen.. Tudom, hogy itt nem lehetek ideges. Itt mosolyognom kell… s olykor-olykor aztán otthon tör ki az ember. Hányszor hallottam férjemtől az utóbbi húsz évben? “Bezzeg odabent mindig mosolyogsz…!” Nem! Nem szemrehányás ez. Hisz ő is megérti…
– Aztán a sok lótás-futás. Ha egy olvasó három könyvet kér, az a három biztosan a három legtávolabbi sarokban van.
– Nem. Nem hagynám el soha a könyvtárat. Már hivatásom. Igaz, otthon sem ér véget a könyvtárosi munka, hiszen ajánlani könyvet csak úgy tudok igazán, ha magam is olvasok. Ez pedig olyan többletmunka, amit szívesen végez az ember… Csak a lábam ne fájna néha annyira!
Mire felnéz, mosolyog.
– Nemrég olvastam, a sokat járóknak olyan cipőt gyártanak majd, melynek a betétje könnyít a járáson. Gyógycipő lesz. Jaj! Annyira várom már…!

Egyiptom leánya

Nem igaziból. Tóth Jánosné nem volt soha Egyiptomban, de mit sem adnna érte, ha odáig eljutna?!
– Igazán nem azért mondtam, hogy megírja.
Elpirul.
– Ismerőseim, így is nevetnek már Egyiptomba vágyásomon….
Mikor kézibe kapta az érettségi bizonyítványt a dunaújvárosi gimnáziumban, még nem gondolta, hogy könyvtáros lesz. Magyar-történelem szakos tanárnak készült – másodikos gimnazista koráig. Érettségi után óvónő lett és csak negyedik éve könyvtáros.
Amíg csupa tűzzel magyaráz munkájáról, még cikázik emlékei között, szinte érthetetlen, mi fegyelmezi ezt az asszonyt, a könyvtárosi munka szürke hétköznapjaira. Talán a benne alvó ellentét? A mapsütöttségre, a pihenésre vágyás? A steinbecki kedves csirkefogók mélyen emberi semmittevés igénye? Ez a kettősség zabolázza?
A töprengést kijelentő mondat szabja ketté:
– Amit itt csinálok nagyon szeretem.
– Olyan jól esik, ha olvasó jön és tőlem kérdi, milyen könyvet vigyen… Az amikor megbíznak az ízlésemben… Engem olyan dolgok nem fárasztanak, amiket szívesen csinálok.
– Pluszt követel-e tőlem a munka? Nálunk nem lehet különválasztani, hogy eddig tart a munkaköri kötelesség és ettől már a plusz. Az én törvényem valahogy így szól: olvasni. Ennyi az egész…
Szeretni a munkát, amit végzünk.
Valóban ennyi az egész.

Szeretnék olvasó lenni…

Halk, törékeny asszony. Ki gondolná, hogy az akaratnak és az energiáinak oly kimeríthetetlen tartalékai vannak az áttetszésig finom bőr mögött.
– Érettségi után nem, vettek fel az egyetemre. Jó tanuló voltam. A felvételim is sikerült, dehát éppen betelt az “egyebek” kerete… Akkor megfogadtam: csakazértis elvégzem az egyetemet.
Ma az Eötvös Loránd Tudományegyetem levelező tagozatos hallgatója. Nemsokára végez.
– Boldog vagyok-e? Azt hiszem, igen. Ha az ember eléri célját, mindig boldog…
– És most ellentmondok önmagamnak. Olykor sírok is. Elkeseredésemben. Itt sem könnyű a munka. Otthon vár a nagymosás. A fiam leckéje, meg a magamé. Ha erre gondolok, nagyon megfáradok.
– Hát lehet itt szomorú az ember? Ezek közt a lányok közt?! Az a jó bennünk, hogy ötönk közül egy mindig akad, aki felvidítja a többit.
Sudár Ivánné elnéz a könyvtár túlsó szeglete felé. Két társa nevetve magyaráz egy csöppségnek, aki a pultot is alig éri fel.
– Szeretnék olvasó lenni – mondja aztán váratlanul. – Nem kényszerből, kötelező irodalmat olvasó, hanem a magam kedvtelésére. Hányszor mondtam már, hogy abbahagyom az egyetemet… Persze, egyszer sem gondoltam komolyan… de ha végzek, moziba is járok… és színházba…

Olvasók mindenütt

– Közösségünknek mi a legjellemzőbb vonása? Közösen verjük egymás gyermekét…!
Kirobban a nevetés. Az öt asszony felszabadultan kacag. Varró Gyuláné csak nehezen tudja folytatni megkezdett mondatát:
– … ezt ne vegye szó szerint… meg vegye is szó szerint…
– Van naposunk, aki boltba megy kenyérért, aki kávét főz és mosogat. És felváltva vigyázunk annak gyermekére, aki éppen nem ér rá. Ó! Roppant jelentőségű vállalás! Már hat gyerekünk van összesen…!
Ilyen a gyerekkönyvtáros. Csupa jókedv. Vidámság.
– Nem fárasztotta ki a gyerekkel bíbelődés?
– Az igaz, hogy nagy türelem kell. A gyerek sokat kérdez, mindenre választ vár. Minden érdekli… és akkor a legboldogabb, ha nem a gyerekkönyvtárból kap könyvet. A felnőttekében is van nekivaló, és aki megérdemli, az onnan kap.
Tizenhat év bölcsessége, tapasztalata van ezekben a szavakban. Tizenhat esztendeje a munkapad mellől hívták el könyvtárosnak még Csepelen.
– Ezt mindenki a maga kárán tanulja meg – vágja ketté határozottan a bölcselkedést. – Én is magam kárán tanultam jónéhány baklövés után.
1957 óta él Dunaújvárosban. Itt is könyvtáros. A fél város személyes ismerőse? Az egész? Az utcán megállítják: mondjon már egy jó könyvet! A piacon leszólítják: jó, hogy látom! Már lejárt a könyvem, meg kellene hosszabbítani!
– Még Csehszlovákiában is olvasóval találkoztam! – Mosolyog az emléken. – Ott is utolértek… !
És már megy is. Kicsiny olvasói türelmetlenül várják.

“Első az olvasó, és második is az olvasó…”

A gyermekkor vége

“Ha szeretsz, anélkül, hogy viszontszerelmet váltanál ki, azaz, ha szeretésed, mint szeretés, nem termeli ki a viszontszerelmet, ha szerelmes emberként való életnyilvánítással nem teszed magad szeretett emberré, akkor szerelmed tehetetlen, szerelmed boldogtalanság.”
Barts Oszkárné emberi hitvallását, törekvéseit nehezen lehetne pontosabban kifejezni, mint ezekkel a marxi sorokkal. Mikor lett ilyenné?
– Érettségi után nem vettek fel egyetemre. Kár vallatni a múltat, miért?! Az íróasztaltól iszonyodtam és a VTRGY-be mentem el dolgozni Székesfehérváron. A rádióüzembe. Fél évig éltem ott. Tanulságos félév volt. Engem az iskolában sem tömtek illúziókkal… De ott voltam igazán az életben… és ott tanultam meg becsülni igazán munkásasszonyokat. Sokat olvastak, pedig többgyerekes anyák voltak szinte valamennyien. Nagyon tudtak dolgozni is… káromkodni is. Ott tanultam meg, hogy egy asszonynak nem lehet elég, ha csak anya, ha csak feleség lesz… Igazán persze akkor értettem meg és éltem át, mikor először szültem…
– Ott a gyárban tanultam meg, hogy nemcsak nagyot, óriásit lehet tenni… a magunk kis területén lehet és kell tenni hasznosat…
– Gimnazista koromban én is be akartam kerülni a lexikonba. Azt nem tudtam, hogy író, vagy űrhajós leszek…
A gyárban töltött fél év után került könyvtárba. A hangya szorgalmával és kitartásával végezte “apró” dolgait. Kereste és megtalálta a szépet munkájában.
– Az álmodozások kora véget ért. Vége a gyermekkornak. Dolgozni kezdtem keményen, mindenütt, ahol úgy éreztem, használni tudok valamit…
Családanya lett. Könyvtárvezető KISZ-aktíva. Egyetemista. Könnyen ment?
– Leadtam néhány kilót… visszaszereztem őket… Idegeim is gyengültek valamelyest… azokat már nehezebb rendbeszedni… de nem is ez a lényeg. Az egyetemet befejeztem, és itt, a többiekkel együtt, úgy érzem, jó könyvtárat csináltunk. Nem olyat, aminél nem lehetne jobbat… dehát az a következő feladat…
– Ha a mesebeli tündér három kívánságát teljesítené, mit kívánna?
– Először… egészséget gyermekeimnek… mindannyiunknak…
– A második kívánság?
– Szeretnék egy szép, nagy könyvtárat. Olyat, ahol igazán lehet jól dolgozni. Ahol a körülmények is olyanok…
– És a harmadik?
– Harmadik nincs. Csak ez a kettő… Vajon nem ez az út vezet a lexikonba?!

Rózsa András

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.