Magyar Nemzet 1952. november 30.
SZTÁLINVÁROSI KÉPESKÖNYV
írta:
ÖRKÉNY ISTVÁN
Fiatal mérnök a Dunaparton
Szakemberekkel mindig meg vagyok akadva. Jártamban-keltemben megszámlálhatatlan mérnökkel, technikussal kerültem össze s mindig boldogan meghallgattam, hogy miképpen dolgozik majd az épülő transzformátor, hogy épül a kazán s milyen matematikai elvekre épül a vasbeton teherbírásának kiszámítása. Persze, végső fokon sohasem a tiszta technika érdekelt, hanem a szakember érzelmei és gondolatai, tehát az, hogy ő, mint politikus lény, mint emberi alkat, idegzet, vérmérséklet és így tovább, miképpen vélekedik arról, amit csinál. Megvallom, ezt a legnehezebb kikutatni. Minél jobban ismeri a szakmáját valaki, annál személytelenebbül szereti. Minél mélyebbre ásta magát a mesterségébe, annál jobban egyesül vele s már alig lehet határt vonni, hogy hol végződik az ember s hol kezdődik a szaktudás… Számos keserű tapasztalat birtokában állítom ezt. Félnapokat s napokat töltöttem fizikusokkal és agronómusokkal és hoppon maradtam. Úgy keltem fel az asztal mellől, hogy minden intimitást tudtam a pozitronok vagy a gyümölcsrontó rovarok magánéletéről, de semmit az emberéről. E napon – úgy éreztem – megtörik a varázs. Az őszies, üvegtisztaságú égből biztató fénnyel sütött a nap. Álltunk a mély, ragadós sárban, a hangtalanul tovasikló víz partján, egy kesze-kusza építmény lábánál, melynek alapja egy, a Duna vizében ázó vasbetonkocka s teteje valóságos erdeje az állványoknak, gerendáknak és deszkáknak.
Így készül a sztálinvárosi szivattyútelep
A készülő szivattyúmű előtt álltunk, én s a szivattyú építője – teljes rangján a szivattyú főépítésvezetője -, egy fiatal mérnök, Garazsi György nevezetű.
Arca borostás. Vitorlavászon kabátot s bordó inget visel, s hónapok óta itt él, a meredek homokpart tövében. Másodmagával vezette ezt a heroikus munkát; társát, Gallatz Györgyöt, nemrég másfele tették át, hiszen ez a munka már a vége felé jár, mindössze két vagy három emeletet kell ráhúzni a vízbe süllyesztett kockára, berendezni a gépházat, megindítani a szivattyút — ami már gyerekjáték egy huszonhatéves mérnöknek.
– Mi célt szolgál – kérdem – ez a szivattyú?
– A szivattyú arra szolgál, hogy kiszivattyúzza a Dunából a vizet – mondja, s keze fejével a víz felé int, mintegy értésemre adva, hogy az a folyó a Duna s nem más.
Voltakép már a bevezetőben el kellett volna mondanom, a technikusainkról szólván, hogy megfigyelésem szerint kétféleképpen adnak felvilágosítást a laikusoknak. Az egyik típus ki nem állhatja, ha kérdezik. Épp ezért a szakma tolvajnyelvén válaszol, csak úgy lapdázik a latin szakkifejezésekkel, belekever algebrai képleteket, kurtán és lehetőleg érthetetlenül magyaráz. Mikor mondókája végére ér, fellélegzik, s magában ezt gondolja: “Úgysem érted, hiába nézel olyan okosan, te tökfej.” Ezt gondolja, de mondani ezt mondja: “Meg tetszett érteni a fejtegetésemet ugyebár?”
Ez az egyik típus. A másik típus merőben az ellentéte, bár épp oly kevéssé állja, ha kérdezik. Viszont gügyének nézi az embert, s a kézenfekvő alapigazságokat is oly gonddal magyarázza meg, ahogyan egy félkegyelműt tanítanak ki arról, hogy a tűzbe nyúlni nem jó, mert az ember megég… Ezt a típust sem könnyebb megérteni, mint a másikat. Viszont – mentségül mondom – tény és való az, hogy a munkánkról számolni roppant nehéz feladat. Ezer jó mester közt jó ha akad egy-kettő, aki jó pedagógus is egyúttal.
Első látásra az volt az érzésem, hogy Garazsi György az utóbbi típusra hasonló. Követte tekintetemet, s rámutatott arra a rettentő vastag vascsőre, mely a hegy oldalán kúszik felfelé, mint valamilyen kőkorszakbeli hüllő, a fennsíkon épülő gyárváros felé.
– Ezen a csövön – magyarázza szelíden – nyomjuk fel az üzembe a vizet. Bizonyára nem tudja, hogy mire való az a sok víz…
Valóban, nem tudom. De megértem azonnal, hogy mekkora vízfogyasztása lesz az erőműnek, a kazánoknak, a hűtőknek, a most készülő távfűtésnek, mely egész Sztálinvárost bemelegíti majd… Percenként kétszázötven, azaz másodpercenként nyolc köbméter a vízszükséglet – mondja Garazsi.
Nyugtalan pillantást vetek a Dunára. A mérnök – mintha a gondolatomban olvasna – elmosolyodik.
– Nem kell a Dunát félteni, elvtárs. Mi nyolc köbmétert veszünk másodpercenként, tehát olyanforma folyó vázét szívjuk ki, mint a Sajó vagy a Hernádi. De a Dunában másodpercenként 800 köbméter ömlik lefelé…
Gyanúm, alaptalan volt. Ez a fiatalember nem hasonlít egyik típusra sem, akkor derül ez ki, amikor a vízbe süllyesztett kockára terelődik a szó. A kockát “szekrénynek” hívják a szakemberek, bár nem tudom miért, hiszen semmi szekrényformája nincs. A kockát úgy süllyesztették le, hogy – mint a jéghegyeknek – nagyobbik része a víz alá merült. Tizennyolc méterrel a víz színe alatt áll a kocka, beleépítve a vízbe, a víz alatti iszapba, az iszap alatti sziklába. Merész és hősies módon épült a szivattyúház – még soha, sehol a világon nem építettek így a víz alá. Pedig a feladat maga ma már mindennapos, az ember époly természetességgel építkezik a folyók medre alatt, mint ahogy a madár rakja fészkét a fán. Keszonok segítségével történik ez, keszonokkal megépült volna ez a szivattyú is, s nem kéne rá vesztegetni a szót. De ha így lett volna, ide kellett volna hurcolni a gépeket, idehozatni a keszonos szakembereket. Leállt volna egy csomó hídépítés, meglassudott volna a földalatti építése Budapesten, botladozni, fékeződni kezdett volna az ötéves terv. Ebbe nem nyugodott bele senki, s egyetlen keszon nélkül mégis elkészült a szivattyúház. Elmondom, hogyan, szó szerint, ahogy elmesélte Garazsi.
A szivattyúház úgy épült, hogy előbb összehordtak a Duna vizébe
egy kis mesterséges szigetet.
Aztán erre a szigetre ráépült a kocka négy fala, mintha egy gyufaskatulya külső burkát belenyomná a homokba valaki. Aztán ráemeltek a négy falra két kotrógépet és megindították a gépeket. A markoló belenyúlt a szekrény közepébe, a kis sziget közepébe és kezdte kiemelni és a Dunába szórni a földet. És ahogy fogyott a föld, úgy kezdett elsüllyedni a kocka – azaz pontosabban egyelőre csak a kocka négy fala. Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, hogy egy foxikutya addig kaparja maga alól a földet, míg el nem tűnik a gödörben egészen. Volt úgy, hogy egy óra alatt 40-50 centimétert süllyedt a kocka – tehát egy háromemeletes ház, tetején két kotrógéppel, s benne két kubikosbrigád embereivel, akik a markolók keze ügyébe lapátoltak a falak alól, a sarkok alól a homokot…
Amilyen egyszerűen hangzik, olyan kevéssé volt egyszerű. Nem volt könnyű a szekrény tetejére ráemelni a 15 tonnás kotrógépeket. Nem volt könnyű ügyelni arra, hogy a szekrény – melynek hosszanti fala 30 méter – egyformán süllyedjen, egyidősben, mindenütt. És nem volt könnyű a munka akkor, mikor a Duna vize betört a négy fal közé. A markolók ettől kezdve vízbe merültek, az emberek bokáig, térdig, majd derékig vízben állva kotorták a falak aló a földet. Aztán, mikor nyakig ért mér a víz, leereszkedtek a búvárosok a kockába.
Én a búvárokkal nem találkoztam már. Mikor Garazsival ott beszélgettünk a verőfényes parton, régen elvégezték a munkájukat. Négy-ötfelől is érdeklődtem, de senki sem emlékezett a nevükre, egyetlen névre sem a sok közül. Napjainkban megszámlálhatatlanok az ilyenféle hősök, nem győznénk márványtáblákkal ékesíteni azokat a falakat, melyeket ők alapoztak vagy ők húztak fel, e névtelen és nagyszerű emberek. E búvárok is jeltelenül tűntek el szemünk elől; jeltelenül, de nyomtalanul is, mert művük fölött kéken hömpölyög a víz, szelíd nyírfák hajolnak rá, némán susogva tán e névtelenekről…
– Tíz-tizenegy órát dolgoztak naponta – mondja Garazsi. – Persze, sokszori megszakítással, mert másfél atmoszféra nyomást nem lehet egyvégtében bírni…
– Lapátoltak? – kérdezem.
– Nem. Magasnyomású vízsugárral bontották a kavicsfalat. A kezükben fecskendő, így szálltak alá. Sötétben dolgoztak.
– Nem volt lámpájuk? – csudálkozom.
– Volt lámpájuk. De a lámpa használhatatlan volt. A víz kavargott, tele úszó kvarc-szemcsékkel. Ha meggyújtanák a lámpát, egy fényfal vette őket körül… Ha égett a lámpa, semmit sem láttak, ezért dolgoztak sötétben.
– Nem akadtak sziklákba soha?
– Dehogynem. Tíz-tizenöt méter alatt csupa mészkőben dolgoztunk.
– Csákányozták? – kérdezem.
– Dehogy. Robbantottuk.
– A víz alatt?
– A víz alatt.
– Azt lehet?
– Miért ne lehetne? – csodálkozik a mérnök. Én is csodálkozom. Úgy látszik, nincs természetesebb dolog, mint robbantani a víz alatt. Lehet, hogy cigarettázni is lehet odalent. Talán még szalonnát is lehet sütni a Duna fenekén.
– Hová mentek innen? – érdeklődöm.
– Kicsodák?
– A búvárok.
– Azt nem tudom – mondja a mérnök.
Bizonyára nem is érti, miért firtatom annyit a búvárok dolgát. Át is tér azonnal a szivattyú működésének magyarázatára; ezt se úgy mondja el, ahogy az imént beszélt, világosan, áttekinthetően, se kevesebbet, sem többet nem mondva a szükségesnél. Én azonban már nem figyelek oda. Az jár a fejemben, hogy
micsoda erő
nyugszik a névtelenségben, a “szürke, mindennapi hősök” névtelenségében. Eszembe jut az a fénykép, a pártbizottság irodájában s rajta a három ismeretlen honfoglaló szélfútta arca. A kubikosok, akik kötésig vízben állva lapátoltak, a búvárok, akik vaksötétben, kezükkel tapogatva a sziklát, fúrták a robbantólyukakat s ez a fiatal mérnök, aki itt lakik egy vályogviskóban, a homokpart oldalán. Néhány hét múlva ő is elmegy másmerre, ahol mélyépítészre van szükség. S ha erre téved valaki s megkérdi, hogy mi volt a neve a főépítésvezetőnek, senki sem tudja már megmondani. Négy vagy öt év múlva elhordják azt a viskót is, két-három gépész ügyeli már csak a szivattyút s mind elsüllyedünk az idő zsákjában, a honfoglalók és a tervezők, a kubikosok és a búvárok, ez a mérnök, aki vezette az építkezést, és én, aki írom róla a krónikát.
Addigra azonban felépül már a város – az első magyar város, melyet a löszös fennsíkra teremtett az emberi értelem, pontosan az emberi szükségletekhez és az emberi méretekhez szabván a tervet. S felnő majd egy nemzedék, mely itt született már, a most születő városban, itt játszik már, a most ültetett parkok fái alatt, itt tanul már, a sztálinvárosi iskolában, ahol most – ideiglenesen – a tanács székel. Ők aztán végkép nem tudnak rólunk semmit, csak azt, ami a tankönyveikben rólunk írva áll, vagyis, hogy valamikor régen – a szocializmus építésének régmúlt korszakában – élt egy nemzedék, mely az első ötéves tervben felépítette egy puszta fennsíkra ezt a várost. Ennyi áll a könyvben. Lehet, hogy akad majd köztük egy vagy kettő, akinek eszébe ötlik, – nem a nevünk, a nevünk rég feledésbe merült addigra -, hanem csupán megvillan a fejükben, hogy ez a munka nem volt könnyű, hogy tán dolgoztak kubikosok, övig a vízben és búvárok a szuroksötétben, s hogy a keserves kínlódásban sokszor csak a lelkesedés tartotta bennünk az erőt, és hogy sár volt és hideg volt, süppedt a lösz és a víz alatt nem világított a lámpa – lehet, hogy ennyi eszébe jut mirólunk egynek vagy kettőnek a sok közül. De lehet, hogy nekik is máson jár a fejük, mert az már a boldog nemzedék lesz, mely derűs és tiszta városokban él, derűs és erős kortársak között.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
