Sztálinvárosi Hírlap – 1961. április 2.

Húsvéti kaland

JÖHETNEK A LOCSOLKODÓK!
(Dunaújvárosi Hírlap/Cseh Tibor felvétele /1966)

Akkor már egy hete örök szerelmet éreztem Mancika iránt, aki a világ legszebb nője volt, és a szomszéd iskolába járt, a gimnázium negyedik osztályába. Két tündéri szeme volt neki, valamint fitos orra és olyan hosszú két copfja, hogy minden férfi ellenállhatatlan vágyat érezhetett, hogy meghúzhassa.
Szerintem Mancika is szeretett, csak nem merte bevallani. Sőt, hogy a figyelmet elterelje magáról, mindenkinek azt híresztelte, hogy utál és egy lehetetlen fickónak tart. A konspirációban odáig elment, hogy a szemembe is ilyeneket mondott:
– Hagyjon békét, Ignác. Ki nem állhatom az ilyen undok, nyápic fiúkat… Különben is észre vehette, hogy nekem mennyien udvarolnak… És milyen fiúk. ? !
– Azért húsvétkor eljövök locsolni, – mondtam és biztatóan mosolyogtam hozzá, hadd örüljön, a lelke.
– Hát, ha jobb dolga sincsen… bár tudja, nálunk annyian lesznek… – biggyesztette el száját.
Eljött a húsvét hétfő. Az én nagy napom. Mert elhatároztam, hogy ezen a napon dűlőre viszem a dolgot Mancival. Ehhez tudni kell azt, hogy Manci – mint ez köztudomású volt – húsvét hétfőn hirdette ki, hogy kivel megy el este az iskola locsoló báljára.
Velem jön el… csak velem jöhet…
E biztos hitemet arra építettem, hogy tudtam, szeret és én is imádom. De azért biztosítás képpen egy hadicselt is kieszeltem. Reggel négykor keltem és elhelyezkedtem Manciék kapujában. Így vártam a locsolókat. Akik hat órától kezdve jöttek is szép számmal.
Én mindegyikkel a kapu alatt találkoztam.
– Szervusztok! Mancihoz mentek? Manci nincs itthon. Ezt a levelet találtam az ajtójukon – mondtam és felmutattam egy cédulát a következő szöveggel:
– Anyuval elutaztam, különben sem érdekeltek. Ignác ne haragudj… Manci…
A fickók rántottak egyet a vállukon és vígan elmentek. Mondtam, hogy ezeknek nincs szívük. Már alig láttam az éhségtől, de álltam a vártán. Lassan elfogytak a locsolók. Dél volt és eljött az én időm. Becsöngettem Manciékhoz. Mintha egy hullaházba léptem volna. Manci szeme kisírva.
– Ne haragudj, hogy csak ilyen későn értem ide, de annyi helyre kellett mennem… Kellemeshúsvéti ünnepeket… – és szórtam az én kisírt szemű csillagomra a pacsulit, hogy bepótoljam, amit vesztett. Manci nagyon meghatódott, és ha a mamája nincs ott, biztosan meg is csókol. De ígycsak annyit mondott:
– Te vagy az egyetlen igazi barátom… – aztán a fülembe súgta:
– Téged szeretlek és veled is megyek a locsolóbálba.
Életem legszebb pillanata volt.
Este büszkén vonultam be Mancival a karomon. Persze mindenki minket nézett és én olyan boldog, de olyan boldog voltam, hogy ha nem szégyellem, el is sírom magam.
De egyet kihagytam a számításból. A délelőtti locsolók pillanatok alatt körülfogtak és kérdésekkel ostromolták Mancit. Persze hamarosan kiderült az igazság.
Manci egy szó nélkül otthagyott.
Kimentem egy mellékhelyiségbe és sírvafakadtam. A könnyek hamarosan megtisztították fájó lelkemet és megszilárdítottak abban az elhatározásomban, hogy többet az életben nem leszek szerelmes és természetesen nem nősülök meg soha.
Ezt be is tartottam volna.
De ott a locsolóbálon megismertem Jucikát. Két tündéri szeme volt neki és fitos orra. Ő volt a világ legszebb nője….

Ő. F.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.