Úgy, ahogy történt – 6. rész

– 6. rész –

Szóval ezek a búzás hajók az Alföldről meg Bácskából szállíották a gabonát Bécsbe.
Felfelé több pár ló vontatta a hajókat a parton e célra készült úton, lefele meg maguk ereszkedtek, épp úgy, mint a “talpas” tótok, a tutajosok. Még én is láttam számos ilyen tutajt a vecsei szigeteknél gyerekkoromban.
Pici kalyiba volt rajtuk a kísérő emberek menedékeként, így szállították a legolcsóbb úton az épületfát, deszkát a Dunán.
Még mondta is édesapám, hogy ha bekiabálta: “Sztari, dajtyeme bunko balini!”, akkor, ha a tótnak jó szíve és kedve is volt, kihajított egy derék, bunkós pásztorbotot.
Ajándékként. Na, aztán volt is marakodás érte a parti kis pásztorok között!
Azt persze nem állítom, hogy a fenti szöveg hibátlan, vagy akár csak remekül érthető “tótsággal” mondatott, de azt igen, hogy édesapám szájából pontosan így hallottam. De térjünk már vissza!
Egy alkalommal ősöm (aki egy Seregély nevű gazdag, győri úr hajóján szolgált – róla majd később meg kell emlékezni! -) hajójával az áradó vízben egy fatörzsre futott, amely a rakott hajó oldalát kiszakította, ráadásul a hajó a tönkre “felült”. Ömlött be a víz! Mindenki zavarodottan szaladgált, végül hívták ősapámat.
Ő aztán röviden szemrevételezte a beszakadt “likat”, és megálapította, hogy azt bizony nem lehet egy jó széles deszkával csak így közönségesen lefedni, mert a tönk egy része is belefúródott a hajóba.
– Eriggy a kamrába, és hozd ide a legnagyobb és legvastagabb tábla szalonnát! – rendelkezett a hajósinasnak.
A gyerek elinalt, és pillanatok múlva cipelte a hatalmas tábla füstölt szalonnát. Ősapám egy kicsit szomorú szívvel illesztette a likra a drága elemózsiát, de aztán a négy sarkát cigányszeggel odaszögelte a hajó oldalához, majd csizmáját lekapva a kapcákkal betömködte a nagyobbaknak látszó likakat.
– Na, most gyorsan a táblát! – mondta.
Így hívták akkoriban az ilyen foltozáshoz már előre kifűrészelt és megfaragott fél-asztalnyi keményfa lapot. Ezt aztán rászögelte a szalonnára, és intézkedett, hogy a hajó jobb oldaláról kezdjék átlapátolni balra a gabonát.
Így aztán lassan a hajó lebillent a tönkről, és a készenlétben álló lovak már le is tudták vontatni a tuskóról.
Így mentett meg egy hajónyi gabonát Seregély Jánosnak, aki gazdag birtokos volt Enesén, és több hajója is átjárt a Dunán.
De komisz egy ember volt, mint hajótulajdonos, ugyanis ez a Seregély egy igen kapzsi, vagyonszerző hírében állt. Alaposan körmére nézett embereinek, és nem tűrt meg semmiféle pocsékolást, sőt, gyakran vont el igazságos járandóságokat is valamilyen kitalált címeken.
Történt egyszer – úgy 1760 körül – hogy egyik hajója télen belefagyott Pentelénél a Dunába. El is jött hát ellenőrizni, hogy nem történik-e valami rendetlenség a hajó körül a hosszú télben.
A fogadóban nyert szállást és ott megismerkedett egy Sperber nevű csapossal, aki jó emberismerő lévén hamar meglátta Seregély vagyonéhes természetét, és még emberismereténél is nagyobb szélhámos lévén, elkezdte olyan történetekkel traktálni, amelyben a rabul ejtett ördög, gazdájának minden parancsát teljesíti a kiszabadulásáért.
Seregély Győrbe visszatérve barátaival egy társaságot alapított, amelynek az ördög fogságba ejtése és megzsarolása lett a célja.
(Ugye csodálkozol mindezen, kedves olvasóm, pedig majd a történet végén kiderül, hogy ez nem is csak mese, vagy csupán mesés történet!)
Hát ennek a társaságnak lett a megbízottja a már említett Sperber, aki közvetítőként szerepelt az ördög és a társaság között, azzal, hogy három feltételért eladta az öregnek a lelkét.
Mindenféle varázslattal foglalkoztak, fekete misét akartak tartani, de mivel erre vállalkozó pap nem jelentkezett, így elhatározták, hogy ezt maguk rendezik meg és az ördögöt egy konszekrált ostyát tartalmazó kehelybe zárják – vélvén -, hogy ettől az annyira megrémül, hogy mindent megtesz, hogy kiszabaduljon a paténa alól.
Hogy legyen kelyhük, miseruhájuk, és konszekrált ostyájuk, ezért betörtek egy kápolnába és kirabolták.
A hatóság ekkor közbelépett, a banda lelepleződött és Seregélynek többszáz aranyat kellett fizetnie, és még szobrot is emeltetnie szent Mihály arkangyal tiszteletére, aki – mint köztudomású – az ördög legnagyobb ellenfele!
Ez a történet – mint a butaság, a kapzsiság és a bűnhődés históriája – számomra mindig hihetetlen marad. Különösen az ide tartozó, de általam a rövidség kedvéért le nem írt cifrázatokkal.
Legnagyobb meglepetésemre később – a pentelei elsüllyedt kolostor történetét kutatva – a győri levéltárban találtam meg e történet hiteles leírását, amelyet mindenki elolvashat, ha van türelme a 2029/1971. sz. ügyirat kötegben.
De most már befejezem a múlt emlegetését, legalábbis a távoli múltét.
Kezdődjék a történet édesapám életének ismertetésével, nem azért, mintha édesanyámat nem engedném az első helyre, hanem inkább azért, mert édesanyámról és családjáról hosszabban kell beszélnem.
Apám, akit mindig édesapámnak szólítottam, de most a rövidség kedvéért csak apámnak fogom emlegetni, a múlt század nyolcvanas éveinek végén született Dunapentelén, a Janicsáry-pusztán. Apja István, béres; anyja Nyuli Ágnes. Még keresztapja is béres volt: Ringl György.
Apám gyerekkoráról nem tudok semmit, inkább regénykorának elmesélt történeteit jegyeztem meg.
Alacsony termetű, izmos, pörgebajszú emberke volt az én apám és fiatal emberként ő is a Boronkay uradalomban szolgált, és az uraság, “jobb emberének” számított. Szerette a természetet, a vizet, a vadakat. Ez utóbbiakat annyira, hogy még puskája is volt, amelynek legális megszerzését nem állítom.
Hát ezekről a jövő-menő vízparti történetekről többet tudok…