Dunaújvárosi Hírlap – 1967. május 12.
Kodály Zoltán /1957
fotó: Fortepan/Kutas Anna
Éneklő ifjúság
“Minden garancia megvan arra, hogy abban a városban, ahol ilyen pedagógusok működnek, mint Vörös János és tanártársai, a gyermekeket bevezessék a jó zenébe. Kedves látvány amint a gyermekek örülnek a zenének, s úgy énekelnek, mintha bőségszaruból ömlene a hang. Ezekben a gyermekekben és ebben az örömben látom a magyar zene jövőjét. Különös varázsa van az iskola kórusának. Megvan benne az a markáns hangzás, az a markáns proletárhang, mely egyre jobban hiányzik a fővárosi gyermekkórusokból. Pedig nagy érték ez. Régen a Boruzs-kórusnak volt ilyen hangszíne, s ennek eltűnése nagy veszteség lenne. Baj, hogy fogynak a fiúk a kórusokból. Érces, csengő fiúhang a legnagyobb ritkaság. Ez a baja például a Rádió gyermekkórusának is. A keménység nélküli hangszín. Arra kell dunaújvárosiaknak törekedni, hogy a fiúk és a lányok aránya ne romoljon, s ez országos törekvés is kell, hogy legyen.
A kapott tájékoztatások és a tapasztalatok alapján az a véleményem, a város fejlett kórus-élete már lehetővé tenné, hogy helyi Éneklő Ifjúságot csináljanak. Amint hallottam, a keszthelyiek fel szeretnék eleveníteni az Éneklő Ifjúság mozgalmat. De tartalom is kell ehhez, mert csak úgy érdemes. Ezt a nevet, Éneklő Ifjúság, nem lehet csak úgy zsebrevágni megfelelő tartalom nélkül. Dunaújvárosban, az az érzésem, már megvan ez a megfelelő tartalom. Az elzüllött magyar énektanítás napjainkban áll lábra. S helyes törekvésük is: nem muzsikusokat, zeneszeretőket, embereket nevelnek.”
A vak is lássa, a süket is megértse…
Kodály Zoltán két esztendős nyilatkozatát idéztem. 1965. májusában járt Dunaújvárosban az ősz mester a Móricz Zsigmond Általános Iskola meghívására. Kíséretének legnagyobb döbbenetére adott ilyen “bőbeszédű” nyilatkozatot, amikor az iskolában tapasztaltakról megkérdeztem. Szemmel láthatóan nagyszerűen érezte magát. Felvillanyozta mindaz, amit az iskolában és a hangversenyen tapasztalt.
Méltóbb bizonyítványt még nem állítottak ki a Móricz Zsigmond Általános Iskola ének-zenei tagozatának munkájáról.
Az “első” első osztályosok az ének tagozaton 1958 májusában
“…embereket nevelnek”
Az ének-zenei tagozat fennállásának tíz éves évfordulóját ünnepli. Tíz éve kezdték szervezni a tagozatot, hiszen ahogy Kodály Zoltán írta egykor: “Zene nélkül nincs teljes ember.” Az első ének-zenei tagozatosok osztályvezetője Parrag Józsefné volt.
Rövid híradás a Sztálinvárosi Hírlapban – 1957. június 14.
– Májusban, tíz éve vetődött fel a gondolat. Felhívásunkra sokan jelentkeztek, de csak kevesen feleltek meg. Az akkori felvételi követelményei magasak voltak…
– És hogyan teltek a tanítás első napjai?
– Nem szokványosan. Az első tanítási napon a szükségesnél még kisebb volt az osztálylétszám. Székely István volt akkor még az énektanár, s úgy járta végig a város iskoláit, hogy azokból gyűjtse össze a gyerekeket
– Jaj, úgy emlékszem még az első hangversenyünkre. 1957 decemberében Kodály Nagyszalontai köszöntőjét énekelték…
Azóta még egy zeneis generáció ment el tőlem…
1965-ben végezték el a nyolcadik osztályt a “legelsők”. Azóta 65 tanulót bocsátott ki az iskola. 65 zeneszeretőt, 65 embert. Az ének-zenei tagozaton pedig most is tanul 303 gyerek.
Nehéz évek
Az iskola igazgatójára, Tóth Lászlónéra is átragadt az az izgalom, mellyel a gyerekek készülődnek a tíz éves jubileum ünneplésére. A “nehéz éveket” emlegetjük, amikor úgy tűnt, csak félsikert ért el az ének-zenei tagozat.
– 1960-ban, 61-ben voltak azok a nehéz évek. A városon belül akadtak ellenzői. Többen úgy látták, hogy más iskolákhoz képest az ének-zenei tagozaton jobbak a körülmények, ez az iskola többet kap, mint a többi. Ez igaz is volt, dehát gyerekeinknek is többet kellett elsajátítani, s abból többet is adtak vissza. Emlékszem olyan VB-ülésekre, amikor komoly csatározások után sikerült csak elérni, hogy a negyedik év után ne szűnjön meg a tagozat, hanem az eredeti tervek szerint nyolc éves legyen…
Mindez a múlté…
Éppen a nagy csatározások idején adott csattanós választ az iskola: érdemes-e áldozatot hozni az ének-zenei tagozatért? Az akkori “alsósok” óriási érvet hoztak fel a megmaradás, a nyolc éves tagozat mellett: elsők lettek Debrecenben, a nemzetközi kórusverseny gyermekkategóriájában.
Az iskola kórusa legnagyobb sikerének színhelyén, a debreceni Arany Bika Szálló dísztermének színpadán 1961. augusztusában
Kitörölhetetlen emlék
Vörös Jánossal is ott ismerkedtem meg Debrecenben, a nagy győzelem után. Az Arany Bika dísztermének lépcsőin jöttünk lefelé. Még akkor sem akarta hinni az egészet. 1961 augusztusa volt.
– Kitörölhetetlen emlék maradt bennem is, a gyerekekben is az a debreceni út – emlékezik -. Egész nyáron készültünk a debreceni szereplésre. Egy óra énekpróba az iskolában, utána együtt mentünk a strandra a gyerekekkel. Én itt énekre őket, ők ott engem úszni tanítottak.
– A győzelmet minek köszönhetjük? Nyugalmunknak. A kórusban negyedikesek voltak a legidősebbek. Mégnem ismerték a szereplési drukkot… Fagylaltot ígértem nekik, ha jól szereplünk, s azt hiszem, a fagylaltért jobban izgultak. Mind az ötvenen… azaz mind az ötvenegyen…
Az ötvenegyedik
Ötven vagy ötvenegy? Ez itt a kérdés!
Már hazafelé indultak Debrecenből, amikor népszámlálásra került a sor. Ötven gyereknek kellett lenni, de ha számolták, mindig ötvenegy volt.
– Az úgy történt… Zsiga Eszter VIII/a osztályos tanuló még ma is belepirul a történtekbe. Szégyellősen hajtja le fejét, s csak másodszori nekibuzdulásra beszél.
– Én akkor másodikos voltam, s nagyon el szerettem volna menni énekelni. Otthon mondtam is, hogy megyek a kórussal. Pedig én nem kerültem be az utazó ötvenbe… Busszal mentünk. Nem tűnt fel, hogy én is ott vagyok…
És ott volt. Nyugodtan állt fel a dobogóra énekelni. Végül ő is részese volt a debreceni aranyéremnek. Végül mégsem potyautas volt.
– Az idén megint megyek Debrecenbe. A zenekarral! – néz föl pirulásából. – De már nem ötvenegyedikként!
Különös osztály
Tíz év valamennyi sztoriját, történetét feljegyezni képtelenség. Még az iskola díszes krónikája sem örökítette meg valamennyit. Szereplések a Zeneakadémián, a rádiófelvétel, a csehszlovákiai hangversenykörút, Kodály Zoltán látogatása mind-mind kedves emlékként él az iskolában.
Kodály Zoltán énekórán 1965. májusában
De mielőtt az emlékek elburjánzanának, lépjünk át a mába. 1967. május 9-e van. Délután egy óra. Énekórára megyünk a VI/a-ba. Kicsit megkéstünk. Az ajtón áthallatszik, amint a srácok tiszta szívvel éneklik Thomas Morley szép dalát: Lám, ha hajnal ébred…
Különös osztályba léptünk. A katedra egészen a padokig tolva, s az előtérben hangszerek, kottaállványok, minden előkészítve egy kis együttmuzsikálásra.
– A szombati bemutatóra készülünk – magyarázkodik Szili Mihály énektanár…
Háromszor-négyszer is elpróbálnak egy-egy dalt. Bartók kórusműnél tartanak: Senkim a világon… Már az utolsó taktusokat éneklik. Kis srác ágaskodik a padban:
– Tanár bácsi! Nem jól énekeltük. Ott két egyforma hang van…!
– Igazatok van. – Szili Mihály elismeréssel emeli fel fejét a kottából. – Köszönöm…
– Hiába, ha valami nem stimmel, mindjárt észreveszik. Akár náluk, akár nálam a hiba – mondja az óra végén.
Könnyű nekik! Már hatodik éve járnak ének-zenei tagozatra.
Ünnepre készül az iskola, s ünnepre készül egy kicsit az egész város. Tíz esztendő nagy idő. Tíz esztendőt meg kell ünnepelni. Az iskola valóban nagy szolgálatot tesz a magyar muzsikáért, s még többet a muzsika megszerettetéséért. Sokszáz munkásgyerek ismerkedik itt meg a hangok birodalmával. Sokszáz munkásgyerek lesz értő hódolója a szép muzsikának.
Az újságíró mit kívánhat ilyen ünnep alkalmából? Érjen meg az iskola még sok tíz és sok száz évet – és a város illetékes szervei dajkálják kicsit jobban, nagyobb szeretettel az itt folyó munkát. Tíz év munkájával bizonyították, hogy megérdemlik.
Rózsa András
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
