Új Néplap – 1994. április 14.
Folytatódik a Hol élünk? fesztivál
Dunaújváros lesz a következő helyszín
Szolnokon rendezték meg első alkalommal a Hol élünk? fesztivált, mely azóta országos rendezvénysorozattá “nőtte ki magát”. A fesztiválnak Dunaújváros ad otthont novemberben. Almási Zsolttal, Dunaújváros Megyei Jogú Város polgármesterével és Knódel Máriával, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatónőjével beszélgettem arról, hogy miért döntöttek úgy, hogy megrendezik a fesztivált, illetve hogy milyen programok várják majd az érdeklődőket.
– Polgármester úr, mi tetszett meg Önöknek a szolnoki rendezvénysorozatban, ami miatt Dunaújvárosban is szeretnék megrendezni?
– Ami személy szerint engem megfogott, az az, hogy a város identitástudatát szerették volna erősíteni, ráébreszteni a lakosságot, hogy egy városban, közös lakóhelyen élnek; közös a múlt, a jelen és a jövő. Erre szerintem rendkívül alkalmas egy ilyen jellegű fesztivál.
– Dunaújváros nem régi város…
– Valóban, hiszen 1950-ben alapították. De annak ellenére, hogy nem rendelkezik olyan történelmi múlttal, mint például Szolnok, sok mindent el lehet mondani az itteni életről. Nagyon sok ismert művész, közéleti ember él az országban, akik valamilyen módon kapcsolódnak Dunaújvároshoz. A másik ok pedig, amiért szeretnénk megrendezni ezt a fesztivált az, hogy a máshol élőknek – a nem idevalósiaknak – mesterségesen kialakított városnak tűnik Dunaújváros, s mi ezt a képet szeretnénk megváltoztatni.
– Április utolsó hetében megalakul a fesztiválbizottság – mondta Knódel Mária -, amely a helyi televízió, újság, könyvtár, művelődési ház, múzeum, zenei egyesület stb. munkatársaiból fog állni. A fesztivál november 5-én kezdődik majd egy nagyszabású gálaműsorral, amelyre Dunaújvárosból elszármazott, a városban hosszabb-rövidebb ideig élt művészeket hívunk majd meg. A rendezvénysorozat november 20-án fejeződik be.
– Milyen rendezvényekkel várják az érdeklődőket?
– A már említett “Mit vittem – Mit hoztam?” nyitórendezvény után dokumentumkiállítást rendezünk az 1950-60-as évek Dunaújvárosáról. Lesz fotókiállítás, s “Meg nem valósult álmok” címmel építészeti, városrendezési tervekből kiállítás, képzőművészeti kiállítás, gyermekrajzpályázat, “Csodabogarak” címmel riportpályázat és talk-show, szellemi-művészeti vetélkedő középiskolásoknak a város köztéri alkotásainak ismeretéből és még sok minden. Azt mondhatnám, hogy ez a tervezet már nem módosul, csak bővülhet.
-csr-
Dunaferr – 1994. november 11.
HOL ÉLÜNK? – Fesztivál
Szolnokról kaptuk a stafétabotot
Hetek óta, ha nem is lázban, de mindenképpen készülődésben élt Dunaújváros lakossága. Legfőképpen a szervezők, akik a Hol élünk? Fesztivál stafétabotját Szolnoktól vették át, s egyelőre úgy tűnik, mindent elkövettek annak érdekében, hogy a november 5-től 20-ig tartó kulturális program valóban egyfajta tükröt tartson a dunaújvárosiak elé. Arról, hogy Hol élünk?, arról, hogy Hogyan élünk?, s nem utolsó sorban egy kicsit arról is: Hol és hogya néltünk?
Falépítés
Nézem a falat, rajta írva áll: Hol élünk? Dunaújváros, 1995. november 5-20. A fal szép sima, korrekt építészeti jelenség a Városháza terén, ahol egykor Lenin bronzba öntött, életnagyságától nagyobb, teljes alakos portréja állt. A kulturális titkártól, Bokor Zsuzsannától megtudom, hogy nem ámításról van itten szó, a falépítésre engedély van, miként a bontásra is határozatot hoztak. Papíron tehát minden tiszta. De álljunk meg e fal (városfal) tövében, fogjuk meg egymás kezét, s mondjuk is hangosan az építőkkel idézett kor szellemében: “Pici városfal, nem is véd semmitől, rossebbre se jó, de azért a miénk!”
A téren, az építkezés alatt, egy szpíker működik, amolyan konspirátor forma, kezében mikrofonnal, munkásőr pufajkában, vöröscsillagos sapkával a fején szólongatja a járókelőket, s mindenkit kapásból leelvtársoz. Az elvtársozó úr Tábori Csaba grafikusművész, akinek felszólítására többünk odarohan az autóhoz, megfogja a maga kis tégláját, s pakol. A kőművesek nyugodtan ácsorognak, néhány imitátor zsebéből előkerül a kártya, ultizgatnak kicsit a malterosládán, s berobog a térre az autó, forraltbort hoz debreceni kannákban, meg teát.
Korosabb hölgyek érkeznek baboskendős viseletben, róluk kiderül, hogy az egykori építők közé tartoztak, s ezen valóban nincs mit szégyellenünk mai ifjaknak, véneknek, mert hát mint a városfal fölépült a téren – fölépült ez a város is.
S hogy végül is Hol élünk?, mindenkinek szíve-joga eldönteni, miként azt is, hogy ez a november 5-20-ig tartó programsorozat mennyiben tükrözi városunk eddigi, történelmi távlatokkal sem mérhető, néhány évtizedét.
A nyitógálán…
Szombat este igazi csemegének ígérkezett a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában a Hol élünk? fesztivál nyitó gálaműsora. Kruppa Judit, mint mindig, most is igazán bájosan mosolygott a színpadon. Sokan talán az est végéig várták azt, hogy a háziasszony választ adjon kérdéseikre, de úgy tűnt, Judit nem akar magáról beszélni. Pedig szívesen meghallgattuk volna, hogy mi történt vele az elmúlt kilenc év alatt, amióta elhagyta a várost.
Persze, a kicsit talán hosszúra nyúlt estén nem ő volt azz egyetlen, akit kíváncsian figyelt a közönség. Kaczander Orsolya fuvola, Várnai Bea klarinét, és Abonyi Katalin klarinét tanárnő játéka joggal érdemelte mega nekik szóló tapsot. A Székely-testvérek (István és Zoltán) zongorajátékát pedig nem felejti el egyhamar a közönség. Úgy, ahogy édesapjukat sem, aki hosszú ideig a város zenei és kulturális életének is meghatározó személyisége volt. Azt hiszem, a taps egy picit neki is szólt. A fellépők között persze akadtak olyanok is, akik produkcióikkal csak a “kötelező” tapsot vívták ki maguknak. Flipper Öcsi sokéves hallgatás után régi Hungária és Step-dalokat énekelt, s ígéretéhez híven készülő, új lemezéről is adott ízelítőt. Mindent összevetve, akik úgy döntöttek, hogy ezt az estét a Bartókban töltik egykori dunaújvárosi művészeinkkel, talán nem csalódtak.
Árgus-est a könyvtárban
A Hol élünk? fesztivál keretében meghitt, bensőséges beszélgetésre került sor az MMK könyvtárában hétfőn este. Az esti program teltház előtt zajlott, ahol a beszélgetés vezetője Péntek Imre,az Árgus irodalmi-művészeti lap főszerkesztője volt.
Meghívott vendégként, mint helyi szerzők vettek részt a találkozón Kemény Dezső író, Kálnay Adél írónő, Kiss Kálmán tanár, s a fiatalabb generációkat képviselő Weiner István író. A már megjelent kötetek bemutatásával és néhány helyi szerző versének tolmácsolásával Oláh László Olivér ajándékozta meg a hallgatóságot. Péntek Imre, a folyóirat főszerkesztője többször hangsúlyozta, hogy az Árgus nyitott mindenféle irodalmi mű közlésére, amely értéket hordoz egyébként értékvesztett és kusza világunkban. Nem titkolta azt sem, hogy az Árgus megjelenésétől fogva felkarolta a fiatal, tehetséges pályakezdő írókat, így többek között Kálnay Adélról esett szó, aki az elmúlt években irodalmi tevékenységével kivívta a magyar írótársadalom figyelmét, és a Magyar Írószövetség tagjai sorába választották. Kálnay arról is beszámolt, hogy kötete, a Szinbád újra elindul, nem okozott különösebb feltűnést városunkban annak ellenére sem, hogy mind több irodalmi-művészeti folyóirat közöl róla figyelemreméltó kritikát, hangsúlyozva az írónő mindenképpen különösnek mondható látásmódját. Megtudhattuk továbbá azt is, hogy újabb Kálnay-kötet készül, s több novellája vár megjelenésre különböző országos irodalmi-művészeti folyóiratoknál.
Az irodalmi estet színesítette még az is, hogy Bobory Zoltánelőadóművész és egy gitáros előadóművész tolmácsolásában több olyan Fejér megyei alkotó is megszólalhatott, akik évek óta publikálnak már az Árgus hasábjain.
Középiskolások a városról
“Fémben megálmodott kis és nagy csodák”. A Széchenyi István Gimnáziumban kedd délután a város köztéri alkotásaiból középiskolai vetélkedőt rendeztek. A Dunaferr és a Lórántffy Zsuzsanna Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola, valamint a Széchenyi István Gimnázium csapatai mérték össze tudásukat.
Nem történelem órai feleltetés volt ez, sokkal inkább játékos, vidám “vetélkedés”. A többféle feladat közül az egyik legérdekesebb a fémekre hangszerelt népdal volt. Kiderült (hanem is a vetélkedőn, de a fiatalokkal való beszélgetések során), hogy mindannyian szeretik ezt a várost. Igaz, sok a por, és a panelház, de van uszoda, mozi és színház. Fák, bokrok és Duna-part. Mindezek ellenére a legtöbben mégis el akarnak menni a városból. Hogy miért? Azért, hogy más városokat is megismerjenek, máshol is éljenek, s hogy egykor visszajöjjenek.
A Dunaferr két napja
A Hol élünk? fesztiválnak a Dunaferr vállalatcsoport a fő támogatója Dunaújváros Önkormányzata mellett. Hogy is lehetne ez másképp, hiszen a város éppúgy az ’50-es évektől létezik, mint a Dunai Vasmű. Egymással szorosan összeforrtak születésük pillanatában. A Dunaferr hírneve a városnak is jól szolgál, elválaszthatatlan a kettő.
A fesztiválon a vállalat két érdekességgel lép a nagyközönség elé a Humán Intézet szervezésében. A Mecenatúra című kiállítás november 11-én nyílik, és abból a közel 200 alkotásból válogatták, amely a tulajdonát képezi. A másik rendezvény november 14-én a Nyitott nap a Gyártörténeti Gyűjteményben nevet viseli, lehetőséget ad belülről megismerni a vasműt. A Vasmű Klubban bemutatott anyag a vállalat művészetpártolásának fényes bizonyítéka. Már a kezdetekkor megnyilvánult az a hajlam, hogy a dolgozók közművelődése, művészetek iránti igénye minél magasabb szinten, minél szélesebb körben terjedjen el. Avárosba érkezett művészek mellett szépszámú saját palánta is itt vert gyökeret és öregbítette a város hírnevét. Ez az alkotó gárda jelentkezik egy-egy korai művével a klub előterében, ahol az Acélszobrász Alkotótelep műhelytitkaiba is bepillanthatunk. A kiállítók névsora pedig hűen tükrözi a város közkedvelt, nemzetközileg is elismert alkotókat.
A Mecenatúra kiállítást november 11-én, pénteken délután 15.30 órakor Prókai Gábor művészettörténész nyitja meg a Dunaferr Klubban.
A művész zavarban…
Egy kisebb kamarakiállítás látható az Uitz-teremben, Sváby Lajos Teremtés című bibliai tárgyú sorozatából.
Az 59 éves festőművész a megnyitó előtt így nyilatkozott: “Szerencsére egy festő nem szereplő ember. Időnként – ötévenként – megjelenik, és a megnyitón hol előre teszi a kezét, hol hátra. A kiállításon a képek szerepelnek helyette.” A művész 1975-ban Munkácsy-díjat kapott, 1985-ben érdemes művész lett, 1994-ben pedig Kossuth-díjat kapott eddigi munkásságáért.
Gyerekszemmel
“Rajzolni kell lábakat, fölé egy nagy karikát, fölé egy kicsit, és készen van az őzike” – magyarázta néhányunknak egy lelkes ötéves, november 7-én a 27-es óvodában az óvodások munkáiból rendezett rajzkiállítás megnyitója után, majd elvegyült a többi ifjú alkotó között.
Mi, tiport lelkű felnőttek pedig álltunk a paravánok mellett, néztük a rajzokat és csodálkoztunk. Éreztük, hogy találkoztunk már valahol a képeken látható épületekkel, fákkal, emberekkel, de nem jöttünk rá, hogy hol.
Aztán az Arany János Iskolában, az általános iskolások rajzkiállításán bevillant, honnan ismerősek a színes házak, az egészséges, zöld fák és a vidám emberek. Gyerekkorunkból, mikor még mi is olyannak láttuk Dunaújvárost, amilyennek a mai három- és tizennégy évesek látják. Színesnek, egészségesnek, vidámnak. Aki felnőtt kora ellenére szeretné ilyennek látni a várost, annak nincs más dolga, mint ellátogatni a két kiállításra.
Dunaújváros címmel fotókiállítás nyílt november 6-án, vasánap délelőtt a Munkásművelődési Központ aulájában. A tárlatot Almási Zsolt polgármester ajánlotta a közönség figyelmébe
Ahol élünk…
Dr. Molnár László, a Dunaújvárosi Főiskola nyugalmazott főigazgatója, Dunaújvárosért Emlékérem tulajdonosa válaszol lapunk olvasóinak arra a kérdésére, hogy Hol élünk?
– A különböző pejoratív megjegyzéseknek ma is van talaja – mondja -, de azt hiszem, legtöbbször akik ilyen megjegyzést tesznek, nincsenek tisztában a város tényleges valóságával, nincsenek tisztában azzal, hogy a hatvanezres lakossággal együtt egy regionális központ létesült a Duna mentén. Nemcsak az ipari kapacitása, hanem az iskolái, a maga kulturális élete méltó ahhoz, hogy regionális központ legyen. Én annak örülök, hogy ez a város nem engedte el magát. Nem hagyta azt, hogy egyes rosszindulatú emberek, Sztálinnal együtt temessék el. Ahogyan az előző interjúkban is már elmondtam, optimista vagyok, s nem tagadom meg most sem magamat. Az, hogy a vasműnek mindezidáig sikerült megoldania a maga problémáit, nem kis dolog. Mindenféle rosszindulattal szemben meg kell jegyeznem, hogy ez a vasmű réges régen visszafizette azt, amibe ennek a hazának, ennek az államnak került. Ez annyit jelent, hogy itt tízezer embernek munkája van. S ettől manapság fontosabb dolog nincs. Amikor a vasmű vezetői beszámoltak arról, hogy a tavalyi embargós okok miatt súlyos milliárdos veszteségek az idénre leolvadtak, lehet, hogy nyereségbe is átcsapnak… akkor ez is egy olyan jel, hogy alátámasztja az én derűlátásomat.
Dunaferr – 1994. november 18.
HOL ÉLÜNK? – Fesztivál
Meddig menjünk vissza…?
Kincstári optimizmussal sem lehetne azt állítani, hogy a Duna-menti települések ezen pontján napjainkban ígéretes útkeresése, mozgolódása figyelhető meg az oly gyakorta emlegetett civil szférának.
Ezért csak dicsérni lehet a “Hol élünk? Fesztivál” programjának összeállítóit: az egyik rendezvényen az építészetről, pontosabban a városrendezés meg nem valósult terveiről folytattak véleménycserét.
E szakmai fórum előtt Pálfalvi János grafikusművész nyitotta meg a városháza aulájában a Meg nem valósult álmok című kiállítást.
Ezúttal mindazok jelen voltak, akik egy-egy időszakban meghatározó szerepet töltöttek be a város architektúrája alakításában. És ha a kiállítást megnyitó beszédében Pálfalvi János okkal mondta is azt, hogy ehelyütt “semmi nem úgy valósult meg, mint ahogyan a tervezők elképzelték”, azért gondolatébresztőként találó volt közszemlére bocsátani Dunaújváros meg nem valósult építészeti álmait.
Városrendezőknek, építészeknek nyilván utólag is érdekes és tanulságos, hogy Finta József hajdanán miként tervezte meg a Dózsa György útra szánt üzletközpontot, hogy Weiner Tibornak a város Fő terére készített pályaműve vajon tompíthatta volna-e Dunaújváros “csinált” jellegét?
A szakmai kérdések felvetődésén túl hasznos lehet az építészeti “önvizsgálat” is. A Városépítési Tervező Iroda N. V. 1950-re datált tervének kiállítási dokumentumában ugyanis a következők olvashatók dr. Papp Ferenc műegyetemi tanár szakvéleményeként a Dunai Vasmű és a város általános tervéről: “A Dunai Vasmű lakótelepe a tervezett üzemtől északra, természetes fennsíkon kerül elhelyezésre. Az egész parti sávnak kőgátakkal való szegélyezését javaslom. A kőanyagot Dunabogdányból vagy Szobról javaslom ideszállítani. Az említett helyeken időtálló andezitot fejtenek… A löszfalaktól zavart partsáv miatt biztosítani kell a csapadék zavartalan, Duna felé történő lefolyását. A lösz-szakadékok fenntartandók, de szabályozandók… Rézsűzéssel 3 millió köbméter vályogos löszt kell stabillá tenni…”
Nos, hogy mikor és miként vált fontossá ez az 1950-ben íródott szakvélemény, arra a város históriájában ki-ki megkeresheti a választ. Ám ennek az építészeti fórumnak (e konkrét eseten túl) az is a javára írandó, hogy példát adott a hibáinkkal való korrekt szembenézésre, s arra, hogy egy-egy esetnél meddig merjünk visszamenni…
Sztalinbarbie
Mi köti az amerikai csodalényt, a sokoldalú, ellenállhatatlan, karcsú, műanyag szőkeséget Dunaújvároshoz? A kora. Hiszen Barbie egyidőben született városunkkal.
A leánykörökben igen népszerű hölgy valószínűleg még álmában sem gondolta, hogy rózsaszínű, fidres-fodros álomruháját egyszer vattakabátra, munkásnadrágra és katonaruhára cseréli. Pedig a napokban ez történt. November 15. óta Barbie az Arany Csillag Szálloda presszójában munkáslány-, forradalmár- és még számtalan jelmezben pózolva, a kiállításrendezők különös humorával mutatja be városunk életének néhány epizódját. Kíváncsi lett? Nézze meg!
Sztálinbarbik az Arany CsillagbanVannak-e dunaújvárosiak?
Ismerik a klasszikus viccet: a flamandok és vallonok között… Mi, belgák hova álljunk?
De a legfontosabb kérdést mindenki kerülgeti: van-e elegendő tér, lehetőség egy művésznek ebben a városban, vagy előbb-utóbb el kell menni? Kirschner Péter Megjelent: Vasárnap – 1994. november 13. |
Sztálinváros…
…címmel nyílott kiállítás az Intercisa Múzeumban a Hol élünk? fesztivál keretében. Az alábbiakban dicsérő hangvételű, igényes megjelenítési kompozíciókat méltató, figyelemfelkeltő és érdekfeszítő soroknak kellene következniük. Nem következnek.
Legyen szó inkább arról, hogy milyen hangulatot idéz a tárlat, milyen múltat jelenít meg, s mindezt hogyan teszi? A humorra kevésbé fogékony tárlatlátogatónak is azon a bejáraton kell belépnie, amely az építkezést szimbolizálja félkész fal részleteivel, eszközeivel, dokumentumaival. Újkori történelmünk nem éppen fölemelő, mint inkább kétségbe ejtő ötvenes évekbéli hangulatával. Leírható tehát az ember már az első pillanatban valóban Sztálinvárosban érezheti magát. Nincs ezen mit szégyenkezni. Szégyenkezni azon kellene, ha ez a város nem olyanná épült volna – beleszámítva a zöldövezeti területeket is -, amilyenné a kor, az érvényes és megdönthetetlen pártállami-állampárti vezetés engedte. S ha nem is mindenki mosta meg a kezét, annyi azonban tudható, hogy azokban az években a Bástya szappan kapós termék lehetett errefelé.
Kapós, mint ez a tárlat, amelyet megnyitása óta többen néztek meg, mint az elmúlt egy hónapban az Uitz-termet. S noha ez nem minősít, azért jó tudni, hogy városunk múltjára fogékonyak és kíváncsiak az itt lakók éppúgy, mint az idegenek.
Külön figyelmet érdemel a tárlaton az a korabeli szobarészlet, amelyről ma már méltán elmondható, hogy stílberendezésnek számít. Éppúgy, mint a kiállított tárgyak és dokumentumok. Utóbbiakról elmondható – ami a tárlatrendező figyelmességére és igényességére vall -, hogy szinte valamennyi papírneműből kitűnik, milyen is volt az akkori társadalompolitikai fölfogás, milyen is volt igazából az a rendszer, amely teljes felügyelete mellett hagyta élni állampolgárait.
Hanem, ami nekem igazán szemet szúrt, az egy pár futballcipő. Az a pár csuka, ami teljes egészében szimbolizálhatja az akkori magyar labdarúgás nagyjainak alázatát, sporthoz fűződő kapcsolatait. Azt, hogy tulajdonképpen bármilyen körülmények között, bármilyen feltételek mellett ez a társadalom, ez a városlakosság hajlandó volt tevékenykedni. Hajlandó volt alkotó módon részt venni közösségben éppúgy, mint családjában egyaránt.
Végezetül, de nem utolsó sorban, tetszik ez a tárlat azért is, mert mindamellett, hogy senkit nem sért, leplezetlenül, ám mégis toleránsan nyúl egy olyan korszakhoz, amely – mint mára már nyilvánvalóvá vált – nemcsak nálunk, Magyarországon, Dunaújvárosban mondott csődöt, de az összes volt közép-európai országban. S hogy mégis hasznot lehetne húzni belőle, ezt mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy ilyen, s ehhez hasonló távlatokkal segítsük, mélyítsük városismeretünket. Azért, hogy önismeretünk is objektívebb legyen általa.
Népművelők találkozója
Baracson és Dunaújvárosban gyűltek össze november 10-én a Magyar Népművelők Egyesülete Fejér megyei szervezetének tagjai. A rendezvényről Knódel Máriát, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza általános igazgatóját kérdeztük.
– Ezek a találkozások rendszeresek Fejér megye népművelői körében. Azzal a céllal jönnek létre – minden alkalommal más helyszínen -, hogy az adott település helyi sajátosságaival, gondjaival ismerkedjünk, és amennyiben ez lehetséges, segítséget adjunk.
Köztudott, hogy a megyei művelődési központok szerepe országszerte megváltozott. Ez azt jelenti, hogy kevesebb segítséget tudnak már adni a kis intézményeknek. Ezért mi, nagyobbak úgy gondoljuk, hogy átvállaljuk egy picit a megyei művelődési központok szerepét. Nyilvánvaló, hogy mivel mi, dunaújvárosiak vagyunk legközelebb Baracshoz, így az ottaniaknak mi segíthetünk a legtöbbet. Csütörtökön arról beszélgettünk, hogy konkrétan miben tudunk segíteni, illetve melyek azok a megbeszélni valók, melyeket a többi kistelepüléseknek kellene megvitatniuk. Ezen kívül a baracsi kollégák bemutatták a Faluházat, mi pedig a BKMH-ról és a Hol élünk? fesztiválról beszéltünk.
Nem szégyenkedhetnek a pentelei lakosok a közelmúltban megnyílt népművészeti tárgyakat bemutató kiállításuk miatt, a megnyitón is óriási érdeklődés volt
Valóban szépen csillogott
Százak tapsoltak az egykoron sikeres sportolóknak
November 12-én a Hol élünk? című rendezvény keretén belül bonyolították le a szervezők a “Ma is szépen csillog” elnevezésű “randevút”. Igen, találkozás volt ez a javából, hiszen a Dunaferr egykori sportolói, olimpikonjai, világviszonylatban is ismert versenyzői találkoztak a mai Dunaferr sportolókkal: labdarúgókkal, kézilabdásokkal, tornászokkal, birkózókkal, kajak-kenusokkal.
Kellemes hangulat volt a Sportcsarnok földszinti aulájában, amikor 15 óra 30 perckor Csepecz Ferenc, az egykori Kohász kitűnő labdarúgója megnyitotta sportfotó kiállítást. Hangsúlyozta, hogy a felvételeket amatőr fotósok készítették, megörökítve az utókor számára Dunaújváros különböző csapatait, az egyéni sportágak versenyzőit. Élénk érdeklődés mellett 16 óra után kezdődött meg a talk-show, amelyet Nyúl Gyula, a Városi Sporttitkárság vezetője nyitott meg.
Elsőként az Arabesque táncegyüttes lépett a közönség elé. Őket Peterdi Pál mikrofonja előtt néhány kitűnő volt birkózó követte. S miközben Gurics György ötszörös magyar bajnok, világbajnok, Nyers László városunk első olimpikonja, Komóczi Gábor magyar bajnok, mesteredző, valamint Vadász Csaba többszörös magyar bajnok, Európa-bajnok helyet foglalt, Peterdi Pál észrevehető érzékenységgel visszaemlékezett a sportág nagy alakjára, Kozma Istvánra. Szirmai György a versenyzők testsúlya iránt érdeklődött. Derűs mosoly fogadta Komóczi Gabi érvelését a testsúly növekedését illetően, mert kijelentette: nem tehetek róla, mindent szeretek, ami jó az életben. Nyers László legszebb emlékként a mexikói olimpián való részvételt említette. A labdarúgók képviseletében Kornis Istvánés Lovász Béla került a “vallatószékekbe”.
Kornis István a rendezvény előtt befejeződött Veszprém elleni 0-0-ás találkozót elemezte. Lovász Béla lelkesen emlékezett vissza az ötvenes évek végén lejátszott Szekszárd elleni találkozóra, amely 20-1 arányú dunaújvárosi sikert hozott. Arra a kérdésre, hogy mikor lesz NB I-es labdarúgó-csapata a városnak, nem sok reményt látott. Kornis István viszont úgy nyilatkozott, hogy belátható időn belül visszakerülnek focistáink a legmagasabb osztályba. A beszélgetést body-building bemutató követte, amelynek keretén belül Balogh Zsolt 70 kg-os, és Máltevics Péter 90 kg-os versenyző szórakoztatta a megjelenteket Kereki Ferenc kommentálása mellett. Röviddel ezután az 1976-os magyar női tornász-válogatott tagjai Gajáné Tóth Margit, Hortobágyiné Lövei Mária, valamint edzőjük Boros János nyilatkozott, a New Yorkban élő Óvári Éva pedig telefonon köszöntött minden ismerőst, sportbarátot. A beszélgetés után aerobic-műsort láthattak a nézők, majd Szirmai György Kecskeméti Margit és Varga Zsuzsa egykori kézilabdázókat, Pálizs Attila kajak-kenu világbajnokot és dr. Sápi Tibort, az egyesület volt ügyvezető elnökét kínálta hellyel, majd “faggatta” őket.
“Ma is szépen csillog”. Sport show. 1.
“Ma is szépen csillog”. Sport show. 2.
Karate-bemutatóval folytatódott a találkozó Schneider László edző irányításával. Őket Cserni Béla világbajnok, továbbá Dorn György és Márton Gergely valamikori röplabdajátékosok – ma vezetők – követték. Mihaldinecz Rudolf (külföldön volt) neve is elhangzott a műsorvezető szájából. A röplabda sportág nagy szerelmese, Dorn György örömmel mondta: “A mostani csapatban pályára lépő gyerekek jobban akarják a sikert, mint én és ezt igazán jó tapasztalni, jó érezni.” Szusszanásnyi szünet után következett a piros-fehér klub birkózóinak bemutatója. Szőnyegre lépett (többek között) Frigus László, Nagy János és Somogyi Sándor. A folytatásban Bedó Gabriella és Bekeméri István búvárúszók (Gurissatti Gyula és Fabó Éva távol volt), majd Kajcsa András és Fehéri Béla volt kézilabdázók válaszoltak Szirmai György kérdéseire. Következtek a fiatal tornászok, akik nagy taps kísérete mellett mutatták be gyakorlataikat. Ezután sor került Kovács Péter és Paprika Jenő kiváló volt tornászok “meghallgatására” is. A műsorvezetők az 1992-es barcelonai olimpia két Dunaferres résztvevőjét, Supola Zoltánt és Pánczél Miklóst távollétükben köszöntötték. A tornasporttal, a versenyzőkkel kapcsolatban Limperger István mesteredző és Dobra László edző is elmondhatta véleményét.
A remek hangulatot az Arabesque táncegyüttes bemutatója emelte a csúcsra. A találkozón igazolódott, hogy a régi sportolók fénye az újak árnyékában valóban “Ma is szépen csillog”.
Csík János
Dunaferr – 1994. november 25.
HOL ÉLÜNK? – Fesztivál
Gálaműsorral ért véget vasárnap este a “Hol élünk?” fesztivál kéthetes dunaújvárosi rendezvénysorozata. Este hét órától a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza színháztermében a város művészeti együttesei és szólistái léptek színpadra. A csaknem négyórásra sikeredett “finálén” fellépett többek közt az Állami Zeneiskola Gyermekzenekara, a Dunaújvárosi Zenei Egyesület vegyeskara, a Quimby és az AJB formáció, a Flash tánccsoport, valamint a Vasas Táncegyüttes.
Úgy, ahogy tervezték
A rengeteg embert megmozgató, kéthetes Hol élünk? fesztivál november 20- án véget ért. A rendezvény tapasztalatairól az egyik főszervezőt, Knódel Máriát, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza általános igazgatóját kérdeztük.
– Bár a végső értékelésre november 30-án kerül sor, amikor utoljára összeül, és önmagát feloszlatja a rendezvényeket végigkísérő fesztiválbizottság, de ha visszatekint az elmúlt két hétre, akkor azt mondhatom, hogy úgy zajlott le, ahogy szerettük volna. Voltak nagyon jól sikerült rendezvények, és voltak kevésbé sikerültek.
– Melyek voltak ezek?
– Nagyon jól sikerült a múzeumi kiállítás, ami még most is tart. Nagyon látogatott, a szakemberek szerint színvonalas is, és sikeres volt a hozzá kapcsolódó gyűjtőmunka is. Úgy gondolom szerencsés volt a fesztivál időpontjának megválasztása is, hiszen ma már mindenféle mellékzönge és felhang nélkül lehet visszanézni arra az időszakra, melyre a kiállítás visszatekint, és ezt sikerült nívósan, intelligensen megoldani. Sikeres volt a sportolótalálkozó is az apróbb hibák ellenére, és nagyon jól sikerült a pentelei este, amikor a falu történetét próbáltuk feleleveníteni kamarakiállítással és egy kis előadással.
Egyetlen program fulladt kudarcba, a “Csodabogár” talk-show, az érdekes emberek találkozója. Nem igazán kapott rajta senki, de ezt nem tekintem kudarcnak, hiszen nem öltünk bele nagy energiát. Egy kérdőjelünk van még, a bélyeggyűjtő akció, ami még nem zárult le. November 25-én elkezdjük ellenőrizni a kártyák hitelességét, és 30-án a TV nyilvánossága előtt lesz a sorsolás.
Összefoglaló a Hol Élünk? Fesztiválról 1.
Összefoglaló a Hol Élünk? Fesztiválról 2.
– Van olyan, amit másképp csináltak volna?
– Az egész fesztivált szellemiségében nem csináltuk volna másképp. Talán a zárógálát – melynek célja a városban fellelhető színpadképes produkciók bemutatása volt – kicsit feszesebbre szerkeszteni. Három órában, az eredeti négy helyett – talán izgalmasabb lett volna.
– Mi a fesztivál következő állomása?
– Úgy tűnik Tolna megyének és Szekszárd városának adjuk át. Ennek azért örülök nagyon, mert úgy indult az egész mozgalom, az a cél, hogy lehetőleg mindig más megyébe kerüljön, hiszen úgy lesz országos méretű, ha nem reked meg egy megyén, egy régión belül. Szolnokról indult, Fejér megyébe került, mi Tolna megyének adjuk át, és ki tudja ők hová viszik tovább. Ők áprilisra tervezik a fesztivált, mert Tolna megye legnagyobb művelődési intézménye, a Babits Művelődési Központ akkor ünnepli jubileumát, és eköré rendeződne a fesztivál.
– Miért éppen Szekszárdra esett a választás?
– Voltak más érdeklődők is, de úgy tűnt, hogy övék a legkomolyabb szándék és személyes látogatásunkkor az ő fogadókészségük bizonyult olyannak, hogy úgy éreztük, nyugodt szívvel lehet a kezükbe tenni a fesztivál alapgondolatát és a konkrétumot, az emblémát is.
Ez a város születésem helye
Évek óta a József Attila Általános Iskola ad otthont ennek a várostörténeti vetélkedőnek. A Hol élünk? fesztivál miatt idén egy picit hamarabb “kellett” megrendezni, hiszen eddig mindig József Attila születésének évfordulójához kötötték ezt a vetélkedőt. Természetesen ebben az évben is két korosztály, az alsós és a felsős tanulók mérhették össze tudásukat. A város iskoláiból összesen tizenhárom felsős és kilenc alsós csapat nevezett a versenyre. Köztük persze voltak olyanok is, akik egy iskolában tanulnak, de a versenyen külön-külön csapatot alkottak.
A szervezők igyekeztek a zsűri tagjainak a kiválasztásánál olyan személyeket megkeresni és felkérni, akik itt élnek és kötődnek a városhoz. így esett a választás többek között Jakóné Fekete Terézre és Décsi Ferencre is. A háromfős csapatoknak a városban látható kiállítások alapján állították össze a játékos kérdéseket és feladatokat. S íme a remek “vetélkedés” végeredménye:
Alsó tagozatos tanulók:
- Gárdonyi Géza Általános Iskola
- Szórád Márton Általános Iskola (újtelepi csapat)
- Szórád Márton Általános Iskola (II. csapat)
Felső tagozatos tanulók:
- Móricz Zsigmond Általános Iskola
- Széchenyi István Gimnázium
- Dózsa György Általános Iskola
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
