Élet és Irodalom – 2006. augusztus 18.
GYÖRGY PÉTER:
Múzeumkritika
Dunaújváros, Intercisa Múzeum
Intercisa Múzeum a Városháza téren /2023
“…Áttüzesedett / kohók, megfeszült kötelek / kora felett/tétova jelen / alásüllyedő por lebeg. Félbemaradt épületek: / Birodalmi szédelgések felett… “
(Petri György: Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből)
Minden város együtt él összes elfelejtett, majd újra felfedezett múltjaival, a dunaújvárosi városi archeológia és mitológia azonban különleges eset. Errefelé a régmúlt, tehát a római Intercisa, majd Dunapentele után Sztálinváros a közvetlen és architekturálisan ma is döntő jelentőségű tegnap. Eltekintve attól, hogy az 1956-os forradalom alatt rövid időre visszatértek a Dunapentele elnevezéshez, a város 1961-ig viselte Sztálin nevét. S a városlakók kulturális identitását részben megteremtő összképet kisebb mértékben a klaszszikus modern, nagyrészt a szocialista realista urbanizmus és építészet elvei és gyakorlata alakították ki. Dunaújváros lakói ma is többnyire a szokatlanul széles, fasorokkal teli sugárutak két oldalán, a szocialista realizmus korszakának építészettörténeti jelentőséggel bíró épületeiben élnek. Aki nem járt errefelé, az nehezen képzeli maga elé azt a különös térrácsot, amit Sztálinváros tervezői teremtettek. A mai Dunaújváros léptéke mintha távoli, jóval nagyobb metropolisokat idézne, azaz a tér itt egyszerre tágas és üres. A szocialista realizmus jeles épületein egyébként – példaszerűen – ott olvasható az építész neve, a keletkezés ideje, s a főbb tudnivalók. Az elmúlt évtizedek során ezeknek az épületeknek a megítélése folyamatosan változott, mostanában, a reflektált poszthistorizmus szemüvegén át nézve egyre többen vették észre azok értékeit, így például az 1951-53 között, Malomsoki József tervei alapján épült kohászati technikum ma a Dunaújvárosi Főiskola felújított épülete, amely az előtte kialakított parkkal, mellette a fonoda most átépített csarnokával együtt a posztmodern historizmus eseteként is látható. Persze a megörökölt épített tér aktuális kortárs szemléletében a politikai szempontok is szerepet játszanak, azaz Dunaújvárosnak nemcsak azzal kell együtt élnie, hogy nincs hagyományos belvárosa, hanem 1989 óta a várost megteremtő kommunizmus, majd államszocializmus változó megítélésével is. (Részben hasonló helyzetben van több volt szocialista város is, így például Oroszlány, Komló, Ózd, Tiszaújváros [Leninváros], Várpalota, mindazok, amelyek – Germuska Pál találó fordulatával élve – az indusztria bűvöletében jöttek létre.)
Mindez jelentős mértékben meghatározta a város múzeumának történetét és lehetőségeit is. A dunapentelei, majd sztálinvárosi múzeum elsősorban az építkezés során feltárt gazdag régészeti leletegyütteseknek köszönheti létét, s ez a kiválóan prezentált bronzkori és római gyűjtemény ma is meghatározza az állandó kiállítást. A múzeumot több ideiglenes színhely után végül 1970-ben a volt pártház – Weiner Tibor, a város egykori főépítésze által tervezett – épületében rendezték be. Az 1952-es, szocialista realista épületet belülről 1970 után részben átalakították, de a gyakorlat szintjén az nyilván csak korlátok között alkalmas múzeumnak. A ma is látható állandó kiállítás, a Dunaújváros története az őskortól napjainkig az 1975 óta a város római nevére keresztelt Intercisa Múzeum fő látványossága. A változatlanság oka a pénzhiány: “Próbálkozásaink új állandó bemutató létrehozására (…) sorra kudarcba fulladtak, s minimális átalakításokkal az 1976. évi tárlat látogatható a mai napig” – írja tanulmányában a múzeum igazgatónője, Matussné Lendvai Márta. (Az Intercisa Múzeum első 50 éve. Dunaújváros, 2005, 12. o.) A “minimális átalakítások”, ha jót láttam, például az 1956-os forradalom néhány eredeti dokumentumának elhelyezését jelenti egy, nagyobbrészt az “ellenforradalom” után a KISZ megalakulásával foglalkozó, harmincéves tárlóban. Azonban az 1976-os önreprezentáció, illetve múzeumi narratíva ma is változatlan. Miközben ez az állandó tárlat – a múló idő, tehát a folyamatosan változó politika- és kultúrtörténeti percepciónak megfelelően – egyre különösebb és figyelemre méltóbb jelentésváltozásokon esik át. A mai néző egyszerre több dolgot tanulhat itt meg. Mindenekelőtt kellő részletességgel és jól dokumentáltan a vasmű és a városépítés történetének egyes tényeit. Ma már például csak kevesen emlékeznének Berecz Bertalan, a város első tanácselnökének a nevére, vagy a városlakók újabb nemzedékei nem feltétlen tudják, hogy miként is nézett ki a város az idők hajnalán, amikor például, “a Radarban az első barakkok köré egész kis barakkváros épült” – írja a kiállítás 1979-ben készült vezetője. Ugyanakkor viszont megértheti, hogy 1976-ban mint kívánták láttatni a saját történetüket elődei, amely szemlélet mára ugyancsak – mint mondani szokták – történelem. Azaz kiderülhet, hogy miért is oly fontos a múzeumi reprezentáció, illetve miért van igazuk azoknak, akik szerint a történeti tudat által teremtett “valóság” semmi más, mint a reprezentációk egymással vitatkozó, egymást értelmező története. Dunaújvárosnak – amelynek modern kori történelme szokatlanul rövid, és számtalan politikatörténeti szakadék tagolja – az én értelmezésemben nagyon sokat jelenthetne a múzeuma, amely – a közterek mellett – az a hely, ahol a városlakók hozzáférhetnek a közelmúlt archeológiájához, ahol választ remélhetnek a kulturális identitásukat befolyásoló kérdéseikre. A hely szellemének megértése ebben az esetben elválaszthatatlan a hidegháborús kultúra és gazdaságpolitika történeteitől. A militáris nehéziparhoz szükséges hatalmas kohó eredetileg Mohácson épült, Dunaújváros tehát a Jugoszláviától való paranoid rettegésnek, azaz geopolitikai döntéseknek, illetve logisztikai kényszereknek köszönheti létét, de akármint van, ennek a városnak ez a történelme. S ezért is lehet, illetve lehetne olyan érdekes a múzeum, az állandó kiállítás – akár a mai állapotában is.
2017. november 11. Intercisa Múzeum – Pincétől a padlásig – képek
1970-ben, az átalakítások elég szerény mértékűek voltak ahhoz, hogy az épületben ma is érzékelhető legyen a múzeum előtti korszak szelleme. Az állandó kiállítást lezáró teremben, a munkásőr öltözetet viselő manöken mellett egy sötétvörös fotel s kanapé látható, az ötvenes-hatvanas évek lakásbelsőit illusztrálandó. Ahogy a látogató itt megáll, hirtelen elfelejtheti, hogy múzeumban van, egykor az MDP, majd az MSZMP hivatalos tereit tömték tele ilyen, s ehhez hasonló, nehéz, tekintélyt parancsoló tárgyakkal. Mintha a múzeumi félálom a pártház illúzióját keltené. Azaz, ha 1976-ban kifejezetten a kommunizmus vallási korszakából való kilépésre is utalhatott, ha az ötvenes évekbeli pártházból városi múzeum lett, tehát a korszak felvilágosultságára utalt minderről tudomást sem venni, 2006-ban mindez már mást jelenthet. Ma már feltétlen érdemes lehet minderre, tehát az épület történetére reflektálni, hiszen a volt pártház funkciója, építészeti stílusa egyaránt része a város kultúrtörténetének. Az épület kritikai értelmezése a múzeum programjának a része lehet. S persze az épületben, akaratlanul is, de újra és újra előtűnnek az elfojtott, reflektálatlanul hagyott múlt jelei.
Az udvaron, egy árnyékos kapuban Kiss István Lenin-szobra áll, a városlakók egy része nyilván pontosan emlékszik arra, hogy az 1989 előtt a főtéren volt látható. Egy emelvényre szánt, majd arról leemelt szobrot “ottfelejteni” egy múzeum udvarán, magáért beszél. A múzeum homlokzati ablakrácsain ott az ötágú csillag, s mintha a párkányon lévő muskátlis ládák is a múltból maradtak volna itt, nem beszélve a Gáll István által vaskornak nevezett periódusra utaló függönyökről. A második emeleten, az ideiglenes kiállítások szintjén, a látogató jobbra fordulva, egy zavarosan berendezett előadóterembe lép, ahol néhány ötvenes évekbeli bútor hirtelen ismét időutazást ajánl. Az épület szelleme tehát újra és újra működésbe lép, s értelmezéseket követel. A várostörténet különféle reprezentációi láthatóak itt tehát egymás mellett, ugyanakkor közös értelmezési keret nélkül. Az ötvenes évek, tehát az épület, a 70-es évek, azaz a kiállítás, egyaránt olyan múltakhoz tartoznak, amelyek bevallása, megértése, illetve megértetése az adott pillanat politikai kurzusának percepcióitól független. Pentele, Sztálinváros, Dunaújváros nagy hagyománya az a kíméletlen körülmények között elvégzett hősies, embert próbáló munka, ami a várost létrehozó nemzedékek életének nagy kalandja volt, s ami fontos fejezete a modern magyar társadalomtörténtnek is. A városépítés mitológiájának megalkotása számtalan módon megtörténhet, de a múzeum kiváló, politikailag semleges, de mindenki számára érthető teret kínálhat mindehhez.
A múzeumban jelenleg is folyik az a gyűjtőmunka, amely az 1950-60 közötti női divattal, szépségápolással, házassággal, háztartási munkával, gyermekneveléssel kapcsolatos tárgyakra, dokumentumokra, fényképekre vonatkozik, tehát a történészek nekiláttak összeszedni az eddig félárnyékban maradt társadalomtörténeti aspektusok dokumentumait. Hiszen a jelenlegi állandó kiállítás elsősorban a “férfias tettek” sorára koncentrál, s mintha háttérbe szorulnának ezeknek ez éveknek a résztvevői és tanúi: a dolgozó nők, akik együtt érkeztek ide a férfiakkal. 2006 őszén a múzeum a szocializmus korszakainak tárgy- és mentalitástörténettel összefüggő rendezvényekre készül, ezzel lehetőséget kínál a városnak arra, hogy újabb nemzedékei elsajátítsák saját történeteiket.
Kritikusnak nem dolga, hogy kéretlenül tanácsot adjon, mit tehet egy múzeum. Mégis, hadd utaljak egy mindebből adódó lehetőségre, ami nem más, mint az 1976-os kiállítás “keretbe foglalása”, azaz archeológiai leletként való értelmezése. Egy ilyen döntés nyilván együtt jár azzal, hogy a múzeum az elkövetkező években erőteljesen reflektál arra az épületre, amelyben áll, tehát a történeti szemléletet önmagára is kiterjeszti. Mindezt én megkerülhetetlennek, illetve felszabadító erejűnek látom. Egy “szocialista város”, amely nem csendben elfelejtkezik múltjáról, hanem azt ritka tudatossággal a városi lét részévé teszi, gyakorlatilag új szerződést ajánlhat jelenlegi lakóinak. Az elmúlt években létrejött Kortárs Művészeti Gyűjtemény helyzete is mintha arra utalna, hogy a tudomásul nem vett múltból nem lehet minden további nélkül átlépni a posztmodern kortárs kultúrába. A gyűjtemény az Intercisa Múzeum mellett álló hatvanas évek elején épült négyemeletes műtermeknek is otthont adó lakóépületek földszintjén, részben az Uitz Béla teremben nyert elhelyezést. A hatvanas évekbeli modern építészet valóságát – kínosan ható “posztmodern” megoldásként – kék burkolattal fedték el, illetve a mélyföldszinti bejárat elé épített “piazza” architekturális szobrával gazdagították. Ez az építmény – amelynek kulturális háttere, mindaz, amit az akarva-akaratlan idéz és felidéz, inkább csak papíron, s talán kevesek számára érhető – gyakorlatilag már romokban van. Arról nem beszélve, hogy a gyűjtemény, amint honlapja is, átalakítás alatt zárva.
Római kori emlékek másolatai a Római városrészben
Dunaújváros – több színhelyen is – példásan mutatja be bronzkori és római emlékeit. S mintha, épp úgy, mint a mai magyar közélet egésze, nehezebben tudna mit kezdeni a közvetlen múltjával.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
