Vasmegye – 1953. augusztus 16.

Harmadszor Sztálinvárosban

Egy kocsiban utaztunk mi, szombathelyiek. Körülbelül 15-en iskolánkból. Kora délután volt, június 27-e. A hőség már nem kínzott bennünket annyira, s a robogó vonat ablakán be-be csapott a könnyű szellő.
Körülnéztem. Csoportokba verődve egypáran, halkan énekelgettek, mások az ablaknál álltak. A hosszú út fáradalma nem tudta rányomni bélyegét a fiatal, üde arcokra, egy sokkal szebb, lelkesebb, nagyobb érzés lett úrrá valamennyiünkön: az a gondolat, hogy pár perc múlva újra láthatjuk, s már harmadszor – a gyönyörű Sztálinvárost.

★

A többiekkel együtt én is odamentem az ablakhoz, hogy újra láthassam, hogy újra magamba szívhassam azt a gyönyörű látványt , az izmosodó, szépülő, új város és vasmű távoli képét.
Igen! Ott a víztorony, vele szemben a Május 1-utca, az üzletház, a Beloiannisz-utca, a Sztálin-út. Ott lejjebb az erdősáv, a gyártelep – de nem, nem ugyanaz, ami tavaly volt. Egészen új városnegyed áll már a régiek mellett. A Pentele felé vezető út elején is ott csillog a déli nap fényében a kohó barnásan, szürkésen gomolygó alakja. Később tudtuk meg, hogy csak a vasvázát 90 kovács csinálja, hogy az egész országban azért dobog minden becsületes ember szíve, azért dolgozik 30 ezer munkás-ifjúmunkás Sztálinvárosban, hogy szeptemberre már önthesse magából a szikrázó, izzó, magyar acélt a sztálinvárosi nagykohó is.

★

Kimondhatatlan boldogságot éreztünk valamennyien azokban a napokban. Valóraválthatott mégis a vágyunk, újra ott lehettünk a diáktáborban, ugyanott, ahol tavaly, a Dunaparton. Újra hallhattuk: “sztálinvárosi DISz-tábor, vigyázz!” s a DIVSz-induló szavára ismét magasba lendült a zászló, hirdette forró szeretetünket, akaraterőnket, lendületünket, amellyel eljöttünk, hogy segítsük felépíteni a várost.

A B egység “Skalov” brigádjának tagjai érkeznek a kokszolóból a DISZ táborába. /1953
fotó: MTI/Várkonyi László

A sztálinvárosi DISZ-táborok története

Látszólag minden olyan volt, mint tavaly, tavalyelőtt. Ötkor keltünk, hétkor mentünk dolgozni, délután ötig. Reggelente ugyanúgy lendületesen, büszkén siettünk új munkaruhánkban a munkahelyre, s fáradtan a hőségtől, a szokatlan munkától elcsigázva tértünk haza.
Az idén, kőművesek mellett dolgoztunk, a 26/1-es főépítkezés 3-as számú építkezésén, a vasmű igazgatósági épületének egy épülő oldalszárnyán. Tavalyelőtt vasbetonszerelést, tavaly mélyépítésnél földmunkát végeztünk, örültünk ennek a változatosságnak. Most legalább közelebb kerültünk a kőműves és ács szakmához, s megtanultuk átérezni azt, mit is jelent, ha azt mondhatom Sztálinváros egyik gyönyörű épületére, hogy sajátkezűleg hordtam a téglát a felépítéshez. S megtanultuk megbecsülni annak az embernek a munkáját, aki napok alatt emeli, húzza fel, keményen, gyorsan, szilárdan nyílegyenesre a magas falat.
Hamar megismerkedtünk a munkával, az emberekkel. Hamarosan felismertük mindazt, ami szép, ami jó, ami lendületet ad, s ami fellelkesíti az embert. A város csodálatosan szép. Csupa új ház, tágasan, levegősen, vidáman nevet az ember felé, s körülötte zöld fű, fa, virág teszi üdévé a vidéket.
A város és a gyártelep között széles erdősávot létesítettek, s a csemeték lassan elérik a két métert. A gyártelep sem olyan szürke, kormos. A modern épületek, létesítmények között itt is virágos rétek, parkok tarkállanak. A város és vasmű együttesen nagyobb kiterjedésű már most is, mint Szombathely.
Boldogan sétálunk szabadidőnkben a tágas utakon, mint például a Sztálin-úton, amely a szombathelyi Sztálin-útnál háromszor szélesebb, vagy a Dunaparton, ahonnan csodaszépen látszik az egész vidék, a kikötő, a sziget, a Duna széles, csillogó, ezüst sávja, s a túloldalon az Alföld végtelen zónája.
Már majdnem teljesen készen áll a technikum épülete is. A pártház, a mozi, a kórház, a klinika már régen állnak. A húsz és tíztermes iskolában az elmúlt évben már tanítottak.

Garancz Magdolna, Barna Mária és Lógó Erzsébet Maximenko-módszerrel falaznak /1953
fotó: MTI/Magyar Fotó/Kovács Lajos

Örömmel nézegettük újra és újra ezeket az épületeket. Ilyenkor arra gondoltunk, hát lehetett-e valaha is ilyen hatalmas épülő új várost és vasművet látni, amelyet egy-két év alatt varázsolnak oda a búzatengerek helyére?
Hiába is keresnénk példát erre a történelem folyamán. Ilyen nagyarányú építkezés sohasem volt. Legfeljebb olyan, mint az országháza felépítése – de ezt az egyetlen épületet is 1885-1904-ig – vagyis 19 évig építették.
Tudjuk és büszkék vagyunk arra: ma egész népünk összefogásából olyan hatalmas dolgok születnek, hogy méltán lehetünk büszkék hazánk eddig elért eredményeire.
Ezért szeretjük rajongva az épülő Tiszalöki Erőművet, a mátravidéki centrálét, az Inotai Erőművet, az új dunai hidakat, épülő gyárainkat, városokat, Sztálinvárost, Sztálin Vasművet.

★

Sztálinváros ragyogó emlékként marad meg életemben. De nem! – több nekem Sztálinváros emléknél, többnek érzem! Ha Sztálinvárosba, megyek, úgy érzem, hazamentem, ha hírt hallok a városról, izgatottan hallgatom végig – gyűlölöm azokat, akik bántani merik, akárcsak szóval is a várost. Szeretném szívemre ölelni mindazokat, akik ugyanúgy, vagy még jobban szeretik Sztálinvárost, mint én. No, de tudnám? – Dehogy is, hiszen milliónyian vannak már!

★

Építőművésznek készülök! Sokszor álmodom csodaszép házakról, városokról – ilyenkor újra Sztálinváros jut eszembe. Ez a város az, amely megtanított szeretni a szikár falakat. Ez a város volt az, ahol álmaimat megvalósulva láttam. A valóságban azonban előtűntek egynémely hibái is. Itt láttam meg konkrétan, hogyan próbálják egyesek beszennyezni Sztálinváros ragyogását.
A sok-sok ezer becsületes, jó sztálinvárosi munkás és dolgozó között akad bizony hanyag munkavezető, mérnök, más vezető és munkás is. Ezek a vezetők -, mert itt általánosságban nem lehet beszélni – akarva vagy nem akarva a reakció szekerét tolják. A munkájuk nyomán fellépő hibákat a reakció hamar felhasználja ocsmány és ferde propaganda terjesztésére, – az emberek félrevezetésére. Hangulatrontást kísérelnek meg azzal, hogy elkedvetlenítettek minket és igyekeztek elhomályosítani előttünk Sztálinváros igazi értékét. De nem sikerült és ez nem is fog sikerülni.

A Zoja brigád női tagjai földet lapátolnak az épülő Sztálin Vasműnél. /1953
fotó: MTI/Magyar Fotó/Zinner Erzsébet

Ha mi meg is láttuk a hibákat, tudjuk, hogy mi és kik az okozói, s ez nem ingatja meg szeretetünket, hanem még inkább serkent arra, hogy harcoljunk Sztálinváros tiszta ragyogásáért.

★

Kevesen vannak, de akadtak olyan diákok, akik bár jelentkeztek – talán fontos volt ez az egyetemi felvétel miatt, mint ezt egyik diáktársam megjegyezte -, de nem jöttek el Sztálinvárosba. Ezek a fiatalok nem is gondolják, mennyire megcsalták önmagukat.
Élnek a világban – kinek? – maguknak. Bár hallják, miért küzd hazájukban minden becsületes ember, látják az izmosodó harcokat, a győzelmeket, de ők mindettől külön állnak! Bedugják a fülüket, behunyják a szemüket, nem akarnak hallani, látni. Nem jönnek el Sztálinvárost megnézni, építeni, lelkesedni érte, nem jönnek el, hogy megfogják amunka nehezebb végét, hogy áldozatot hozzanak az új, ragyogó hazáért.
Hogyan szeretik ezek a fiatalok hazájukat, ha nem szeretik jövőjüket, épülő hazánkat, Sztálinvárost!

Keresztury Anikó

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.