Sztálinvárosi Hírlap – 1961. január 13.
A neves francia újságíró riportsorozatából közlünk részleteket, mely megjelent a Humanité 1960. XI. 15, 17, 18, 22-i számában.
Fordította: Dr. Pogonatos Takisné
ÉTIENNE GAUTHER
AZOK A SZTÁLINVÁROSIAK
– ötödik rész –
A parkok, csirkék és az iskola
Kik a felelősek a jó szokások megteremtéséért? Íme egy közülük: Juhász elvtárs, a Városi Pártbizottság titkára. Neki vannak kis történetei a múltról, jelenről és a jövőről.
– Amikor az építkezések megkezdődtek, igen sokféle ember jött ide. Többségük szakképzettség nélkül. És néhányan, akiktől máshol igen szívesen szabadultak meg.
Példák? Nos, hogy a város első parkja megszülessen igen sok jóakaratot mozgósítottunk. De 8 nap múlva széttaposták. És nézze, most milyenek a parkjaink és hogyan vigyáznak rá az emberek.
Dózsa Filmszínház épülete, előtérben Wagner Nándor (1955) Korsós lány szökőkútja, a békákkal. /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Kertészet és valóság: a szocialista realista kertépítészet Sztálinvárosban
Volt parasztok költöztek be az új lakásokba, és a fürdőszobába egyesek betelepítettek csibéket és nyulakat. És kié a hiba? Az övéké, vagy a régi társadalomé, mely nyomorúságos és visszamaradott életre kényszerítette őket? Nézze meg most a lakásokat, hogyan néznek ki!?
Az első években nehéz volt az embereket meggyőzni a továbbtanulás szükségességéről, még a legjobbaknál is voltak problémák. De hát mégis csak szükség volt káderekre, technikusokra, szakmunkásokra. Jelenleg minden harmadik lakos közül egy szervezett oktatásban vesz részt. Majdnem azt mondhatnánk, hogy a probléma most fordítva jelentkezik: az emberek gyermekeiket is túlterhelik, mert mindarra meg akarják tanítani őket, amit ők nem tanulhattak meg.
Néha megkérdezzük magunktól a pártbizottságon, hogy módszereink az emberek előbbre vitele érdekében nem voltak-e túl energikusak? De, ha szemügyre vesszük az eredményeket, mégis azt kell mondanunk, hogy nem dolgoztunk túl rosszul, és hogy az általános irányvonal helyes volt.
Másik probléma:
– No meg aztán van egy ellenőrünk, aki előtt semmi sem marad rejtve, ez pedig az élet maga. Terveztünk egy kombinátot és házakat. De hát a munkások nem kanárival vagy aranyhallal jöttek, hanem családjukkal. Nos, nem volt munkalehetőség minden nő számára. Ezért más iparágakat is meghonosítottunk: élelmiszer, textil stb. Az asszonyok elmentek dolgozni, hogy megtoldják férjük fizetését, amíg kicserélik bútoraikat. Azután már csak azért dolgoztak, hogy a konyhafelszerelést is kiegészítsék, felújítsák. Azután, nem kérték ki a munkakönyvüket, mert igazán ki kellett már cserélni a régi rádiót, és miért ne vegyünk egy lemezjátszót is. Azután a szomszédasszony vett egy mosógépet. Hát az pedig nekünk is kell…
Nos, próbálja csak azt mondani nekik, hogy hagyják ott munkájukat. Bebizonyítanák önnek, hogy elavult nézetei vannak, és hogy nem érti az asszonyok célkitűzéseit, mai helyzetét…
Indítják a Mukit, háttérben pedig az új dízelmozdony /1959
fotó: MTI/Bárándi István
Talpalatnyi Dunaújváros – Muki és az úttörővasút
Lelkiismereti kérdés
– Látta ön a mi úttürővasutunkat?
– Hát igen láttam, nem olyan grandiózus, mint a budapesti, de mégis egy szép játékszere a gyermekeknek. És a szülőknek is, majdnem olyan nagy, mint egy igazi…
– Nos, ezt mind társadalmi munkával építették, beleértve az “Ezüst Nyilat” is (ez a dieselmozdony neve.) Ugyancsak így építünk meg egy új vásárcsarnokot, egy csónakházat 200 csónakra a Duna-parton, a strandra vezető lépcsőket, a Barátság liget sportpályáit, az Úttörővárost. Nem tudom mind felsorolni, amit a dolgozók már eddig is tettek városuk szépítésére – teljesen önkéntesen. Hiszen senkit sem kényszeríthetünk, ez tudat kérdése. Mindenki akkor és annyit ad, amennyit és amikor tud a napi munkája után. És gyakran kivonul az egész család, vagy csoportok.
A szocialista munkaversenyben levő brigádok adják a példát.
És az is gyakran előfordul, hogy az önkéntesek többet nyújtanak, sokkal többet, mint amit ígértek. Igen, sokat foglalkozunk a fiatalok kérdésével is. Nem mondom, hogy a mieink mind angyalok, vagy hogy kimagasló eredményeket értünk volna el, de hát: elhatározták, hogy építenek maguknak egy Ifjúság Házat, színházteremmel, klubhelyiségekkel, kis műhelyekkel a barkácsolóknak. S mindezt társadalmi munkával. És már ők maguk készítik a terveket is.
Amit a Városi Tanács nem látott előre
– Az igaz, hogy időnként nem árt figyelmeztetni őket, hogy régen szüleiknek mit kellett robotolni, hogy a legszegényesebb bútorokat megvehessék. Hiszen mi is gyakran megfeledkezünk erről. Számolja csak meg a tetőkön a televízió antennákat. És tudja, hogy mit reklamálnak mostanában? Garázsokat. Hogy lehet az, hogy a Tanács nem tervezett be garázsokat? Hát a mi megválasztott tanácstagjaink nem látnak tovább az orruk hegyénél?
Persze, majd építünk garázsokat is, de most még lakásokat kell építenünk, mert a város növekszik és először is lakáshoz kell juttatni az embereket. És erre az állam jelentős összegeket költ. A lakbér a fizetéseknek még 10 százalékát sem teszi ki. Akik azután a leghangosabban kiabálnak, azt ajánljuk, hogy építsenek maguknak családi házat garázzsal. Előlegként le kell fizetni 15-20 ezer forintot, az állam kölcsönzi a többit 25 éves hitelre… Ugyan, van pénz a takarékbetétkönyvecskéken!
Üzletház épülete a Béke Étteremmel. Az előtérben GAZ-14, Csajka típusú szovjet gyártmányú személygépkocsik parkolnak. /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Igen, az autó ma divatos követelés, és sürgős. Olyanokat is ismerek, akik nem várták meg, míg újat tudnak venni, hanem használt kocsit vettek, sokat bajlódnak vele, de saját kocsijuk van. Persze, hogy előre kell tervezni, de ki láthatta előre még 2-3 évvel ezelőtt is?
Mi újság?
Már hallom, amint mondják, no, te okos, könnyű Sztálinvárost idézni, a pozitív dolgokat előtérbe helyezni. De hát Sztálinváros nem az egész Magyarország.
Egyetértek. Igaz, hogy Sztálinváros bizonyos értelemben úttörővárosnak számít minden szempontból. A jövő példája. És az is igaz, hogy a realitásokat kétféleképpen lehet nézni. Kikereshetjük az átrendezés alatt is álló üres kirakatokat, vagy a sáros építkezést az olvasó épülésére, és a főnök megelégedésére. De kereshetjük az újat, az igazán újat is, és akkor jó, ha megnézzük azt is, hogy honnan indult el és hova halad.
Juhász elvtársnak még egy történet volt tarsolyában…
Vörös csillag a Dunai Vasműben /1959
fotó: MTI/Seidner Zoltán
Az utolsó történet, mely következtetésül is szolgálhat
A kombinát egy dolgozója az “U 2-es” üggyel kapcsolatban a következő kérdést szögezte nekem: Mondd csak Juhász elvtárs, az amerikaiaknak ezek a dolgaik foglalkoztatnak engem. Háború lesz? És én mit tehetek ez ügyben, mi? Mit lehet itt tenni?
Megmagyaráztam, hogy én nem vagyok varázsló, de hát azért valamit lehet tenni. Hogy az egész szocialista tábornak szüksége van a mi sikereinkre, hogy mennél erősebb, annál kevésbé fognak azok a tűzzel játszogatni, akármennyire szeretnének is. Hogy meg kell mutatnunk a kapitalista országok dolgozóinak sikereinken keresztül a szocialista országok kölcsönös segítségén keresztül, hogy mit tudunk mi, mit tud a szocializmus elérni a békés versenyben.
Így hozzájárulunk a béke megvédésének lehetőségeihez.
Miért erőszakolnának tőlem egy következtetést, amikor Juhász elvtárs megtette ezt helyettem?: Szerintem helyesen.
(VÉGE)
