Fizetési nap a sztálinvárosi diáktáborban

DISZ jelvény 
saját gyűjtés

EGY NAPPAL INDULÁS ELŐTT

Holnap reggel diákokkal teli vonat indul Budapestről Sztálinváros felé. Tanulói fjúságunk legjobbjai ezen a nyáron immár harmadízben mennek a nagy békemű, az ifjúság városa építésére. Most, az indulás előtt egy nappal meglátogattuk a készülődő diákokat.

Ünnepélyesen adják át a megbízóleveleket

Délután öt óra. A VIII. kerületi DISZ-bizottságnál diákfiatalokkal teli a szoba. Vidámak, jókedvűek. Arról folyik a szó: milyen is lehet Sztálinváros, a diáktábor? Egyszerre csak az egyik fiatal észreveszi a kisasztalon lévő rádiókészüléket, felkattintja gombját és mintha csak felelet jönne kérdésükre – egy Sztálinvárost építő diák, Pataki Miklós levelét hallják a hangszóróból. Elmondja, milyen az építő diákok élete, hogyan dolgoznak, harcolnak a magasabb eredmények eléréséért… Mikor vége a műsornak, ünnepélyes pillanat következik: Bökönyi Lajos elvtárs, a bizottság tanulmányi felelőse buzdító szavak kíséretében átadja a Dolgozó Ifjúság Szövetsége megbízólevelét. “Sztálinváros számít, elvtársak, a ti munkátokra – mondja. – Úgy dolgozzatok, hogy méltóak legyetek azokhoz az építő diákokhoz, akik előttetek jártak ezen a nyáron, azokhoz az ifjúmunkásokhoz, akik esztendők óta áldozatkészen dolgoznak a béke acélerődje építésén!” Sorra veszik át a megbízólevelüket, Majdán János, a 7-es számú Gépipari Technikum jeles diákja, Halász Katalin, a Fazekas Mihály általános gimnázium jelesrendű tanulója, Lakatos Pál, a 3-as számú Gépészeti Technikum kitűnő diákja és a többiek. Megfogadják: méltóak lesznek azokhoz, akiknek kezéből átveszik a szerszámot.

 “Várjuk Őket, hogy átadjuk szerszámainkat!”

A Pintér-család útrakészíti diák fiát

Cinkota, Zrínyi utca 15. Pintér Józsefet, a Malomipari Technikum másodéves diákját már készítik szülei a sztálinvárosi útra. Komoly dolog ez a készülődés. Mindennek helye legyen a hátizsákban, semmi ne maradjon ki, de ne is vigyen semmi fölöslegeset magával! Még szerencse, hogy Pintér bácsi ért a csomagoláshoz, megtanulta még katonakorában. Most aztán sok hasznos tanácsot tud adni: “A könyvet alulra tedd akkor jó lesz a tartása, az ingeket meg fölülre, akkor fem gyűrődik…” Édesanyja tejeskalácsot sütött, “jó lesz az útra”, előkerül egy kis szalonna is a kamrából – “pótlásnak”, akárhogy is szabadkozik Jóska: “Nem kell anyám, adnak ott eleget!”

A sztálinvárosi útra készíti legkisebbik fiát a Pintér-család

Pintér Józsefnek már nagy gyakorlata van az építő munkában. Az idén, egész nyáron dolgozott. Segédmunkás volt az újpesti új technikum építkezésénél, később pedig a cinkotai sóderbányában kubikolt. S habár ez közel van otthonához, ő mégis Sztálinvárosba készülődik. Nem rég jött haza az ifjú város építéséről jó barátja, Tabódi Tamás, a mátyásföldi gimnázium diákja – az ő szavai nyomán határozta el, hogy Sztálinváros ifjú építője lesz. Alig várja, hogy meglássa a nagyszerű várost, amelyről oly sokat mesélt sógora is, aki mint “fénycsőszerelő” most gyakorta jár le dolgozni az új városba. Hányszor elmondta – a szakmunkások büszkeségével: “Gondolhatod, Jóska, micsoda város az, ha már neoncsövet is szerelünk házaira!” Ő pedig már szinte maga előtt látja a várost, mintha ott járt volna, úgy meséli édesanyjának felőle. Édesanyja csak azt feleli: “Hát gondolom fiam, hogy szép város lehet, hiszen Sztálinról nevezték el.”
Az egész család örül Pintér József sztálinvárosi útjának. Édesapja még azt is megígérte, hogy vasárnap meglátogatja őt. “Mert hogy, szeretném látni azt a várost én is” – mondja. A Pintér család így készíti fiát az építő munkára.

A sztálinvárosi diáképítők soraiban becsülettel helytállnak a lányok is. A salgótarjáni lánybrigád kubikmunkát végzett a kultúrpalota alapozási munkáinál. Állták a sarat, fegyelmezetten, jól dolgoztak. Képünkön a brigád egyik tagja, Pajorin Éva.

Mintha egy jó barátot látnék viszont…

Még egy hét, már csak három nap, már csak kettő… így számolgatom magamban a napokat, így várom a vasárnapot, amikor elindulhatok Sztálinvárosba – írja levelében Schwaller Györgyi, a József Attila gimnázium jelesrendű diákja.
A tavalyi gyönyörű hónapra gondolok, s mintha már érezném kezemben a csákányt, a lapát nyelét… Brigádunkat, a 12 tagú Zója-brigádot a mult nyáron nagyon szerették a betonelőregyártó telep munkásai. Normánkat mindig teljesítettük. Igaz, segítettek az ott dolgozó elvtársak, tanítottak, de mi is szívósan dolgoztunk s az eredmény nem maradt el. Volt úgy, hogy 140 százalékot is elértünk. Mikor először tudtuk meg ezt az eredményt, határtalanul boldogok voltunk. A munkavezető szaktársat majdnem a levegőbe dobtuk örömünkben, mert így megerősödnek ám a lánykarok az építkezésen. Este pedig, mikor hazamentünk, olyan örömmel hallgattuk a hangszórót, mintha minden dal nekünk harsogott volna. S milyen öröm végig sétálni .Sztálinváros utcáin! Mindennap találtunk valami újat. Most egy év eltelte után, tudom, rá se fogunk ismerni! Ahol tavaly még pipacs virított, vagy gaz burjánzott, most gyönyörű iskola áll – ez lesz a mi lakásunk. Bizonyosan már a dolgozók is várnak bennünket – talán éppen azokkal is találkozunk, akikkel tavaly együtt dolgoztunk.
Tanulmányi eredményemmel már megmutattam, hogy szeretem a mi drága hazánkat, megfogadom, hogy az építő munkában is bebizonyítom ezt. Most az utazás előtt nagyon izgatott vagyok. Olyan izgalom ez, mintha egy jóbarátot, vagy testvért látnék viszont. Sztálinváros egészen az én városom lett.