Dunaújvárosi Hírlap – 1973. október 2.
P. Csasztka Ilona rajza – Fejér Megyei Hírlap, 1967.01.08.
Művész vagy pedagógus?
Amikor meghallottam, hogy Pálfalviné Csasztka Ilona rajzot és műalkotáselemzést tanít a Münnich gimnáziumban, ezt kérdeztem önmagamtól, s ezt kérdezném most tőle magától is, ha nem tudnám a választ, amihez nem kell egyéb, mint a “vagy” kötőszó helyébe illeszteni az “és”-t, s elhagyni a kérdőjelet. Kérdőjelek persze maradnak azért bőven, hiszen első ízben fordul elő, hogy egy dunaújvárosi gyakorló képzőművész oktasson gimnáziumi diákoknak műelemzést.
– Jobban szeretem azt a kifejezést, hogy műtörténet. Valaminek a történetét amúgy sem lehet elemzés nélkül elmagyarázni, és azt hiszem minden alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy a gyerekeket rávezessük a történeti szemléletmódra.
– Gyerekek?
– Félig. Félig már felnőttek. De szertelenségükben és főleg éles kritikai érzékükben gyerekek.
– Úgy tudom, műelemzést a negyedik osztályban tanítanak, vagyis ez azt jelenti, hogy – a rajzórákról nem beszélve – tizenegy évi iskolába járás után találkoznak a vizuális kultúra történetével és esztétikumának sajátosságaival. Nem késő ez egy kicsit?
– Egy kicsit. De azért ezt a heti egy órát, ami persze szerintem nagyon kevés, nem volna jó visszavinni az első-második osztályba. Ha két éven át, az utolsó két évben szerepelne a tantervben… Tudja, ehhez az anyaghoz azért kell egy bizonyos érettség.
– Milyen a tankönyv?
– Kitűnő, csak egy kicsit sok. Az építészet, a szobrászat és a festészet-grafika a kronologikus sorrenden túl szinte tálcán kínálkozik az összehasonlításokra, egybevetésekre, megkülönböztetésekre. Módszertanilag kritikán felüli, a rajzok és reprodukciók minősége is igen jó.
– Egy kérdés: kell-e egy-általában ez a tantárgy a gyerekeknek?
— Kell. És különös, hogy bár a lányok biológiailag hamarabb érnek, a tizenhét éves fiúk mintha több érzéket és érdeklődést mutatnának. Hogy ennek mi az oka, még nem tudom, hiszen a tanév csak most kezdődött.
– És hogyan állnak a társművészetekkel? Szó esik-e a fényképészetről, a filmről, a tévéjátékról?
– Ezt a fejezetet könnyítés céljából ki kellett hagynunk, de úgy érzem, nem hagyhatom ki teljesen. A fotó- és a filmmontázs éppen az élő képzőművészet némely irányzatának elemzéséhez adhat kulcsot.
– Számonkérés? Ellenőrzés? Lecke?
– Á! Izgalmassá és érdekessé kell tenni az órát. Hogy részt vegyenek benne. Itt nem lehet leckét feladni és számonkérni. Meg kell velük szerettetni azt, amit látnak. Nem előadás kell nekik, hanem beszélgetés. Abból több ragad meg bennük.
– Mit gondol mint művész, és mit gondol mint pedagógus: mi a célja a műelemzésnek a középiskolában?
– Nincs két minőségem, és nincs két véleményem. Mint grafikusművész és mint pedagógus egyaránt azt gondolom, hogy meg kell indítani őket a jó befogadóvá válás útján.
– Mit hajlandók egyáltalában befogadni? A most érettségi előtt állók látáskultúrája lépést tart-e az élő képzőművészettel?
– A felnőttek, a szülők hatása gyakran negatív, és ez érezhető a gyerekeken, de szó sincs arról, hogy mondjuk a posztimpresszionista festészetnél megálltak volna. Az első osztályos rajztanítás sokai segít az elfogultság nélküli szemlélet kialakításában. Még a felnőttekben is él a homo ludens, hát még a gyerekben, vagy a teljesen ki nem forrott fiatalban! Meg kell éreztetni velük, hogy a művész játszik is, és vele kell játszani. Játszani a színekkel, formákkal, átvenni a képekből azt, amit a művész beleérzett, és akkor eszükbe fog jutni, hogy feltegyék a nagyon gyakori és értelem nélküli kérdést: “Mit ábrázol?”
– Lexikális ismeretet megkíván-e tőlük?
– Fontosabb, hogy egy kép láttán ezt mondják: “Olasz barokk”, vagy “kései német gótika”, mint az, hogy neveket és évszámokat szajkózzanak. Stílusismeretet is kell tanítani nekik. én például elhatároztam, hogy az építészeti résszel kapcsolatban felhívom a figyelmüket a mi városunk egyes épületeire, a városképre, mondjanak őszinte és önálló véleményt. Elvégre tíz év múlva a város nagyrészt már az ő kezükben lesz mindenestül, szemléletmód, látáskultúra, ízlés szempontjából is. Ők fogják képviselni a város közízlését, rajtuk fog állni, hogy a város, amelyben élnek, ne csak mint infrastrukturális keret, hanem mint az esztétikum forrása is jó irányban fejlődjék tovább.
– Ezt mint művész, vagy mint pedagógus mondta?
A legutolsó kérdés nem hangzott el. Felesleges lett volna feltenni.
K.D.
P. Csasztka Ilona vázlatkönyvéből – Fejér Megyei Hírlap, 1964.08.20.
|
A nagy építkezés pátosza, az ott születő hőstettek romantikája régebben is megihlette a művészeket. Legtöbben azonban mégis csak tanulmányi kirándulásra, anyaggyűjtésre, élményszerzésre érkeztek hosszabb-rövidebb időre a városba. Mi azonban olyan művészeket szeretnénk bemutatni, akiknek állandó lakhelye Dunaújváros. Akiknek kisfiát már itt jegyezte be az anyakönyvi hivatal, akik innen utaznak fel Pestre és nem Pestről le Dunaújvárosba. A nevük: Pálfalvi János és P. Csasztka Ilona. Tudniillik házasok. Képzőművészeti főiskolás korukban két nyáron is lentjártak alkotói gyakorlaton. A nagy témák közelsége, a kínálkozó városi megbízatások reménye — és valljuk be őszintén – a kétszobás, távfűtéses főbérleti lakás csábította a két grafikusművészt Dunaújvárosba.
Jártunk az otthonukban is, barátságos, lakályos, érződik benne, hogy fiatalok lakják. És persze az is, hogy művészek. Nem bánták meg, hogy idetelepedtek. A város tíz éves évfordulójára együtt készítettek el egy rézkarc sorozatot. Pálfalvi János freskót festett egy munkásszállásra, résztvesz a Bartók Béla művelődési házban rendezett tárlatok előkészítésében. Felesége a Vasmű képzőművész körét vezeti. Rajzaik rendszeresen megjelennek a helybeli újságban. Ilonka legújabb terve anyai és művészi álmainak találkozásából született: a körzeti bölcsőde falára készít farostlemezre festett friz-szerű dekorációt. |
P. Csasztka Ilona rézkarcai a 10 éves Sztálinváros díszalbumból
Pálfalvi János és Csasztka Ilona – rézkarcok
Gyász: elhunyt P. Csasztka Ilona
