Kuláklistán


Dunaújvárosi Hírlap – 1989. április 28.

Ránkcsukták a marhavagon ajtaját

KULÁKLISTÁN

Hideg téli éjszaka volt, lefekvéshez készülődött a két család. A tanya egyik felében a nagyszülők, a másikban a fiatalok a három gyerekkel. A középső, a kétéves Andris lázasan hánykolódott, őt virrasztották ilyen sokáig. Vörhenyt kapott, orvos nem látta még. Keresték a Simai doktort egész nap, de még reggel Venyimre ment, nagy volt a körzete… Amikor megzörgették az ablakot, azt vélték, tán ő lehet.
Négy rendőr volt. A papát keresték, idősebb Farkas Györgyöt. Kihívták az udvarra, s egy hivatalos írást nyomtak a kezébe.

Farkas György, született 1890., nős, anyja neve Kollár Teréz, foglalkozása gazdálkodó, lakik Dunapentele, Tanya 1070 szám alatt. A 760/1939, B. M. számú rendelet alapján Dunapentele község területéről kitiltom, kényszertartózkodási helyéül Püspökladányt jelölöm ki. A család tagjai, akik közös háztartásban élnek vele, s akiknek eltartásáról ő gondoskodik, vele kötelesek menni. Amennyiben a kitiltott a tilalom tartama alatt oda, ahonnan kitiltatott, a hatóság engedélye nélkül visszatér, az 1879. évi XLIX. t. c. 70. §-ába ütközö kihágást követi el és egy hónapig terjedő elzárással büntethető.
Indoklás: Rendelkező rész szerint határoztam, mert nevezettek Dunapentele területén való tartózkodása a közrend és a közbiztonság szempontjából aggályos és káros. Az 1929. évi XXX. t. c. 56. §-ának b., pontja alapján ezt a határozatot azonnal végre kell hajtani, fellebbezésnek helye nincs. Aláírás: Fejér Vármegye Rendőrkapitánysága, 1950. november 30.

Részletek Palasik Mária A BUDAPESTI KITELEPÍTÉSEK POLITIKAI HÁTTERE ÉS LEVEZÉNYLÉSE, 1951-1953 című tanulmányából:

1950-1953 között a magyar társadalom egy része olyan erőszakos intézkedéssorozatot szenvedett el, amely során családok ezrei számára kényszerlakhelyet jelöltek ki, megfosztották őket addigi életük presztízsétől, házaiktól, lakásaiktól, ingóságaik nagyobb részétől, társadalmi kapcsolataiktól, és megaláztatva kelet-magyarországi zárt munkatáborokba hurcolták, vagy kuláknak kikiáltott parasztok házaiba költöztették be őket. Ez az úgynevezett kitelepítés, amely érintette a déli és a nyugati határsávban megbízhatatlannak vélt embereket, Budapesten és több nagyobb városban és néhány községben pedig a volt politikai elitet és a holdudvarukba tartozókat.
(…)
1950. november végén Dunapenteléről is kitelepítettek közel 50 családot, az ő kényszerlakhelyüket Püspökladányban jelölték ki, befogadóik pedig a kuláknak megbélyegzett családok voltak. Ennek hátterében az állhatott, hogy a Jugoszláviával megromlott viszony következményeként az MDP KV Politikai Bizottsága 1949. december 27-én elfogadta a javaslatot, hogy egy újabb dunai vasművet nem Mohácson, hanem Dunapentelén építenek fel (MNL OL MKS 276. f. 53/42. e. e.). 1950 januárjában hozzáfogtak a 4200 lakosú község, Dunapentele határának felméréséhez a falutól délre eső löszfennsíkon. 1950. május 2-án kezdték a földmérést — mégpedig úgy, hogy a gazdáknak nem szóltak előre a kisajátításról, így a földmérők a bevetett földeket tarolták le – fájó szívvel. A gazdák a kisajátított földekért minimális pénzt kaptak, a zöldkárokat viszont sosem térítette meg az állam. A kitiltás legkevesebb 44 családot érintett, (a pontos számot máig sem tudjuk), 2 tisztviselőt, 8 iparos és kereskedőt, 33 földművest és egy volt földbirtokost családtagjaikkal együtt. Ingó- és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. A Pentele Baráti Kör újabb adatai szerint 46 család szerepel a kitelepítési listán. 1951. július 14-én az ÁVH intézkedett, hogy a Dunapenteléről kitelepített, de a kényszertartózkodási helyről megszökött penteleieket toloncolják vissza a “kitelepítés során részükre kijelölt községekbe”.

Nem értették. Ez csak egy rossz álom lehet. Mi történt? Kik akarják elhurcolni őket és miért? Hogyan lettek ők, a falu megbecsült emberei, egyik pillanatról a másikra a közbiztonságot veszélyeztető gonosztevőkké? Farkas Lajosné, Juliska néni, aki akkor 27 éves volt, így emlékszik vissza:
– Legfőképpen azt nem értettük, hogy ha a papának szól az idézés, nekünk miért kell mennünk a kicsikkel, s főleg miért szerepeltünk úgy a papíron, mint akiket a papa tart el? Az addig rendben volt, hogy egy tanyán éltünk, de külön háztartásban. Ellenkezni azonban nem mertünk. Azt ugyan el kell ismerni, hogy a rendőrök jóindulatúak voltak és türelmesek, de mégiscsak fegyver volt a kezükben.
Annyi holmit vihettek magukkal, amennyi a szekéren elfért, a két lóból két tehénből pedig egyet-egyet. Valamelyik rendőr megsajnálta őket, és így szólt:
– Vágtak már disznót? Szúrjanak le gyorsan egyet. Vigyék magukkal…
Először tiltakoztak. A deportált zsidók jutottak eszükbe. Mire is gondolhatlak volna másra? Ki tudja, mi lesz útjuk végcélja, ott aztán mindent elvesznek… Végül hajlottak a szóra, a leölt disznót úgy ahogy volt, földobták a szekérre.
Közben Andris egyre rosszabbul lett. Lázgörcsöt kapott, a szemei fönnakadtak. De menni kellett. Könyörögtek, legalább őt hagyhassák itt a rokonoknál, nehogy meghaljon útközben. A rendőrök visszautasították a kérést, csak annyit mondtak a családfőnek:
– Vigyék magukkal. Jóember, ide nem jönnek vissza, soha többet!
Míg a vasútállomásra értek, a két asszony szaladgált a szekér körül, hol az egyik, hol a másik síró gyereket nyugtatgatva. Összesen 42 pentelei család várakozott a peronon. Végképp nem értették, ki válogatta őket össze és mi szerint: a Dóra uraság, Pálmai jegyző, tanyasi paraszt… Farkas György és Pálmai jegyző döbbenten néztek össze. Délelőtt találkoztak, amikor az öreg Farkas békekölcsönt jegyeztetett. Nem gyanakodtak még semmire…
– Fogalmunk sem volt arról, hogy mit akarnak tőlünk és hova visznek – emlékszik vissza Farkas Lajos. – Nem foglalkoztunk mi akkoriban politikával, túrtuk a földet reggeltől estig, néha a szánktól vontuk el a falatot, hogy a háború után lepusztult gazdaságunkba jószágot vehessünk. Mi negyven holdon gazdálkodtunk, de a felét béreltük. Ezért a földért csukták ránk a marhavagon ajtaját. De akkor, kérdem én, a Gölöncsér Imrét, akinek a házán kívül csak egy lova volt, miért vitték el?
A vagon résein keresztül lesték, merre halad a szerelvény. Elhagyták Budapestet, s amikor átértek a Tiszán is, teljesen kétségbeestek. Úgy gondolták, nem állnak meg Oroszországig. Tévedtek. A pentelei “kulákokat” ötfelé telepítették: Szarvasra, Kondorosra, Túrkevére, Hajdúnánásra és Püspökladányba.
Farkasék ez utóbbi helyre kerültek.

*

Közben itthon a rokonok majd’ megőrültek, mert azt híresztelték, hogy a beteg Andris meghalt útközben. De milyen út közben? Hová vitték őket, mit csináltak velük? És miért? Hamarosan megértették. A negyvenkét család távozása után, az itthonmaradtak ellenvetés nélkül beléptek a téeszbe…
– Mivel a nagy kapkodásban nem tudtuk, mit vigyünk magunkkal, a gyerekek ruhái, cipői szinte mind ottmaradtak a tanyán – meséli Julis néni. – A bejáratnál rendőrök őrködtek, de a húgom – ma sem tudom, honnan vette a bátorságot – bemászott egy ablakon, és kicsempészett egy-két holmit és befőtteket.
Attól kezdve – a tilalom ellenére – a családtagok ingajáratban voltak Pentele és Püspökladány között. Ők is alig éltek, de mindig vittek ezt-azt, és hol az egyik gyereket hozták haza, hol a másikat. Csereberélték őket, nehogy nagyon elszokjanak a szülőktől.
Bizony, szükség is volt a segítségre, mert a kitelepítettekkel csupán annyit törődtek, hogy hetente egyszer ellenőrizték őket. De munkát, azt nem biztosítottak számukra.
– Azt mondták, boldoguljunk, ahogy tudunk. A helybeli kulák család, Tőke Imréék, akikhez beszállásoltak bennünket, eleinte ellenségesen fogadtak. Legalább annyira nem tudták, miről van szó, mint mi. Amikor ráébredtek, hogy összetehelik a két kezüket, mert ők legalább otthon lehetnek, megváltoztak, sokat segítettek. Munka csak nem adódott, így néhány, hónap múlva mégis elhagytuk Ladányt, Székesfehérvárra mentünk. Aratást vállaltunk, s épp, mire végeztünk, elkaptak bennünket, visszatoloncoltak Püspökladányba, s rendőri felügyelet alá helyeztek valamennyiünket. A legkisebb gyerek, a Zsuzsi ma nevetve meséli, hogy ő már tízhónapos korában refes volt…

Véghatározat Farkas Lajos, Farkas Lajosné, Farkas György, Farkas Györgyné, Farkas Borbála, András és Zsuzsanna részére. Tárgy: Rendőrségi felügyelet alá helyezés. A hivatkozott rendelet 3. §-a alapján rendőrhatósági felügyeletét az alábbiak szerint szabályozom… Az 1929. évi XXX. t. c. 56. §-ának b., pontja alapján ezt a véghatározatot végre kell hajtani. Amennyiben a fenti rendelkezéseket megszegné, a 8130/1939. M. E. sz. r. 3. §-a, illetve az 1939. II. t. c. 212. §-ának 1. bekezdése és az 1928. évi X. t. c. 21. §-a alapján két hónapig – háború esetén pedig hat hónapig – terjedhető elzárással és további, hat hónapra átváltoztatható pénzbüntetéssel sújtható. Aláírás: Forrai Mihály r. százados, Hajdú-Bihar megyei Rendőrkapitányság.

– Még nehezebb idő köszöntött ránk, ellenőriztek bennünket, amikor csak akartak. Ha úgy hozta a kedvük, akár az éjszaka kellős közepén. Ahol már két ember volt, onnan nekünk kotródni kellett. Később egy építőipari vállalatnál kaptam munkát. Kezdtünk belenyugodni a helyzetbe…
Így érte őket az 1953-as esztendő és Sztálin halála. Akkoriban már másképp beszéltek velük, nem zaklatták őket. Olyannyira, hogy el merték hagyni Püspökladányt, s közelebb jöttek otthonukhoz: Kisapostagra jelentkeztek be. Julis néni édesanyja akkor már téesztag volt. Egyszer szóltak neki: ha érdekli a lánya és a nászasszonya holmija, a szövetkezet raktárán vásárolhat belőle.
Nem tudom, mit érezhetett az idős asszony, amikor felismerte a bútorokat, a küszködve gyűjtött stafírungot. Pénze persze nem volt arra, hogy mindent visszavásároljon. Két szekrényt tudott megmenteni a nászék bútorából, meg a lánya varrógépét, amelyet ő vett neki… Azt nem tudta otthagyni, újra kifizette.
Közben az ismerősök, rokonok munkát szereztek Lajos bácsinak a “kotrásoknál”. Hol erre dolgozott az országban, hol arra, s egyszercsak hiába kereste Apostagon a családot, azok már itthon voltak Pentelén.
De még mindig illegálisan. Egészen 1959-ig. Akkor visszakapták a tanyát, de csak az épületet. A széthordott berendezést, a földet nem. Egy ideig még megpróbáltak maguk boldogulni, de feladták, ők is beléptek a szövetkezetbe. Lajos bácsi onnan ment nyugdíjba néhány éve.
Bár nem szívesen, végül mégis beismerik: a történtek megviselték őket egy életre: anyagilag és idegileg. Erkölcsileg? Lajos bácsi közéleti ember a városrésben, tagja a Vöröskereszt helyi vezetőségének, a Pentele Baráti Körnek és ő a vezetője a pentelei nyugdíjasklubnak. Utaznak, színházba, kirándulni járnak, sokat költenek könyvekre, lemezekre. Csak egy dologról nem akarnak hallani sem. Hogy földet vegyenek. Ha kicsit több pénzhez jutnak, rögtön odaadják a gyerekeknek.
Csönd telepszik közénk, az eddig mindvégig indulatok nélkül beszélő embereknek mégis kicsordul a könnye. Haragudni nem haragudnak senkire. De ma sem tudják eldönteni, mégis mit kellett volna tenniük 1950-ben, a többi kuláknak kikiáltott pentelei családdal együtt, hogy megmeneküljenek a meghurcolástól. A kulák mások munkájából, kizsákmányolásából élő paraszt. Ezen a kicsiny Pentelén, amelyet a későbbiekben előszeretettel tituláltak halászfalunak, kupecfalunak, ennyi kizsákmányoló élt volna?
Bár nem reménykednek benne, de egyszer talán megérik, hogy valahol, valakik azt mondják: tévedtek 1950-ben. Csakhogy azóta harminckilenc év eltelt. A hajdani kitelepítettek közül alig élnek már. De kik is voltak ők?

Borsos Károly 4 fő
Béres István 4 fő
Cs. Farkas György 2 fő
Cs. Farkas Lajos 5 fő
Farkas István 4 fő
Farkas Mátyás 6 fő
Molnár Mihály 2 fő
Markovits Imre 4 fő
Horváth János 3 fő
Peretsényi Imre 4 fő
Dórsa Szilárd 2 fő
Nyuli György 3 fő
Magyar György 3 fő
Peretsényi György 3 fő
Peretsényi Julianna 2 fő
Radics István 3 fő
Török István 2 fő
Id. Lénárt József 5 fő
Tóth Gyula 4 fő
Vajda László 2 fő
Vörös József 3 fő
Kádár József 4 fő
Kádár Sándor 4 fő
Vindits Mihály 4 fő
Gelencsér Imre 2 fő
Kertész György 5 fő
Rózsa Mihály 4 fő
Faragó Imre 2 fő
Hauser Gyula 3 fő
Nyuli István 3 fő
Tóth Ferenc 3 fő
Pálmai Ferenc 2 fő
Lábodi József 2 fő
Halmai Károly 4 fő
Jantski Gyula 2 fő
Vincze Sándor 2 fő
Pintér József 2 fő
Faragó Sándor 2 fő
Franyó István 2 fő
ifj. Rózsa Mihály 2 fő
Tóth Géza 3 fő
Vitéz Bata György 3 fő

*

Andriska a jóindulatú püspökladányi embereknek és orvosoknak köszönhetően életben maradt. Több éven át volt a helyi téesz főkönyvelő-helyettese. Bori házibeteg-gondozó a városi tanácsnál, idős, magatehetetlen embereket gyámolít. Zsuzsi, a legkisebb, ma is könyvelő a termelőszövetkezetben…

KISS S. ANNA


Emléktábla az óvárosi Pentele Klubház falán

Megemlékezés az 1950-es kitelepítések 72. évfordulója alkalmából

 

Dunaujvaros