Fejér Megyei Könyvtáros – 1988. január

“Első az olvasó, és második is az olvasó…”

Interjú a 38 éve könyvtáros Varró Gyulánéval

Meleg, a másik embert kutató, beszédes tekintet, finom önirónia. Talán ezek jellemzik leginkább Ilát, rendes nevén Varró Gyulánét, a Munkás Művelődési Központ és Könyvtár módszertanos könyvtárosát. 38 éve dolgozik a pályán, s a harmincnyolc évet a szakszervezeti hálózatban töltötte el. Ezidő alatt mindössze két munkahelye volt, mégis “nagyon sok” könyvtárban dolgozott.

– Kérlek, ne csak a tekinteted meséljen, hanem most Te magad is beszélj gazdag életpályádról. Mikor kezdődött kapcsolatod a könyvekkel?
Az olvasás szeretete a családból jött, otthonról hozta az ember. Csepelen már a harmincas évektől volt szakszervezeti könyvtár. Az akkori gyárigazgató, Weiss Manfréd “hagyta” a szakszervezeti mozgalmat, mert haszna volt belőle, ha jó kollektívája volt. A könyvtárat is a szakszervezeti tagok hozták össze saját könyveikből, saját használatukra. Édesapám is oda járt.

– Ki és mi vezérelt a könyvtárosi pályára?
Csepeli lány lévén 1949-ben a Vasműben kezdtem dolgozni, ahol 1950-ben társadalmi munkában megbíztak a 400 kötetes letéti könyvtár kezelésével. Megszerettem ezt a munkát, s hamarosan a Csepeli Vasmű központi könyvtárába kerültem, de ekkor már függetlenített könyvtárosként. Az ötvenes években célunk az volt, hogy az embereket rászoktassuk arra, hogy merjenek bejönni a könyvtárba. Segítettünk nekik azzal, hogy a könyveket odavittük az embereknek a gépekhez. De vissza már nem mi hoztuk. Ők jöttek.
A központi könyvtár 180.000 kötetes állománya, a könyvtárosi munka csoda és megtiszteltetés volt számomra. Itt tanultam meg a szakmát. Akkori főnököm, Asztalosné, Éva – akire azóta is nagy tisztelettel gondolok -, széles látóköre és emberszeretete révén azokban a nehéz időkben is tudott jó könyvtárat csinálni, mert igaz, hogy ott volt a polcokon 50 példányban például Nyikolajeva: Aratás című könyve és az ehhez hasonló írások, de emellett begyűjtöttünk minden értékes és fontos irodalmat is. A vállalat támogatta a könyvtárat, a pénz szinte korlátlan volt, mert akkor rengetegen tanultak és a vezetők azt akarták, hogy a tanulóknak minden meglegyen. Még Pestről is kijártak hozzánk az egyetemisták tanulni. Vásároltunk mi antikváriumból könyvritkaságokat, még a “feketelistán” szereplő könyveket is begyűjtöttük, ami igen kockázatos dolog volt akkor. De gyarapodott az állományunk az olvasói adományozásokból is.
1956-ban a könyvtárat találat érte és az állomány a felére csökkent.

– Milyen volt az olvasó és a könyvtáros kapcsolata?
Megint csak akkori főnöknőmet idézem, akitől egész életemre megtanultam, hogy “első az olvasó, és második is az olvasó. Ne azt nézd, hogy mi van rajta, hanem azt, hogy egy ember”.
A könyvtár zárt rendszerben működött. Véleményem szerint ez segítette a személyes kapcsolatot. Többet olvastak az emberek, a könyvtáros is többet olvasott, a könyvek kézbeadása nagyobb felelősséget jelentett. Erősebb volt a kapcsolat az olvasóval is és a könyvekkel is. Hatezer olvasót 5 könyvtáros szolgált ki, emellett végeztük a feldolgozást és mindent, amit kellett. Hihetetlenül nagy volt bennünk a lelkesedés, nem néztük az időt és a pénzt. A nyitvatartási idő este 8 óráig tartott.

– Miben látod a szakszervezeti könyvtárak mozgalmi jellegét?
Tükrözi a szakszervezeti mozgalom erejét a könyvtár. Régen az olvasó a szakszervezeti könyvével iratkozott be, büszke volt a szakszervezeti tagságára, tekintélye volt a szakszervezetnek. Igaz, a bekerülés egy éves próbaidővel járt, a kollektíva szavazta meg, hogy valaki szakszervezeti tag lehessen. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor Dobos Piroska a Szabó Ervin Könyvtárba hivott dolgozni, én inkább maradtam.

– Végül mégis csak elmentél.
Igen, de a vasas szakmán belül maradtam. Férjemmel 1957-ben költöztünk az akkori Sztálinvárosba, azóta itt élek és itt dolgozom. Ebből az időszakból legemlékezetesebb, amikor 1960-ban a Vasmű úton kialakítottuk az első szabadpolcos könyvtárat. A könyvtár két lakásban volt elhelyezve, a kézikönyveknek a fürdőkádban jutott hely. Nagyon jó csapat dolgozott ott akkor, Szabóné Mari, Sudárné Ida, Juhász Jenő és én.
A munka befejeztével késő este, halálosan elfáradva, de boldog megelégedéssel szemléltük munkánk eredményét. Sose felejtem el, amint Juhász Jenő, akkori főnököm megjegyezte: “Lányok, ez jó munka volt, de hogy megyünk haza?”

Hatvanezer kötetes könyvtár vonzza az érdeklődöket, a munkásokat

Új művelődési intézmény Dunaújvárosban /1974

– Sokféle munkaköröd közül melyikre emlékszel legszívesebben?
Az a véleményem – és ezt a mostaniaknak is ajánlom, – hogy minden könyvtáros ismerje meg a könyvtári munka minden frontját. Legszebb időszakom az a nyolc év volt, amit gyermekkönyvtárosként töltöttem el a Vörösmartyban. Megható élményem volt, amikor évekkel később ügyeletesként a mostani szép gyerekkönyvtárunkban egy gyermekét a könyvtárba vezető apukával találkoztam, s ő azt mondta a kislányának: “Ez a néni minden könyvet ismer.” Az apuka egy régi gyermekolvasóm volt.

– 1974. új korszakot jelentett Dunaújváros könyvtárügyében. Egységes könyvtári hálózatot alakitottak ki a városban, ekkor egyesült a Dunai Vasmű Vörösmarty Szakszervezeti Könyvtára – addigi munkahelyed – és a József Attila Városi-Járási Könyvtár. Tanács és szakszervezet közös fenntartásában megszületett az akkor “rendhagyó” új intézmény, a Munkásművelődési Központ és Könyvtár. Megszűnt a szűkösség, megszűntek a rossz működési körülmények.
Az egyesítés feladatairól, gondjairól már többször hirt adott a Fejér Megyei Könyvtáros, most ne erről beszéljünk. Te az új intézményben az üzemi letéti ellátással foglalkozol. Mi a szerepe, van-e létjogosultsága egy ilyen korszerű, nagy könyvtár mellett a kis üzemi könyvtáraknak?
Feltétlenül van. Hiszen nagyon sokan nem jutnak el a nagykönyvtárba. Gondoljunk csak például a Vörös Október Ruhagyárra, ahol az olvasók 90 %-a bejáró dolgozó. És én nagyon szeretem a letéti könyvtárosokat. Azokat, akik a főhivatásuk mellett társadalmi munkát vállalnak, akiknek telik az erejükből arra, hogy másokért tegyenek, hogy segítsenek. Hiszen olyan emberek mindig lesznek, akiknek újdonság a könyv, s akiknek kell a jó szó.

– Egy hosszú és változásokkal terhes életút mennyire világossá, egyenessé egyszerűsödik, hogyha állandó és egységes viszonyulások, életelvek és hivatástudat vezérlik.
Köszönöm a beszélgetést.

Pálfalvi Mária