Béke és Szabadság – 1953. május 20.
Szavazásra indul a hároméves város ifjúsága (Magyar Fotó – Bojár S. felv)
EGY VÁROS ELŐSZÖR SZAVAZ
Reggel nyolckor, a Május 1 utcában, a nyolcas szavazókör előtt állva, a Május 1-utcáról beszélgetünk. A város népe még az utcákon és az erkélyeken áll. Szellő semmi. Az ég mélykék. Csoportunkban áll egy ács, trafikosnő, kohókőműves, egy vasbetonszerelő felesége. A kohókőműves emléket idéz: “Mikor ezt az utcát avattuk…” Az ács közbeszól: “Régen volt”. Fellapozom régi jegyzetemet: 1951 május 1-én történt. A régen Sztálinvárosban két esztendő. Mikor jött ide? – kérdem az ácsot. “Nagyon régen. Még az elsőkkel”. Emlékszem erre a “nagyon régi” májusra. Hűvös, esőt kergető idő volt, szél fújt, az égen nagy, szürke fellegek rohantak. A szürke ég alatt hosszú, kígyózó sorokban jöttek az első építők: alföldi kubikosok, vállukon iszákkal, fiatal legénykék, alig pelyhedző állal, gyöngykalárist viselő nógrádi asszonyok, kiálló járomcsontú kunok, haloványszőke palóc férfiak. 1950 májusa volt; a nagyon régen tehát három év.
A választói névjegyzékben senkinek a neve mellett nem állt a bejegyzés, hogy született Sztálinvárosban. Aki itt született, még nem szavazópolgár; a szavazásra siető szülők mellett botladozik, ünneplő ruhában, varkocsba font hajjal, két, legfeljebb hároméves. A városban még úttörő sincs, aki itt született. Ez a város egészen új, fiatal. Még temetője sincs. (Csak Sztálinváros-óvárosnak, a régi Pentelének.) Nincsenek korhadt fejfái, sírokra boruló szomorúfüzei, nincsenek elporladt csontjai. Nincsenek sírjai. Nincs múltja, csak jövője van. Olyan város él, lélekzik, dolgozik, harcol, alkot és álmodik itt, amely – mint egy roppant, térben kitáguló iskola ifjúsága – most ismerkedik az élettel, most csinál életében mindent először. 1951-ben öntött vasat először. 1953 május tizenhetedikén szavazott először.
Délig mindenki leadta szavazatát. És a népfrontnak azokra a jelöltjeire szavaztak, akiket naponta látnak, akikkel szinte óránként beszélnek, akik olyannyira köztük élnek, hogy még azt is tudják róluk, hogy mi a kedvenc ételük a Béke-étteremben vagy kedvelt írójuk a sztálinvárosi könyvtárból. Mikor a képviselőjelöltek névjegyzékében Bonta József, Kossuth-díjas főmérnök nevére esik a pillantásuk, nyomban látják azt a Bontát is, aki fedetlen fővel az érctéri építkezés mellett áll és széles tenyerére tervrajzot fektet. Mikor Borovszki Ambrus helyettes vezérigazgató nevét olvassák, felvillan előttük az öntő Borovszki olvadó vas fényétől piros arca, amint a kémlelőnyíláson pillant be és az első vasat csapolja. Földes László famunkásban, a városi pártbizottság titkárában az egész város, az egész épülő mű motorját és irányítóját látják, s a küzdelmet, amelyet a határidők betartásáért folytat. És a választók pontosan tudják, hogy azok, akiket képviselőül választottak, másnap a hajnali vonattal nem utaznak el, mint a régi képviselő urak, hanem köztük és velük maradnak, küzdelmekben és örömökben egyaránt.
Sztálinváros képviselőjelöltjei
Sétálunk a József Attila, a Beloiannisz, a Május 1, az Iskola-utcákban. Brigádonként, házanként, családonként jönnek a választók. Olykor megkérdezem, hogy ki kicsoda? Egyetlen olyan választ sem kaptam, amely csak puszta névből állt. Minden névhez odatették a munkahelyet, a munkát, mert Sztálinvárosban minden ember mögött a munka áll. Mikor a sztahanovista-otthonból választani indultak a város első polgárai, a szeretettel és dicsőséggel övezett, sztahanovisták, megkérdeztem, ki vezeti a felvonulást. Senki sem felelte azt, hogy Buti Gyula, hanem mindenki hozzátett valamit a névhez. Hogy a Kossuth-díjas Buti sztahanovista kőműves. Hogy az elsők közt vezette be a Makszimenko-féle gyorsfalazási módszert. Hogy eddig 12 sztahanovistát nevelt. Egy sztálinvárosi őslakos (ez is “nagyon régen” jött ide, még 1950 őszén) elmondta, hogy ő egyetlen sztálinvárosi embert sem tudna maga elé idézni kiszakítva a világból. Ha eszébe jut Szlipcsevics, a vakológépet látja mögötte. Ha Wolf Johanna főmérnökre gondol, mindig a kazánkovácsműhelyre gondol, mikor az előregyártott pilléreket beemelték. Borovszki mögött nem a dolgozószoba falát, hanem az első vasat látja. Berecz tanácselnök mögött az egész várost almazöld és terrakottaszínű házaival, lombokat lengető nyárfáival, akácosával. Ha megjelenik előtte egy arc, nyomban utána látja a hegesztőpisztolyt, a toronydarut, vakolókanalat, a dömper kormánykerekét vagy a mérnöki körzőt.
Sztálinváros építői zászlóval és transzparensekkel indulnak szavazni.
fotó: MTI/Bojár Sándor
Sztálinvárosban senki sem szavazott egyedül. Együtt ment a sztahanovisták otthona, együtt minden ház, minden brigád, minden család. Szegeden vagy Debrecenben néha fél óra hosszat is sétálhat az ember az utcán anélkül, hogy valaki valakinek köszönne. Sztálinvárosban még öt percig sem sétálhatunk így. Mindenki mindenkit ismer: s a köszönés néha nem több, mint a szemek összevillanása, egy kalappöccintés, egy-egy “szabadság”, “szervusz komám”. Az emberek nem idegenek, nem közömbösek, nem magánosak, nem egyedülvalók. Sztálinváros – család. Mikor Wolf Johanna főmérnök szavazni ment (megjegyzik róla, hogy két kosztümje van, egy kopott, azt hétköznap viseli s egy díszes, abban van ma), fekete rámás csizmát, fekete nadrágot, fekete lájbit viselő táncosok, piroscsizmás, himzettpártás leányok fogadták. Mikor a hetes szavazókör elé ért, fél utca fogta körbe. Egy kislány kivált a sorból, rózsaszín szekfűcsokrot nyújtott át neki: “Köszönjük a felépült házakat…” — kezdte halkan, eltolódott hangon. A főmérnökasszony, aki nagyon kemény ember, szemlátomást meghatódik. Válaszában régi közmondást idéz: “Aki fát ültet, hosszú időre rendezkedik be.” Aki várost épít, békét akar.
Wolf Johanna képviselőjelölt és Horváth József 65 éves kertész leadja a szavazatát
fotók: MTI/Bojár Sándor
Az emberek önvallomása is érdekes, de egy nép önvallomása lenyűgöző. Sztálinvárosban, Fejér megyei falvakban, Budapesten a szavazókörökben hosszú félórákon át figyeltem egy nép önvallomásának pillanatait, a másodpercnyi időket, mikor a szavazóboríték az urnába hull. Nem egy választóval beszéltem, aki elmondta, hogy e pillanatban felidézte azt, ami az országban a legdrágább neki, ami alkotó munkájához, eszéhez és szívéhez a legközelebb áll és arra szavazott.
Tajkov Tatabányán bizonyára a szénkombájnra, a budapesti vízerőmű tervező mérnök Tiszalök duzzasztó pilléreire szavazott. A sztálinvárosi szavazóknak nem volt szükségük arra, hogy felidézzenek egy alkotást, nekik nem kellett gondolataikból kikeresni egy szegletét a hazának, amely legdrágább nekik – amelynek gyarapodására szavazatukat adják.
A mű előttük feküdt. Nem tettek mást, csak kinéztek az ablakon. Odakünn lélekzett, zsibongott kezük munkája, a maguk teremtette hároméves “régi” város, amelyre szavaztak.
R. P.
