Kalász Márton – Téli bárány XXII.


Jelenkor – 1985. október


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

15.

(Epilógus)

Amikor Mess András visszajött Berlinből, levelet talált az anyjától. Másnap a szerkesztőségben bátyja levelét adták át neki. Elnevette magát, Pauli olyan példálódzva, titokzatosan írt, el ne árulja, mi történt. Két hete megnősült. Mess el nem tudta gondolni, egyszerre mért ilyen hirtelen. Amikor nyár végén utoljára odahaza járt, szó sem volt, hogy Paulinak bármiféle szándéka volna. Inkább őt ugratták, hát a menyasszonynak valót mért nem hozta el? Pauli meg pimaszkodott. – Városon nem olyan könnyű, még neki se – csúfolódott, s hunyorgott hozzá a présház árnyékos tövében ülve. András ügyefogyottan megpróbált visszavágni, ne tőle kérjék számon a nősülést, ha Pauli nem iparkodik, abból is kiöregszik. – Jól teszed, csak olvasd a fejére – mondta Meinrad. Ő is kint volt, most már inkább csöndben ült, nagyon megöregedett, s állandóan reszketett egészen fehér feje. – Mondd meg te, Johann – szólalt meg az anyjuk kell ez még valakinek. Engem fog itt boldogítani, amíg be nem hunyom a szemem. – Meinrad mindjárt védelmére kelt Paulinak. – Nana – mondta -, nana. – Mindnyájan nevettek, Pauli csak somoly gott. András nem tudta, ebben a szemrehányásban mennyi az évődés, mennyi az anyja igazi panasza, hiányzott a mama hajdani szemvágása, minden kicsit szomorú is volt. – Emlékeztek a régi rönkre? – kérdezte Meinrad. – Pontosan ott volt keresztbe téve – mutatott botjával a gyöpös porondra. – Nem egészen – kötekedett a mama. – Hát ha nem ott, akkor hol? Mutasd meg te, hol? – A mama kicsit elkezdte ringatni magát. – Dehogy mutatom. Nem veszekszem én teveled – mondta. Andrásnak a legjobb, sóhajtott Meinrad, aki odafönt van, látja a világot. Faggatni már nem akarta, az ő fiatalkorához képest milyen ez a mai Pest. Andrásnak hétfőn hajnalban kellett visszautaznia, még délelőtt arra gondolt, bemegy a nagyobb faluba, aztán már nem sok kedve volt. Anyja se mondta neki, apád sírjához ne menjünk, így elüldögéltek a présház előtt alkonyatig.
András huszonegy napig volt külföldön, három fiatalt küldtek, egyivásúakat. A két társat ugyan ismerte, mégse tudott sokat róluk, egyik egy irodalmi lap szerkesztőségében dolgozott, a másik a minisztériumban volt. Csodálkozott, hogy őt szemelték ki harmadiknak. Tudsz németül, kajánkodott homlokát fölvonva a főszerkesztő. – Amit én szeretnék tőled – folytatta -, körülnézhetnél kicsit, mi van az innen kitelepített svábokkal, hogyan élnek. Hátha találsz valamit, amiből jó kis riporttörténetet tartalékolhatnánk. Olyan jóizű honvágy-színest, fiam, ha azt lehetne. – A főszerkesztő meglátta András arcán, hogy mit gondol, s visszaszólt az ajtóból: – Én is csak egy újságíró vagyok. Ha rajtam múlna, akár egész sorozatra adnék neked helyet. – Mess rendszeresen dolgozott ennek a falusiak számára készülő lapnak, sokan nem is tudták, hogy nem rendes munkatárs, hanem csak bedolgozó. Nem havifizetést kap, csak honoráriumot a riportjai meg életképei után. Amikor odalent egy váratlan gondolattal bőröndbe dobálta kevés holmiját, s vonatra ült, már megjelent néhány írása Pesten, nem lelkesedett senki, de elutasítóan se fogadták. Korábban összerakott kis pénze elfogyott, de akadt itt is, ott is munkaalkalom annyi, hogy éhen ne haljon. Albérletet eléggé kint, munkásnegyedben, tisztviselőtelepi kertesházban, öreg embereknél talált.
Akikkel együtt utazott Berlinbe, olyasmire, mi lehet a hazájuktól elszakadt svábokkal, hogyan élnek odakint, aligha lettek volna kíváncsiak. Ha egyáltalán tudtak valamit erről. Róla se igen sokat tudhatnak, azt nyilvánvalóan nem, miféle származék. Mess ezt a vonaton végiggondolta, megérkezve csak annyit kért, ne adjanak nekik tolmácsot, hadd gyakorolhassa a nyelvet. A pályaudvar peronján már ott állt egy idősebb férfi, a kérés hallatán megrémült, így aztán Mess is letett eredeti szándékáról. A férfit, aki repülőgyári mérnökként került ki Berlin mellé a háború alatt, aztán ottmaradt, ha lehetett, hazaküldték, megnyugtatták, nem árulják el. Mess két-három nap múlva leküzdötte a megszólalás félelmét. – Szépen, ízesen beszélsz magyarul – mondta egyik éjszaka a két útitárs közül az idősebb -, te hova valósi is vagy? – Mess megmondta. – Könnyű nektek, falusiaknak – sóhajtott a másik.
Mess ezt a véleményt ismerte. Mostanra meg is tanulta, hogyan feleljen meg rá, ha muszáj. – Mondja, miféle nyelven ír maga? – nézett rá annak idején kétségbeesetten a lapszerkesztő, aki aztán néhány hét múlva ott vidéken azt a kis elbeszélést mégiscsak közölte. – Én is vidéki vagyok, de ez kifog rajtam. Maga itt olyan kifejezéseket használ, beszél ezen a földkerekségen így valaki? Latolatlan dolga, miegymás. – Mess ott ült rémülten, ha mert volna, alighanem föláll s kimegy az épületből. Ezek közt az okos emberek közt mondhatta volna, otthon a faluban a tanító mit magyarázott nekik egy napsütéses, nyitott ablakos hétköznap, nem is értették, nem is figyeltek rá – a költő eszköze mindig a nyelv. Arany Jánosé is az volt, s ki ilyenre szánja magát, csak nagyon szépen írhat meg élhet. Neki ez az egyetlen fogalma, iskolája, rengeteg mindent olvasott, falja a betűt, de azóta se mondott neki senki semmit. Olyannak látja magát, mint őt a gyerekek, amikor ott ácsorgott pelyvásan, nekivadult hajjal a tanító előtt. Hogy ezt mondhatta volna, az is csak jóval később nyilvánult meg benne, amikor már mosolyogni volt képes, nem szorongott annyira, nem nyelt olyan nagyot, ha róla vagy a munkájáról előtte beszéltek. Hónapok múlva merte csak kinyögni, hogy tízéves koráig magyarul se tudott. Aztán jött a fordulat, németül, svábul megszólalni nem lehetett, együtt voltak gyerekek, székelyek, svábok, mindenfelől jött magyarok, ki-ki azt szedte föl a másiktól, amit tudott. – Ne viccelj – ámult a szerkesztő -, itt nőttél ebben az országban s nem beszéltél magyarul? – Mess akkor már tudta, a szerkesztő Debrecenből jött ide, gyerekkorát egy tanyán töltötte.
Első alkalommal csak ült vele szemben. – Van itt íz, szín, fordulat, arany meg ezüst kilószám – dünnyögte a szerkesztő -, az a furcsa, hogy ebben a nyelvben erő van. – A másik, aki háttal ült nekik, megszólalt. – Mikor már ezt hallom – mondta. – Azt tanácsolom, olyanokat olvastass vele, akiknek nincs nyelvük. – A szerkesztő fölpillantott. – Félreérted, itt nem erről van szó. Nekem előbb meg kell fejtenem ezt a fiatalembert.
Nyugtalanul vonatozott vissza a gazdaságba, amért a megyeszékhelyre beküldték, még a szerkesztőség előtt elintézte. Biztosan másról is szó van, töprengett, de azt ezek a föllengzősek még nem akarják neki megmondani.
Amikor a kis elbeszélés egy vasárnap megjelent, a gazdaságiak közül is észrevette valamelyik, hétfőn reggel magával hozta az újságot s lobogtatta, Messt pedig vallatóra fogták. Megindult a csúfolódás, András rémülten támaszkodott a cserépkályhának, amelyben zuhogtak a hasábok, már rajta volt a télikabát, hogy kimenne, tehetetlenségében előre-hátra rakosgatta a kezét. Valaki, az adminisztrátorlány egyszer csak szólt, maradjanak már csöndben, itt valami ég. Mess télikabátja volt, hátulját elkapta a kicsapódó láng. Mindnyájan sajnálták szegényt, a főkönyvelő, aki a megyeszékhelyről járt ki, kitalálta, náluk az utcában van egy műszövő, az úgy megcsinálja a kabátot, semmi se látszik rajta. – Maga, András, kap kölcsön egy kabátot – végezte be a vitát az igazgató -, valamelyik nap beutazik. Ezt a dolgot így tesszük rendbe.
Megint lett volna lehetősége, de Mess kétszer is arra került, a szerkesztőhöz azonban nem mert fölmenni. Majd ha be kell jönnie a kabátért, halogatta. Ebből aztán semmi se lett, nem kéjutazások tömkelegé az élet, hanem munka, mondta a főkönyvelő – aki legközelebb bent jár a megyeszékhelyen, majd elhozza a kabátot. András addig csonttá keményedé, zörgő viharkabátban járt, didergett. Lógott ebből, amíg raktáros volt, a feje fölött jó néhány, mindig ingatta, összecsapta őket a huzat. Ezen a télen az addigi helyére váratlanul őt vitték be a raktárból anyagkönyvelőnek. Heteken át a mezőn caplattak, a kintlevő szalma-, szénakazlakat méricskélték, rámondták sok mindenre, hogy annyi, kikocsiztak az üzemegységekbe, Kálmán-pusztára, Ilma-ligetre. Átai, aki elhozta ide Messt, már nem volt a gazdaságban, hazament újra brigádvezetőnek, a felesége kötötte magát, ilyen világvégére nem költözik. Szombatonként mindenki készült innen haza, már nem küldették ki magukat sehova, a benti tennivalót is csak immel-ámmal végezték. Előfordult, hogy András szálmaga maradt az egész központban. A szoba, amiben a másik könyvelővel hátul, a nyirokszagú folyosó végén lakott, kicsi volt, ő néha mégis megállás nélkül fűtött, amíg maga sem bírta már, s írás helyett órákig kifelé bámult az ablakon. A szoba ablaka a Dráva felé eső határőrlaktanyára esett. Mess figyelgette a katonákat, mindig mocorogtak az udvaron, ablakaik világosak voltak, odabent mit csináltak, azt már nem lehetett látni. Milyen lehet ennyi emberrel együtt, rosszabb vagy jobb, gondolta. Télen néha csak a kiabálásukat lehetett hallani, a kutyáik ugatását, a központ s a laktanya közt akkora volt a köd. Ha nagyon hazakívánkozott, öltözött, a gazdasági udvaron át elsétált a kövesút elejéig, egészen a patak hídjáig. A patak el volt iszaposodva, nyáron ájultnak tetszett benne a víz, télen a ráhúzódó jég egészen fekete volt.
A katonák tavasztól őszig félmeztelenül, gatyában lézengtek az udvaron. Mess ezen csodálkozott, ő egy napig nem volt katona, csak hallomásból tudott bátyjától meg másoktól a laktanyaéletről. Éry doktor időben kitanította, ha egyszer sorozzák, mit tegyen. Innen ment haza, s másnap együtt a többiekkel a városba. Eldadogta, hogy tüdőbeteg, a város kórházában kezelik évek óta. Nem nagyon kellett mórikálnia, mínusz harmincöt fokban jöttek végig az úton, le se tudták verni egymásról a zúzmarát, a melegen is alig tértek magukhoz. A bizottság elküldte a kórházba, Éry úgy igazolta, hogy alkalmatlan legyen. Meinrad Péter bevonult, kopaszra nyírva járt haza, bőre színe szinte fekete volt az örökös szabadlevegőtől. Péter katonáéknál se érezte rosszul magát. Mire leszerel, mondta büszkén, sofőr lesz, fütyöl errre a falura. – Nem leszek irodakukac, mint te – tette hozzá -, de elmegyek. – Itt a katonák éjszaka gyakran elkezdtek szaladgálni, fölsorakoztak a betonudvaron a lámpák alatt, órákra, egy-két napra is eltűntek a környéken. Csapzottan, elcsigázva jöttek vissza az erdőkből. Nekik, gazdaságiaknak, meg volt hagyva, a rövidebb erdei utakon csakis nappal járjanak, szürkület után a járőrök semmiért sem felelnek. A gazdasági földek a Dráva árteréig terjedtek, oda kapálni is csak külön igazolvánnyal lehetett volna bemenni. A folyó túloldalán az idevalósiak szerint nagy falu volt. Ha a melegben mindenki inkább a kocsma elé húzódott ki, hallhatták az odaátiak éneklését, mondatokat, pörlekedést, a kutyák ugatását. Olyankor itt megcsöndesedtek. A katonák este szintén a kocsma körül őgyelegtek, persze fölöltözve. Mess már ismerte azokat, akik állítólag csak úgy kincstári gatyában jöttek át egy sörre, a parancsnok épp ekkor lépett ki feleségével az igazgató lakásából, s meglátta őket osonni visszafelé.
Mess persze szintén ott ácsorgott esténként a kocsmában. Nem nagyon szerette, de nem lehetett a szobában megmaradni. Kivált mióta az elbeszélését fölfedezték, mindjárt estek a megjegyzések, ha ki akart térni. Ritkán szólalt meg, inkább a nagyhangúakat hallgatta, félszegen hagyta magát elsodorni a kicsi, forgalmas söntés mellől. – Pardon, helyet az irodistáknak – mondta neki az egyik részeg, aki négy poharat egybefogva épp akkor fordult meg s meglökte Andrást. András megpróbált mosolyogni. – Tudod, mit az irodistáknak? – szólalt meg a részeg háta mögött egy másik, s szemhéja alól nézett mereven Andrásra. – Nana, kicsit több tiszteletet – mondta az öreg gazdasági ács, aki mellettük támasztotta a pultot. – Vén seggnyaló – dünnyögte a behunyt szemű, már Mess háta mögött, a zsivajban. A főagronómus szintén közvetlen közelben állt, de meg se hallotta az egészet. – Kérjen ki nekem is egy pohárral, Mess – szólt az öreg a fejek fölött. Mindig a főagronómus volt, aki vacsora végeztével ajtóról ajtóra, szobáról szobára járt. Néha töméntelen sokat ivott, néha alig valamit. Atai után amolyan jól öltöző, mindig borotválkozó fiatal főagronómus jött, de mielőtt a gazdaság megrémült volna tőle, el is ment. Azután hozták ide az Alföldről az öreget. A főagronómuson semmilyen ital nem látszott meg másnap, a többieken igen, neki legföljebb a nagytáskájú szeme lett valamivel bágyadtabb. Mess nem értett ahhoz, ki a jó mezőgazdász, de elhitte, ha mondták, az öreg az. Azt, hogy régi, csak súgva hangoztatták. A főagronómusnak a kocsmában oldódott a nyelve, napközben kurtán beszélt, a káromkodást be lehetett hallani az ablakon. “Wein, Weib und Gesang”, emelte föl a poharát, mindenki tudta, ez a hányadik, s ilyenkor Andráshoz fordul: – Tegye át nekik ékes magyar nyelvre, maga beszél németül. Bor, nő, citera, etcetera – tette hozzá -, a gyöngébbek kedvéért. – Ha a hétvégeken is a gazdaságban maradt az öreg, nem zavarta Andrást, ki se mozdult a szobájából, részegségből részegségbe aludt.
András azért óvatosan gépelt, hátha az öreg egyszer annyira föleszmél s átjön megnézni, ő mit csinál. Egyik vasárnap estefelé hallotta nyikorogni az ajtót, aztán az öreg halkan hátraszólt: – Mess, hallja? András. – A szobájában egészen sötét volt, a fatáblák behajtva, büdösség, borszag. András nem tudott tájékozódni. – Egy kis malőr történt – mondta a főagronómus a sötétben úgy látszik, elaludtam égő cigarettával, mert leégett a nadrágom egyik szára. – Mutatta volna, András semmit se látott. – Az a nagy baj, hogy nincsen itt nekem másik. Arra gondoltam – harákolt az öreg -, maga holnap idejében bemehetne a községbe, hozna nekem egy pantallót. De ne szóljon róla senkinek, s el ne árulja, hogy itt vagyok. Az üzlet vezetőjének mondja meg, hogy nekem kell, majd hó elején fizetek. Tudja, ott ismernek engem. – András hétfőn korán indult, mire a többiek jönnek, már ne lássák. A keményre fagyott dűlőúton ment, hogy érdeklődővel véletlenül se találkozzék. Úgy félúton motorhangot hallott a kövesút felől a ködben, most ment a pénztáros. Az üzlet végre kinyitott, adtak nadrágot, András elmagyarázta, kinek lesz, az üzletvezető azonban blokkot írt. András nem merte mondani, hogy hitelben lenne. Elővette a pénztárcáját, amiben a bére volt, s fizetett. Iparkodott vissza, halkan kopogtatott a főagronómus ajtaján. A könyvelői szobából kilépett a munkatársa. – Te hol kóricálsz? – kérdezte. – Mégis hazautaztál? Most jöttél meg? – Igen, válaszolta András, lekéste a csatlakozást. – Az öreg nincs itt, hiába kopogsz – mondta a könyvelő. – Ő is lekéste valahol a csatlakozást. – András még egyszer kopogott. – Ezt hozták neki – mondta zavartan s letette a csomagot az ajtó mellé. Amikor néhány perccel később visszajött a szobájából, a csomag eltűnt az ajtó mellől. Késő délután odaadta, az öregnek a blokkot. Az megköszönte, már érzett rajta a borszag, aztán rámeredt Messre: – Csak nem fizette ki? – András hallgatott. – De marha maga – mondta az öreg fönnhangon. Már nem érdekelte, hogy mások is hallják. – Megbocsáss, édes fiam – csóválta a fejét -, neked tényleg vigyáznod kell az életben.
Mess többször megpróbálta megírni az apja halálát. Egyszer oda is adta valahova, de már a lépcsőn lejövet legszívesebben visszafordult volna, hogy fönt elkérje, s a társaság szeme láttára eltépje. Túlságosan érzelmes, nem is az, érzelgős, erre hamar rádöbbent, s igyekezett irtani a mondatokat, mint az acatot. Már az ujjai hátát is kérgesnek, földesnek, sebesnek érezte, mintha valóságos munkát végzett volna. Talán nagyon is a valóságos emlékeihez köti a történetet, azok nem engedik szabadon. Például ezek a birkák, velük Szávót is valamelyest föl akarta idézni, a fiú a történetben hivatkozik is juhászismeretségére, olyan mondatot ad a szájába: “Mikor volt az, hogy egy juhász azt mondta, amit gondolt?” Hiába emlékezett Mess, hogy Szávó valóban mondott ilyet, érezte, ki kell húznia az egészet. Ki kell dobnia alighanem az egészet, hogy aznap, amikor megkapta a táviratot, hogy apja meghalt, temetés Meinradéktól csütörtökön délután, neki reggel át kellett mennie Ilmaligetre, megcsinálni az elkésett élőleltárt, ami magyarul annyit jelentett, meg kell számolnia az összes ottlevő birkát, a rojtos, csimbókos öreg anyáktól a ma született utolsó bárányig. Ő a bárányokat nézte a juhhodály nyitott ajtajából, bent két juhász ki-kiragadott magának egy juhot s alomra fordította. A többi torlódott a homályos hodályban. Mess nem akart tájékozatlannak tetszeni, nem érdeklődött. Az üzemegységvezető, fiatal ember, fölhajtott gallérral állt mellette. – Szépek a bárányaink – mondta. Messt ez a mondat földühítette, ő csak ezeket a didergő kis párákat látta, a báránykákat, hogyan bújnak a hodály sűrűjébe, igyekeznek a nagyobb testek melegébe, a szürke, cafatos gyapjas, faggyas hasak alá sodródva. Sírnak vékonyka hangon, reszketnek. Lábuk talán még túlságosan gyönge, lágy is, hogy megálljának. A hodályt fölöttük a huzat bolygatta, a tető rossz volt, a korhadt deszkák közt csúnya rések. Alom nem sok, a bűz se tudta meglanyhítani a levegőt. – Nem fáznak ám ezek annyira, mint maga gondolja – lépett oda az egyik juhász. – Igaz, kínlódnak, ha ilyenkor jönnek a világra. Olyankor viszontagon vannak. Vigyázunk azért rájuk, amennyire tudunk. Zsöngének látszik mind, aztán ha kibírják, megérik a meleget, a legelést, még kos meg jerke korukban is táncot járnak. Nincs ami lebírja őket. – Mess elment a takarmányt megnézni, a kazlakat. Ezzel ugyan már nem volt dolga, de el akart onnan jönni. – Hát igen – szegődött hozzá az üzemegységvezető -, ez amolyan juhászbeszéd. Hullanak is. De azért igaz. – Az üzemegységvezető felesége meg akarta hívni ebédre. András azt hazudta, valamiért hamar vissza kell érnie. – Eddig hány hullott el? – kérdezte. Az üzemegységvezető gyanakodva nézett rá. – Most csinálta meg a leltárt – mondta önérzetesen. – Egy se. – Nem úgy értette, rázta a fejét zavartan Mess. Fölült a kocsis mellé, aki magára is, rá is pokrócot takart.
Apja nagyon szenvedhetett a végén. Amikor utoljára látta egy vasárnap délelőtt a kórházban, már a maradéka se volt magának. A kinti tél dacára csak vékony takarót dobtak rá, akik reggel megmosdatták. Látszott, alul nincs is semmi rajta. – Már teljesen fölfeküdte magát – mondta előbb halkan az anyja. Aztán szólítani kezdte a beteget. – Itt vagyunk – hajolt kicsit fölé -, András is. – Apja nem nyitotta ki a szemét. – Hátha alszik – súgta Larenc. Nem is szóltak többet, csak körülállták az ágyat. Apja csukott szeméből egy idő után kigördült a könny. Sokára nyitotta ki a szemét, mindent hallhatott, tekintete, úgy látszott, őt keresi. Szája is megmoccant, beszélni akarhatott. Ajka küszködött, aztán mégse jött ki rajta hang. Újból becsukta a szemét, pillái alól megállás nélkül folyt a víz. – Látod, ilyen gyorsan megy ez most már – mondta odakint az anyjuk. – Nem is tudom, mitevő legyek – ezt már csak a zsebkendőjébe sírta bele. András ezt a kórházi emlékét sokat fölidézte, évek múlva is. Abból az elbeszélésváltozatból, amit az egyik szerkesztőségnek odaadott, ezt mégis már kihagyta. Csak az utolsó napot írta le, a birkákat, a dühét, aztán a keserves utazást, hajnali kettő lett, mire Meinradékhoz megérkezett. A házban még mindenki fönt volt, csak Larenc aludt hátul a szobában. Anyja bevitte az előszobában kiterített halotthoz. Anyja nem sírt most. Talán neki kellett volna, de ő is száraz szemmel nézte az apját a szoba hidege miatt épp csak pislákoló mécsfényben.
Mess belelapozott az elbeszélésbe, amit visszaküldtek neki. Eldobni most már mégse akarta. Tudta, legközelebb a saját megyéjébe kell mennie valami miatt, magával vitte, s megmutatta régi szerkesztőjének. – Nekem se tetszik – mondta kurtán a szerkesztő. Hallgattak. – Figyellek én téged – tárta széjjel karját a szerkesztő -, amennyire innen tudlak. Látható, keresel valamit. De ez nem az. Itt kiderül, hogy egy ember keservesen meghal, ki tudja, hány esztendeje zabálta a rák, s mégse derül ki semmi. Minek ide ez a birkahistória? Szép ez; talán igaz is volna, egy másik helyen. Megint nem tudtad eldönteni, miről beszélj. Már meg ne haragudj. Apádról akartál írni, közben magadról fecsegsz. – Mess gyűrt egyet a kezében levő papíron. – Megbocsáss, kicsit igenis fecsegsz. Csak te fukaron méred közben a szót. Nézd, eldöntheti az ember, hogy csakis és ausgeschlossen magáról ír, ezt már néhány zseni beváltotta. Akkor mindent ki kell pakolni. Nem kerülgetjük a kását. Te ezt eddig nem tetted meg. Ebből persze nem következik, hogy nem vagy zseni. Fiatal vagy, lehetetlen is lett volna. Talán. Nem tetted meg a másikat se, megmondom, ehhez is fiatal voltál, hogy az emberek felé fordulj, az ő nyavalyáikra válj tanultán érzékennyé, ne magadéra. Azt felejtsd el, senkit nem érdekel. – A szerkesztő hirtelen megállt, zavarba jött. Észbe kapott, a tanult szó bármilyen formájára célozni Messnek kockázatos, életveszélyes. András azonban ülve maradt, arca meg se rezzent. – Jó – nyugtatta meg önmagát a szerkesztő s folytatta: – Te ezt is csak kerülgetted. Egy igazán jó írásod volt, ha így nézem, az az ácsról szóló, amit néhány héttel azelőtt, hogy innen elmentél, nekünk adtál. Az igen, élni a pusztán, kopácsolni, együtt inni esténként borostásan a katonákkal, akik akár aznap éjszaka lelőhetik, még a személyezetis apósának is lenni, s hajnal előtt csempészni az embereket át a folyón. Úgy, hogy még a család se tud róla. – Mess mosolyogva gyűrte tovább a papírt. – Akkor azt mondtad, nem jó, az a baja, hogy valószínűtlen, meg befejezetlen is. – A szerkesztő biccentett. – Akkor úgy gondoltam, ilyesmi nem fordulhat elő, pláne olyan világban nem. S hogy akkor lett volna igazán feszült, ha valaki mégis tud az öreg viselt dolgáról s bármikor zsarolhatná, az öreg így is tovább csinálja, azt talán ma is tartom. Bár az lehetett volna a sematizmus. De talán azóta tanultam is. Attól, hogy rosszkedvű lettem, s öregszem.
Ha a szerkesztő nem ezekkel a szavakkal fejezi be szigorú gondolatfejtését, András talán elkeseredetten megy el. Így is kicsit úgy érezte magát, mint amikor első alkalommal keveredett ki innen az utcára. – Azt hiszem, erről a pontról kellene most neked elrugaszkodnod, ettől a gazdasági ácstól – bólintott búcsúzóul a szerkesztő -, azt hiszem. – András nagyon megküzdött a látogatással, visszafelé a vonaton, s aztán még hetekig a szerkesztő szavai rágták. Most épp úgy érezte, tud írni, iszonyodva gondolta végig azt a följövetele utáni két esztendőt, amikor egy ép sort nem sikerült kitalálnia, s inkább a lent, a megyei lapnál régebben közölt írásait próbálta újra megjelentetni, azokat úgyse ismerte senki. Nem voltak ezek rossz írások, a gyerekkoráról szóltak, idillikusak, talán kicsit a kelleténél fényesebbek, szinte mindet bele tudta venni első kis könyvébe.
Ő hiányzik neki, döbbent rá, fönt Pesten is, ilyen “hónalányúló”, ahogyan a szerkesztő időnként gunyorosan hívta magát, úgy látszik, csak egy akad az ember életében. S ha el talál menni onnan, ahol ráakadt, nem viheti, mint egy vekkerórát, magával. Akinek szerencséje van, annak akad még. Neki alighanem ilyen volt otthon Éry doktor, ilyen volt a tanító a nagyobb faluban. Ezek tudnak dühösek lenni, ha már muszáj, Messről a szerkesztő egyszer nagyobb társaság előtt is leszedte, talán igazságtalanul, a keresztvizet. Tudnak végső segítség lenni, a maguk módján, ha kell. Ami aztán mégse sikerül, az már túl van a szándékukon.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings