Jelenkor – 1984. október
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2022
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
10.
Probst éjfél után azt álmodta, hogy kint áll a tornácon, a páva meg hirtelen fölszáll a kapuoszlopra s szörnyű rikácsolásba kezd. Rikácsol s a gonosz fejét egyre felé fordítja. Probst már félig ébren volt s még mindig a rikácsolást hallotta. Kint fújt a tavaszi szél, nyikorgatta az öreg körtefát. Probst reggel nem merte Vroninak elmondani az álmát. Vroni újabban néha babonás volt, érzékeny, félt minden olyantól, amit jelnek lehetett fölfogni. Probst csodálkozott ezen. Vroni azelőtt nem volt különösen vallásos, jelekben se hitt. Félni pedig nem félt semmitől, senkitől. A páva már ősz óta nem volt a faluban. Eltűnt, nemsokkal azután, hogy az öreg Amrist eltemették. Lehet, hogy róka vitte el, de inkább a falubeliek közül söprűzte ki valaki innen. Senki se szerette. Napra nap fönt ült az öreg kerítésén, s látszott rajta a gonoszság. Hangjába mindenki beleborzongott. Valaki elkeresztelte Vendelnek, így rossz emlékeket is minduntalan fölidézett. Vendelről különben nem volt híre a falunak. Apjáról, Jánosról szintúgy nem. Hogy a halál miatt fölnyitották a lakást, se találtak az öreg lomjai közt valami borítékot, címet. Pedig értesíteni kellett volna őket. A temetést a község vállalta kénytelen magára. Probst megreggelizett, kint az udvaron végignézte, Anna hogyan fogja be a lovakat. Megveregette a Sándor nyakát, aztán félreállt, hogy a kislány kihajthasson az udvarból. Még elballagott a kiskapuig, utánanézett a falun lefelé zötyögő szekérnek. Hallotta az iskola felől érkező zajongást. Uzd tanító hazakerült hadifogságból, azóta megint úgy-ahogy haladt a tanítás. Vroni a szüleihez készült, délre idehaza lesz, mondta még a kapuban. – Ha fázol gyújts be, a sparherd alatt a fa. Ne dermedj odabent – szólt vissza Probstnak.
Probst hamarosan fázott a konyhában s begyújtott. Magában üldögélt, ki-kinézett az üvegezett ajtón. Néhány napja, hogy hazaengedték a kórházból. Még gyöngének érezte magát, de azért sokkal jobban volt. Mintha szörnyű teher vált volna le lassan a testéről. Semmi mást nem csináltak vele odabent, mint lecsapolták tagjairól a vizet. Lába utóbb már olyan csúnya volt, súlyos, feszes, akár a gumizsák, úgy érezte, a víz szinte a szíve körül jár. Másodszor csapolták meg, mióta a háborúból visszajött. Nyugtalankodott a kórházban, jól tudta, Vroninak minden milyen költségébe van. Tudta, mielőtt őhozzá bejön, reggel odaáll az igazgató-főorvos háza elé, s ha nyitják a kaput, beadja a tejfölt, a szajmókát, párosával a baromfit. De amikor szóvátette, Vroni nagyon megharagudott rá. Olyat se volt szabad soha mondania, hogy ő már csak terhére van a családnak. Férfi létére ilyen nyomorultul üldögél, senkinek hasznára nem lehet. Anna is megszidta egyszer-kétszer ezért a beszédért. Probst egyre nagyobb szeretettel nézte nyúlánk, már-már felnőtt kislányát, aki minden porcikájában ép s arányos volt előtte. Egyre jobban anyjára, a hajdani Vronira emlékeztette. Anna azonban csöndesebb volt, mint Vroni a maga idején. Igaz, a kapu előtt ólálkodó fiúknak Anna is meg tudott felelni, ezt Probst akaratlanul is meg-meghallotta. András, a fiú téblábolt legtöbbet Probst körül. Hordta apjának a könyvet. Utóbb már a nagyobb faluba, Uray plébános úr kölcsönkönyvtárába is átszaladt olvasnivalóért.
Uray vasárnap délután, litánia után adogatta a könyvet. Németnyelvűt, magyart, még válogatni is lehetett. Mindig érdeklődött Andrástól, hogy van az édesapja. De ha nagy ritkán maga jött el misét mondani a kisebb faluba, nemigen szólt be, mint régen, Probstékhoz. Probstnak ez nem fájt, magától értetődőnek vette. Néha azért kíváncsi lett volna, mit mondana neki Uray minderről, ami hír a világból ide elérkezik. De tudta, Uray sokszor még annyira kiadja haragját a svábokon, hogy mégse volt kíváncsi rá. Itt a kisebb faluban legutóbb a tékozló fiú példáját mondta el, s a prédikáció végén váratlanul bejelentette, mivel a kisebb faluban úgyszólván nincsen magyar, a misét tovább is teljesen németül fogják tartani. Probst is ott ült a padban, a maga helyén, s hallgatta. Itt a kisebb faluban, bár van egy-két magyar, eddig is németül énekelték a misét. Senkinek nem jutott eszébe ezt kifogás alá vetni. Fuisz Antal Ferenc mint a falu egyetlen kommunistája most azért már elejtette a kocsmában, jó volna Uraynak meggondolni ezt a dolgot. Ő nem szereti se a papokat, se a vallást, de Uray plébános ezzel a makacsságával csak magának tehet rosszat. Mert a nagyobb faluban Havasi, a párttitkár vasárnaponként már odaáll a templomban az oszlop mögé s kihallgatja, a papok megtartják-e az ő rendelkezését. Magyarul mondják-e a misét meg a prédikációt vagy tovább is összevissza. A nagyobb faluban Uray ahhoz ragaszkodott, hogy a mise egyik felének magyarul, a másiknak németül kell lennie. Így igazságos, mondta a szószékről, s őt ebben senki meg nem gátolhatja. Havasi ez után a prédikáció után dúltan rohant át a plébániára. Nyitott nagykabátja, amit a nép szerint nem is tudott volna fölgombolni a hasára, lebegett, ordított Urayval, csak úgy zengett bele a környék. S verte az asztalt. Uray a szintén testes ember öblös hangján visszaordított, ő is verte az asztalt. A miséről kijövő s a lucskos utcán még ténfergő népek zavartan hallgatták. A telepes magyarok magukban igazat adtak Havasinak, a németek igyekeztek minél távolabb kerülni a templom tájékáról.
Minap éjszaka már az ablakát is beverték Uraynak, újságolta Fuisz Antal Ferenc, amikor Probst hazafelé jött a kórházból. Fuisz is éppen a városban járt, kocsival a szőlőhegy alatt érték utol. Azt szerette volna elérni, hogy mégiscsak megalakíthassa valahogy helyben a pártot. Azt felelték neki a városban, mi a fenének párt tagok nélkül, amíg ő egyedüli tag, fölösleges a szervezet. Vroni a kocsi derekába reggel dunyhát, vánkost tett, derékaljának is dunyhát, Probst hazafelé majd azon feküdjék. De Probst azt mondta, érzi annyira jól magát, hogy röstellne, akár egy haldokló hazaérkezni. így most Fuisz tologatta odébb az ágyneműt s kucorodott le a kocsi derekába. Szél fújt, Fuisz fölfelé beszélt, Probst meg hátra-hátrafordult. Előbb legyenek tagok, folytatta Fuisz, de lehetőleg ne svábok, mondják, hanem magyarok, s ne Uzd tanító mint értelmiségi, hanem új gazdák, dolgozó parasztok. Mint Havasi tagjai a nagyobb faluban. Fuisz mindezt nyíltan elmondta Probstnak. S miért ne lehetnének svábok, szalad ki szinte Probst száján. De hát tudta ő is, miért nem, s hallgatott. – Tudja – mondta ehelyett -, Uraynak már a régi német világban is beverték az ablakait. Meg is fenyegették, hogy elvitetik. Kemény feje van annak. – Aztán mégis hozzátette: – Csak velünk, a svábokkal van a baj? Csak mi vagyunk itt útban? Magának mondhatom, nem? – Fuisz zavartan tárta volna széjjel karját. – Tudja, szomszéd, hogyan van most. – Arrébb nyomta a nyirkosodó dunyhát. – Uzd tanító most már tag lesz? – kérdezte valamivel később Probst. – Nem. De lehetne – válaszolt Fuisz. – Ketten rá tudnánk beszélni a többi magyart. – Probst önkéntelenül elnevette magát. – Azt, aki magán kívül még van? – Köhögési roham fogta el. Vroni védőleg tartotta berlinerkendőjét ura arca elé. – Majd jönnek még ide – dünnyögte Fuisz. – Majd csak jönnek.
– Mért barátkozol ezzel – mondta odahaza Vroni szemrehányóan. Probst elhárította felesége ingerültségét. – Nem rossz ember ez, hidd el – mondta.
– Hallottad, mit mondott – vágott vissza Vroni. – Azt hiszed, ez nem tud valamit? Csak lapít. Majd ő hozza a nyakunkra a telepeseket. – Probst nem értette, Fuisz miért számít Uzdra. Tudhatta, Uzd már tavaly kérte. Havasi vegye föl a listára a nagyobb faluban. Havasi rá is állt, de valakik, úgy látszik, nem akarták, hogy Uzd párttag legyen. Havasi legközelebb kitérő választ adott. A tanító megsértődött. Aztán közbejött az a pofozkodás, amiről az egész környék beszélt, s majdnem állásába került Uzdnak. A nagyobb falu kántortanítója még nem került haza hadifogságból, s időnként Uzd járt át orgonálni. Hétköznap a tanítókisasszony látta el a templomban az éneklést, de Uray azt tartotta, vasárnap, nagyobb ünnepen, ha lehet, férfihang legyen fönt a kóruson. Karácsony előtt Uzd bekopogott a kántorkollega feleségéhez, nincsen-e valami tartalék kotta az ura után. Ottkapta a káplánt. Azt, amelyik nemrég került ide, aki tábori lelkész volt a háborúban, s még itt a faluban is katonaköpenyben járt. Uzd bocsánatkérően kihátrált a lakásból. De az iskola előtt, a kapualjban megvárta a káplánt s fölpofozta. Uray magához hivatta Uzdot, magázva beszélt hozzá, indulatosan lekommunistázta. – Mit tenne, ha én vágnám szájon magát? – kérdezte. Uzd hallgatott. A káplán vörös arccal állt az ablakban s nézett kifelé. – Idehallgass, tanító úr – folytatta valamivel csöndesebben Uray -, ha nem tudnám, hogy úgyis államosítanak bennünket, úgy kirúgnálak, a lábad se érné a földet. – Uzd meglepődött a pap őszinteségén. Havasi, mikor híre ment a dolognak, a vasárnapi mise után megállította Uzdot. – Ez igen, tanító úr – mondta kedélyesen -, nem olyan savós katolikus vér maga, mint sokan gondolják.
Uzd télen néha átjárt a nagyobb faluba, esti előadásokat tartott ő is a volt gazdakörben. Tardonai káplán, akit fölpofozott, ugyancsak ott sürgött, kíváncsiskodott mindig. Így aztán csakhamar ki is békültek. – Mért nem nálunk csinálja ezt? – kérdezte a tanítótól Probst. Uzd úgy gondolta, valóban megpróbálkozik, a helyes gyümölcstermesztésről hirdetett előadást az iskolában. Probst állított be s néhány nagyobb gyerek, akik inkább a vetített képek miatt jöttek, rajtuk kívül senki se volt kíváncsi a tanító mondókájára. A parasztok mosolyogtak, majd épp Uzd tanító fogja kioktatni őket, mi a gyümölcsfa. Uzd a könyveket, amiket a városból hozott, hogy fölkészüljön belőlük, Probstnak adta kölcsön olvasni. Beszélgettek, az iskola is szóba került.
– Tudja – mondta Uzd -, nekem már az is nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell németül tanítanom. – Probst ámulva nézett rá. – Hiszen maga itt nálunk tökéletesen megtanult németül. Még svábul is. – Uzd csak ingatta a fejét. – Azért mindig keserves volt, a fronton meg sokat felejtettem. – Probst a rendetlenkedő gyerekeket nézte. – Látja, ezeknek nem keserves. Mihelyt rászorultak, egy gondolatra megtanultak magyarul. Gyereknek semmi se nehéz, igazodik, akár a fűszál. – Probst odaadta András kezébe a könyveket, aztán a sötétben, a jeges, dermedt falupatakon átkeltek haza.
Probst ilyenkor megfeledkezett arról, neki mi keserves. S nem tartozhatik úgy a világba, mint régen. Nemcsak azért, mert ül rokkant módjára, didereg a kályha mellett s egészségtelen lába húsát tapogatja. Mások, ha kedvetlenül is, legalább a mezőt futják, úton vannak a nagyobb faluba, a város felé. Probstnak a könyvek már nemigen, még a beszélgetések adtak valamelyes hitet, ami történik a világban, mégis valamilyen okkal történik. Viselte Fuisz Antal Ferencet is jószívvel, hogy jön, leül, fűzi a szót, mi kéne neki, min töri a fejét. Tudta, Fuisz álmodozó, ezért nagyokat lapít, nem nyögi ki, mit tud, pedig eszi a fene. Álmodozó lett ő is, neki itt muszáj nyomorultul lapulnia, s beszél mindenfélét, amin gondolkodik, amire így magában rávélekszik, pedig ki se kívánkoznék belőle. Amikor hazajött a kórházból, napokig tele volt örömmel, most majd minden rendben lesz. Aztán apródonként elfogta a csüggedés, ma reggel a kapuban különösen. Ez a tavasz se lesz más, mint a többi, a nyár se, az ősz se. Probst valamikor legalább szeretett tanácsot adni Vroninak, így csinálja a gazdaságot meg úgy. Ez a kedv lassan kiveszett belőle. Anna mellé se ült szívesen a kocsira, s ha fölült is, s Anna nógatta volna, vegye kezébe a gyeplőt, ostort, inkább elhárította. Probst Vronin is látta a kedvetlenséget. Sokszor úgy gondolta, mégiscsak miatta van. Egyedül Annának nem lehetett kedvét venni a gazdálkodástól. Szidta öccsét, mért nem segít neki többet. Andrásnak most se igen fült a foga a paraszti munkához, szájait is, Annával is, Vronival is. Ha Probst utasította valamire, szó nélkül s rendesen megcsinálta. Csakhát mi legyen vele ebben a fölfordult világban, töprengett Probst, ha szemmel követte fiát. Nem bizonyos, hogy tanulni tud. Ugyan Uzd mindig hajtogatja, ebben az egyben nincs különbségtétel, nem lehet. Akinek esze van hozzá, annak tanulnia kell, azt minden rendszernek engedni muszáj.
Még szerencse, hogy apósa, az öreg Kovács még olyan jól bírja magát s annyit segít. Kis, inas idős ember, fárad már igencsak, de szó nélkül jön. Vroni alighanem most is amiatt jár oda, a tavaszi segítség miatt. S Probstot igazán nem bántja, hogy Vroni visz is, ad is nekik mindenfélét, szükséget ne szenvedjenek. Az öregeket se kerülte el a nagyobb faluban végbemenő új világ. Házuk kicsi volt s töppedt ahhoz, hogy telepes magyar megkívánja. Raktak azonban hozzájuk valakit, svábot, akit a házából kitettek s kellett neki családostul a menedék. Az öregek, mivel ketten, gyerek nélkül voltak, a hátsó szobába szorultak. A jövevényt telepítették a nagyobb utcaiba. Kellemetlen parasztember volt ez a faluban, régen is mindig kötözködött a szomszédaival, idehaza is, a mezőn is, senki se tudott kedvére tenni. Az öregek, ha csak tehették, hallgattak. A jövevény család lassan úgy viselkedett, mintha övék volna a ház, s Probst apósáék kéredzkedtek volna be hozzájuk. A tavalyi búcsúban Probst is odaát volt, s estefelé elég kapatosán jött haza a férfi. Probst nézte, a régi időkből se igen ismerte, csupán a neve után volt tudomása róla. Az ember addig kereste a civódási alkalmat, míg valóban szóváltás lett belőle. Probst hallgatott, nem avatkozott vele. Vroni azonban kirohant a hátsó szobából s nekirontott a férfinak: – A szemed kaparom ki, te kutyapofájú. Te segg sváb. A magad portáján, ahonnan kidobtak, ott dirigálj. – Hazafelé szemrehányóan rászólt Probstra: – Te már csak ülsz, ülsz? Hallgatsz s nézed, mi történik? Életed végéig csak ülsz?
Vroni sose kért bocsánatot ezért a szemrehányásáért, de arcán sokáig látszott a szorongás, s igyekezett kedvesen, gyöngéden bánni még a kismacskával is a házban. Probst se tette szóvá, élték az őszt, a telet, mintha nem történt volna meg. Probst végtére igazat adott a feleségének. Vroni, hogy szépült az idő, vasárnap délután készülni kezdett s azt mondta Probstnak, nincsen-e kedve kijönni vele a temetőbe. Meg kellene már nézni a sírokat, rendbe kellene tenni őket, palántázni rá friss virágot, kitenni a pincében telelt töveket. Az öreg Probst sírját behorpasztotta a téli víz, a sírkövet is alámosta. Vroni sarabolt, gereblyézett, Probst elkezdett járkálni a sírok közt. Kibetűzött egy-egy föliratot, körömmel kivájta a rovátkákból a mohát. Fönt apró, levélforma fellegek álltak, fehérségükön túl mélykék volt az ég. Probst hirtelen fölnézett a gerincen sötétlő cserfára s megborzongott. Visszament Vronihoz, nézte, hogyan serénykedik. Lehajolt ő is egy-egy gaz után, hogy tegyen valamit. – Férjhez kellene adni a lányt – szólalt meg egyszer csak Vroni. – Azon gondolkodom. – Probst előbb hallgatott. De látta Vroni arcán a türelmetlen várakozást s azt mondta: – Adjuk, ha gondolod. Kérné valaki, s én nem tudok róla? – Vroni ledugott egy virágtövet. – Nem kéri. Ezek csak olyan pajtáskodások. De adhatnánk. Addig, amíg számítunk valakinek. Amíg megvan, amink van. – Probst értette, Vroni mire céloz. – S gondoltál is valakire? – kérdezte. – Gondoltam, többre is. Hiszen gondolhatok. – Probst hallgatott. – A lánnyal beszéltél? – kérdezte aztán. – Nem. De megértheted, volna, aki kapkodna a Probst Anna után, két kézzel is. Megkérik holnap, ha akarom. – Probst értette. – Vele beszéltél erről? – kérdezte mégiscsak. – Mondom, nem. – Vroni hajladozott anyósa sírja körül. Hangja megemelkedett. – Meddig nézzem, hogy ez a lány töri magát, dolgozik, akár egy férfiember, egyszer még valami baja esik. – Probst belátta, felesége kitér a kérdése elől. – Ez igaz – mondta. – De ha abban az időben neked azt mondja valaki, apád, anyád, eredj férjhez, lányom, s ehhez meg ahhoz, te csak úgy elmégysz? – Vroni fölegyenesedett, Probstra nézett. – Rég volt, nem idetartozik. Ne hozakodjunk elő ezzel. – Probst úgy érezte, megcsomósodik a szíve tájéka. Nézte, Vroni döngöli makacsul a sír peremét. Aztán odébb megy s a másikat döngöli. Nem szól, végül ő dünnyögve azt mondta: – Csináld, ha már úgy gondoltad. Én nem késztetném. S más szavára én a helyedben nem is számítanék. – Vroni arca elsötétedett. Mereven belenézett Probst arcába. Szája beszédre nyílt, majd némán úgy összeszorítottta, hogy ajka vértelenné vékonyodott. Hazafelé sietve haladt, egyenes derékkal az ösvényen, sértetten. Probst bármilyen beszéddel próbálkozott a háta mögött, érezte, nem tud enyhíteni ezen az indulaton.
Probst a szőlőből jött haza gyalog, dél volt, májusi meleg idő volt, mielőtt fölkapaszkodik a tornácra, jólesett hátát támasztani az öreg körtefának. Lába megint nehezen mozgott, a vízmosásos, lejtős szőlőhegyi úton jött, elfáradt. A körtefa lombjai alól rálátott Amrisék üres udvarára, eszébe jutott a Vendel páva. Mostanában nem álmodott vele. Nappal hallotta meg néha, váratlanul, éles hangját, olyankor önkéntelenül megfordult. Ahogy imént a felsőkertek mesgyéjéhez ért, s pihenve lenézett a falura, Réziék kocsmája előtt lovaskocsikat látott. Idegen emberek álltak körülöttük. Ki kellene nézni az utcaajtón, gondolta, ott vannak-e még. Nem akaródzott kijönni a fa alól, az utca felől semmilyen hangot nem hallott. Abban a pillanatban jelent meg Fuisz a kapuban, vele egy idősebb forma férfi s városi viseletű asszony. Mögötte hivatali ember a nagyobb faluból. Probst lassan kijött a fa árnyékából. Fuiszra nézett, Fuisz zavartan köszönt. A jövevények megálltak, Probstra, a házra pillantgattak, találomra mondtak valamit. Az asszony bátorodott meg legelőbb: – Tetszik tudni, mi azért vagyunk itt, szóval, mi… Hát tetszik tudni, nekünk itt a maguk háza felelne meg legjobban. – Probst figyelt az asszonyra, értette, s mégse. – Hát ugye – dünnyögte Fuisz -, mondhatjuk így, takaros ház, kétség se fér hozzá. Szép ház, perfekt gazdaság. – Probst hirtelen nem tudott mit mondani. Meg kellett volna kérdeznie, mért felel meg nekik, mire, ha megtalálja rá a kellő szót. – Az az igazság – próbálkozott a magyarázattal a hivatalnokféle a nagyobb faluból -, hogy ők a fölvidékről lettek ide hozzánk telepítve. Nyitraiak. A hatóság, vagyis mi a maguk házát szántuk nekik. – Probst hallgatta, biccentett, egyre szaporábban bólogatott. Nehézkesen elindult fölfelé a tornácra. A fecskefészek mögül elvette helyéről a kulcsot s kinyitotta a hátsó szobát. Aztán bentről kitárta az elsőház ajtaját. – Hát ismerkedjenek – mondta. Az asszony ügyetlenül mosolygott. – Ha nem tetszik haragudni, mi valóban körülnéznénk. – Amíg az idegenek beléptek a házba, a hivatalnok halkan azt mondta Probstnak: – Az az igazság, hogy a vagonjukban kényelmetlenkednek a városban, az állomáson. Úgyhogy kellene nekik sürgősen a hely. De ha maguk úgy gondolják, elhelyezhetjük őket itt az iskolában, amíg… – Probst a fejét rázta. – Nem, nem. Hozzák csak őket, jöjjenek. Amikor kedvük tartja. – A hivatalnok a végzést Probst kezébe nyomta. Még két másik családja volt, velük is el kellett mennie a kiszemelt házba.
Probstnak egyre nehezebb lett, ahogy az estét várta. Vroni hazajött, a gyerekek is, el kellett mondani. A hivatalnok pontosan elmagyarázta Probstnak, hogy nekik a házukat el kell hagyniuk. De kapnak helyette másikat, kisebbet. Probst megkérdezte tőle, s azokkal, akik abban laknak, velük mi lesz. A hivatalnok széttárta karját. Különben, mondta, az öreg Háfertné, ő egyedül van, majd meghúzódik valahol. Rátért a földekre, azok egyharmadát Probsték megtarthatják. A jószág, az utolsó szem baromfiig, övék marad. A birtok kétharmadát a fölvidékiek veszik át. A hivatalnok arra is tudott választ, hamarosan itt az aratás, a terménnyel hogyan lesz. Idén minden arányosan elosztódik, a jövő esztendőnek való művelést, a vetést aztán már majd külön végzik. Vroni hallgatta, muszáj volt leülnie. Hirtelen zokogás vett rajta erőt. Sírt sötétedésig, járt-kelt, töprengett. Az öreg Háfertné jött, riadtan érdeklődött. Igaz-e, hogy ők kapják a házát? – Úgy mondják valahogy – felelt neki Probst. – De… – Vroni széket adott az öregasszonynak. – Ez még nem biztos – mondta -, de ha így lesz is, lesz ott magának helye.
Éjszaka Vroni megszólalt a sötétben. – Az öregasszony mehetne az Am ris-házba is. Elférne ott. – Probst hallgatott. – Talán nem így van? – folytatta Vroni. – Istenem, mit csinálunk mi abban az ócska házban? Se a holmink nem fér el, se a jószágaink. – Probst reggeli után befogatta Annával a lovakat s áthajtott a nagyobb faluba. Vroninak azt mondta, megpróbál a nagyobb faluban megfelelő házat kérni. Talán ott nagyobb a lehetőség. Vroni nem örült, de nem szólt. Útközben Probst meglátta közel a földjeihez a Maulmann-féle malmot. Tudta, a telepes molnár nemrég elköltözött, visszavonták az őrlési papírjait. Probst már azzal állított be a községházára, hogy ebbe a malomba költöztessék. – El lehet éppen intézni – mondta Vass főjegyző -, de mért akar kimenni a faluból? – Ugyanezt kérdezte Vroni is odahaza, s elsírta magát. – Most még kültelki is legyek öregségemre? – Probst elmagyarázta, ő olyan házba nem megy, ahonnan valaki mást ki kell túrnia, ő nem telepes. Igaz, ez a malom kicsit elhanyagolt, de két lakás van benne, ismeri. Egy nagy szoba a malomra nyílóan, egy szoba-konyha külön bejárattal. A gazdasági épületek is elfogadható állapotúak. Többet nem szólt. Vroni megérezte, hiába vitatkoznék, Probst ezt eldöntötte. Még délután megjöttek az idegenek a holmijukkal. Probsték a bútorukat a szép szobából kihurcolták a tornácra, Vroni letakarta. Az idegenek a jószágukat a színbe kötötték, lovaikat a kocsihoz kötve az udvaron éjszakáztatták. Kutyát is hoztak magukkal, hajnalig csöndesen nyüszített a tornácon, olykor dühösen fölugatott.
A két másik családból az egyik Réziék kocsmájába költözött. Réziék benne voltak a Volksbundban, csupán házbeli holmijukat vihették. Ezzel is szerencséjük volt, mivel a jövevények hozták a sajátjukat s nem kellett nekik. A földet hagyniuk kellett, a jószágot is. Scheurer még aznap elindult a Szigetbe, hogy magyar ismerősével megbeszélje, elmennének hozzá tanyásnak.
Probst bejárkálta a malom határát, a mezőt, ebéd után mindig leste az utat, jön-e András hazafelé az iskolából. Most vége volt az iskolának, s nem tudta, András merre csavaroghat. Vroni, Anna fönt tevékenykedett a földön, ebédig az após is segített. Jövő héten már aratás, az őszi árpáé. Probst úgy vélte, idehallja a hangjukat, nevetésüket. Kezdték megszokni, hogy idekint vannak. Anna néha még örült is, hogy ilyen közel esik a föld, épp csak fölhajt a malom hídjára, rá a dülőútra s ott is a föld vége. Vronin ugyan észre lehetett venni a bánkódást, ha újabban nem akarta is, hogy észrevegyék. Mikor először muszáj volt innen bemennie a boltba, hirtelen elsírta magát. Inkább ment a nagyobb faluba, csak ne kelljen elmennie a ház előtt, elfordítania a fejét, ne lássa, hogy idegenek vannak odabent. Probst hirtelen úgy gondolta, fölballag utánuk, tesz-vesz köztük, amit tud. Megint nem jól volt, délutánra kezdett dagadni a lába. S fulladt, pedig nyári száraz idő volt. Aztán átvitte székét az udvar hűsebb oldalára. A széket, mielőtt indultak, Vroni mindig kikészítette neki. Probst röstellte, ennyit még megtehetne ő is. A dombon lefelé teherautó jött. Hosszan porzott végig a szurdikon, leért a rétre, s hirtelen befordult a malomútra. Probst a székre támaszkodva nézte. A teherautó megállt az udvar közepén, hárman ugráltak le a hátuljáról. A sofőr mellől vörös baj szú, alacsony, szemüveges férfi szállt ki. – Ez az ajtó szolgál a malomba? – kérdezte. – Nyitva van? – A három legény elfelejtett köszönni. Bementek a malomba, Probst hallotta, odabent nekikezdenek kalapálni. Feszítgetnek is valamit, ez a reccsenésekből volt kivehető. Utánuk ment, hogy becsukja a szobaajtót. A malom már csupa porfelhő volt. – Maga itt útban lesz, papa – szólt rá Probstra az egyik legény. A vörös bajszú, szemüveges azt mondta: – Nincs itt mit nézni. Leszereljük, ez az utasítás. – Probst visszament az udvarra. Hamarosan kijöttek ketten, megkerülték a malmot, s kezdték szétfeszíteni a zsilipet. Legázoltak a vízbe, nézegették a malomkereket. Kiabáltak, kijött a vörös bajszú. – Levegyük? – kérdezte az egyik legény. A vörös bajszú gondolkodott. – Rohadt ez, semmit se ér – mondta -, hagyják. – S visszament a malomba. Tapogatták a kereket, nekifogtak verni fejszével. Tördöstek mohos, vékony lapátjai, úszkáltak lefelé a patakon. Probst egyszer csak észrevette, ott állt mellette András. Az idegenek mindenfélét kihordtak a malomból. Fölrakták a teherautóra s elhajtottak. Probst bement. Az asztal, amit közvetlenül a malom ajtaja mellé állítottak, hogy szellősen ebédeljenek, vacsorázzanak, merő törmelék volt. Probst megpróbálta letakarítani, hogy kenyeret tegyen Andrásnak, húsos sonkát, paprikát uzsonnához. Magának csupor aludtejet. András közben eltűnt. Fölszaladt anyjáékhoz, elújságolta nekik, mi történt. Lejött Vroni is, Anna is, nézték a malmot. Kint az épület sarkáról a megcsúfított kereket. Lógott felesen a falon. Fönt a napsütötte ablakban vízipatkány jelent meg. Topogott, forgott a párkányon, a tört ablaküvegen visszabújt a malomba.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
