Szabad Nép – 1952. június 13.
Ismét Sztálinvárosba megyek dolgozni a nyáron…
Egy diák levele
Befejezéshez közeledik az idei tanév. Diáktársaimmal már most sokat beszélgetünk arról, hogy hol fogunk dolgozni a nyári szünet egy részében, melyiket válasszuk a sok munkalehetőség közül. Én több diáktársammal együtt elhatároztam, hogy Sztálinvárosba megyek. Tavaly nyáron is ott dolgoztam, az öntöde építkezésén.
dunapentelei DISZ sátortábor a Köznevelés c. folyóirat címlapján 1951 augusztusában
Sokan voltunk lent tavaly is, örömmel mentünk. Úgy éreztük, nekünk is részt kell vennünk a termelőmunkában. Sokan jöttek velünk olyanok, akik kollégiumban laknak, ösztöndíjasok, szakérettségiző munkásfiatalok, akik azelőtt legfeljebb csak az iskola kapujáig juthattak volna el. Mindnyájunkat nagy örömmel és lelkesedéssel töltött el az a tudat, hogy első ötéves tervünk büszkeségén, hatalmas építkezésén dolgozhatunk, hogy a mi munkánk is hozzájárul a szép Sztálinváros felépítéséhez.
Tágas, tiszta sátrak várják a fiatalok százait.
A képen az Olajos-brigád ifjúmunkásai a sátorváros utolsó cövekeit verik a földbe.
/Szabad Ifjúság 1951.06.15.
Amikor megérkeztünk, már szép sátortábor várt ránk. Megtudtuk, a legjobb dolgozók önkéntes rohammunkával építették számunkra, hogy ezzel is kifejezzék, milyen nagy szeretettel fogadnak bennünket. Ugyanezt a szerető gondoskodást éreztük az első munkanapon is. Az építkezés sztahanovistái nagy türelemmel adták át nekünk munkamódszereiket. Ma is szeretettel gondolok rájuk. Nekik köszönhetjük, hogy hamarosan belejöttünk a munkába, s nem egy esetben elértük, sőt túlszárnyaltuk tanítóink teljesítményét. Brigádban dolgoztunk, magunk közül választottuk a brigádvezetőt. A végzett munkát heti brigádértekezleteinken beszéltük meg. Rövidesen újító is akadt köztünk, s brigádunk 320 százalékos átlageredményt ért el. Keresetünk így állandóan emelkedett. Átlagosan havi 1400 forintot kerestünk. Nekem a két és fél hónap alatt 2800 forintom maradt meg tisztán. Az ellátásunkért igen keveset kellett fizetnünk, pedig a kosztunk nagyon jó volt.
A DISZ-tábor két altáborból állt: egy fiú- és egy leánytáborból. A két tábor brigádjai állandóan versenyeztek az első helyért. Nagyon büszkék voltunk, amikor brigádunk a harmadik héten elnyerte a budapesti DlSZ-bizottság vándorzászlaját. Pedig igyekeznünk kellett, hogy a zászlót meg tudjuk tartani, mert a többi brigád állandóan nyomunkban volt. A leánybrigádok is sokszor kerültek a harmadik, sőt a második helyre, megelőzve a fiúbrigádokat. Azok a brigádok, amelyek szívvel dolgoztak, állandóan magas százalékokat értek el.
DISZ – DUNAI VASMŰ IFJÚ ÉPÍTŐJE 1951 – kitűző
Nagyon örültünk a keresetnek is, de a legnagyszerűbb érzés mégis az volt, hogy szemünk láttára, szinte a földből nőttek ki a gyárak alapjai, vázai, a Nagyáruház s a lakóházak. Büszke vagyok arra, hogy az öntödét én is építettem, s hozzájárultam ahhoz, hogy a puszta helyén gyárváros szülessék. Most vannak a fiatalok között, akik azt mondják, ők Pesten akarnak dolgozni ezen a nyáron. De én újra csak Sztálinvárosba megyek, ahol a különböző munkalehetőségek egész sora vár. Itt csupán magasépítőiparba mehetnék, ott mélyépítő és gyárépítő munkás is lehetek. Azonkívül a táborban nagyon sokat fejlődtünk, nemcsak fizikailag, de megnőtt az önbizalmunk, öntudatunk is. Nemcsak az izmunk, a jellemünk is megerősödött.
Egy év óta Sztálinváros sokat változott, sokkal szebb lett. Olvastam, hogy felépült a mozi és nagyon sok új lakóház. Boldog vagyok, hogy ismét ott lehetek Sztálinváros építői között és szeretném, ha minél több diáktársam építené velem együtt az idén is ezt a nagyszerű várost, s vele egész ifjúságunk még boldogabb jövőjét.
Markos Miklós – a XIV. kerületi I. István gimnázium tanulója
Diák építők! Fel Sztálinvárosba!
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
Jelentkeztünk következő nyáron is
