Jelentkeztünk következő nyáron is

Hetényi István – Jelentkeztünk következő nyáron is

Vági Andor bácsit még a Színházi Élet szerkesztőségéből ismertem, ahová egykori angoltanárom, Géresi tanár úr protezsált. Kis, füstös helyiség volt a szerkesztőség. Hárman voltak a félhományos szobában. Egy elegáns, őszülő férfi unottan nézegette a hiányos öltözetű hölgyekről készített rajzokat és fotókat. A középső asztal mellett kis kopasz emberke rótta a sorokat, és csúsztatta odébb egy szemüveges, festett hajú, erősen kozmetikázott, kiszámíthatatlan korú gépírónőnek. Lívia, – így hívták – egy pillantást vetett rám és Andor bácsira, aki csak ennyit mondott:
– Hoztam egy embert, de már megyek is. Vár a Sára.
Kacsintott, és elviharzott. Tébláboltam a szobában. Leülni hiába is próbáltam volna. Csak három szék volt, és mindegyiken ültek.
– Maga az? – emelte rám álmos tekintetét Lívia, és csépelte tovább az ócska Remingtont.
– Én vagyok – feleltem zavartan.
– Géresi tanár úr küldte? – kérdezte a főnök unott egykedvűséggel.
– Igen.
Előkotorásztam az érettségi bizonyítványomat. Odaadtam.
Belenézett. Hümmögött. Jeles… Ez igen… Na jó. Akkor ugorjon át a trafikba, hozzon egy csomag Coronast.
– Vigye fiam a nyomdába, és adja át Tabányi úrnak ezt a kéziratot.
Múltak a napok. Andor bácsi be-behozott egy-egy cikket, színházi tudósítást, így ment két hétig. Ennyi kellett, hogy megunjam a kifutó szerepet. Felmondtam. zsebrevágtam a keresetemet. A főnök vonogatta a vállát, a kis kopasz mérgelődött, hogy újra neki kell mennie a nyomdába. Lívia megkérdezte:
– És hova fog menni, fiam?
– Pénzt keresni. – Hozzá akartam tenni, hogy anyám, de inkább elhallgattam.
– Van már helye?
– Persze, hogy van.
Tordai Jóskáéknál volt helyem. Ágyrajáró voltam, szegény, de kínosan tiszta családnál. Tőlük indultam másnap a bankba, az Arany János utcába.
Rejtelmes hely volt a bank. Két kis szoba. És pénz sehol.
– Mende, Reiter – mutatkoztak be a tulajdonosok. Elegánsak voltak, kiegyensúlyozottak, jól szituált polgárok benyomását keltették. A bútorzat éppúgy, mint a két csinos nő, akik folyton kutattak a papírok között.
A bizonyítvány megtette hatását. Máris leültettek egy íróasztalhoz. De nem tartott sokáig. Itt is elkezdődött.
– Ugorjon át a trafikba, aztán a papírboltba, újságért, szendvicsért.
Közben figyeltem, hogy csinálják a pénzt, de nem jöttem rá.
Eltelt három hét, amikor Reiter úr egy paksamétát adott át azzal, hogy vigyem el Mende úrnak a tőzsdepalotába. Tudtam, mi a tőzsde, de hogy hol van, azt nem. Messze esett a Mester utcától, ahová iskolába jártam.
Mire odaértem s lihegtem fölfelé a lépcsőkön, már zártak. Vitatkozó, bosszankodó, nevetgélő tőzsdések, alkuszok nyüzsögtek, köztük Mende úr.
Dühösen rontott nekem.
– Most kellett csak jönnie, zárás után, mikor felment a Rimamurányi meg a Salgó részvények árfolyama? Most mit kezdek velük? – Lusta, trehány senkinek mondott el, aki miatt 25 ezer pengőtől esett a cég.
– Mikor küldték magát?
– Nem is tudom. Nem néztem az órát.
– Miért nem nézte?
– Mert nincs.
Az utcán találtam magam. Egyszercsak hallom ám Andor bácsi hangját. Egy csinos nő csimpaszkodott a karján.
– Na mi van, öcsi?
– Lehúzták a rolót.
– Úgy kell neked. Nem volt jó a Színházi Élet. De ha gondolod …
– Nem gondolok én semmit.
– Várj, adok neked valamit. Kis bőrkötésű könyv volt, Tengerparti kaland a címe. Megköszöntem, zsebrevágtam.
Csavarogtam. Nyárvégi verőfény húzott kusza árnyakat a Lánchíd alatt. Fölballagtam a várba, néztem a Halászbástyáról a ködbevesző várost.
Este összecsomagoltam, és az utolsó vonattal hazautaztam Ercsibe. Az úton kiolvastam a Tengerparti kalandot, melynek a címlapján ezt állt: Írta Vági Andor.
Aznap éjjel a tengerről, füstös csapszékekről és részeg matrózokról álmodtam.
Pár napot lazítottam, és jelentkeztem az Ercsi Cukorgyárban dolgozni. Akkoriban úgy hívták, hogy Zuckerfabrik Actiengesellschaft in Komitate Fejér. Fölvettek ideiglenes kisegítő irodai alkalmazottnak.
Háború. Béke. Múltak az évek. 1948-ban miénk lett a gyár. Bérosztályon, üzemi könyvelésen, értékkönyvelésen, végül a pénzügyi osztályon dolgoztam.


épül a Vasmű út

Ezerkilencszázötvenkettőben két teherautóval mentünk “Sztálinvárost építeni”, így mondtuk. Lobogtak a zászlók s fújtuk harsányan:

Sződd a selymet, elvtárs,
selyemből lobogót…

Kikerül a zászló a víztoronyra

Nagy gödrök, árkok, téglarakások szerteszét. Szitált az eső, délutánra bokáig ért a sár, raktuk a téglát. Horzsolta a kezünket. Már nem volt kedvünk énekelni.
Azért jelentkeztünk a következő nyáron is. Akkor már álltak a Sztálin úti házak. Elkészült a társadalmi munkában épült Béke-ház.


Vasmű út – építkezés

A Sztálin úton kisvonat zakatolva húzta a téglával, sóderral megrakott csilléket. Nagy tömeg nyüzsgött a Béke téren, a Késdobáló előtt. Ott volt a gyülekező. Kordélyosok baktattak a Déliváros felé a telepre. Minden élt, mozgott, s volt valami felemelő abban, amit az emberek itt csináltak.
Évről évre megfordultam itt, érdekelt az épülő város. Akadtak már jó cimborák is: Beniczky Jóska, S. Hegedűs Lajos, Thomai Pista, Nasta Imre és még sokan mások.

Adonyba jártunk propagandista továbbképzésre. Ott hallottam 1955 végén, hogy revizort keresnek a városi tanácshoz. Első főnököm Takács Jenő volt, a város- és községgazdálkodási osztály vezetője. Pár hónapra rá a revizort átszervezték a pénzügyi osztályhoz. Nehéz idő volt. Az építkezések üteme erősen visszaesett. Félig kész létesítmények, vakolatlan épületek, se gáz, se távfűtés. A Tüzéptelepre, mely a Dózsa György út és a Szórád Márton út sarkán volt, még tehervonatok jártak. Átellenben volt a szűrőállomás barakképülete, s mögötte, végig a Béke térig barakkok. Hosszú, hodályszerű barakkban volt a József Attila Kultúrotthon. Valójában alacsony, füstös, piszkos épület. Kis színpadán már csak egy jazz zenekar hangoskodott, szakszofon sírta bele az éjszakába: “Csupa könny a szobám”, meg hogy “Gyere, ülj, kedves mellém, mielőtt még elmennél”.


Kultúrotthon

Később, mint közvetlen munkatárs, dolgoztam Tapolczai Jenő tanácselnök mellett. Gyorsan és sokat kellett dolgozni, sok volt a gond, probléma és feladat. A partomlás, a barakktáborok felszámolása, a leállított építkezések folytatása, a Ságvári városrész házainak bevakolása, a gáz- és távfűtési hálózat bővítése, a nők foglalkoztatása érdekében könnyűipari üzemek létesítése folyamatos, céltudatos munkával valósult meg. Sokszor kezdtük reggel hatkor és fejeztük be este kilenckor a napot. Honnét volt ereje mindezen felül fogadni delegációkat, mindig vidámnak lenni, s bedobni “az évszázad viccét”? Ki emlékszik ma már a Dózsa György úti középblokk üzemre? Helyén a pénzintézetek háza, a Csemege és a Kék Duna Áruház áll. Hol a hírhedt 103-as Italbolt az utca sarkáról és a Késdobáló a Béke térről, s hol vannak, akik ennek a kocsmának az alagsorában az éjszakai órákig ropták fáradhatatlanul a népi táncot? Hol van már a radari és délivárosi barakktábor?


épülő Görbe utca

Erről jut eszembe. Akkor néztem nagyot, amikor sok év után újra találkoztam Vági Andor bácsival, aki akkor már a tanácskirendeltség vezetője volt. Arcán nyomot hagytak, haját hófehérre mosták az évek. Emlékezett rám és a Színházi Életre és még sok mindenre. Akkor, már súlyos beteg volt.
Mesélt.
A kis Görbe utcai “legénylakás” füstös volt, mint az egykori szerkesztőség. A falon, üveg alatt dedikált fényképek: Honthy Hanna, Fejes Teri, Erdélyi Mici, Türk Berta, Déry Sári. Konyak, cigaretta.
– Tudod, kinek volt a legjobb alakja Pesten? – kérdezte Andor bácsi.
– Kinek?
– Déry Sárinak. És milyen lábai!
Aztán hirtelen átváltott.
– Te, mondd csak, megvan még a Tengerparti kaland? Neked adtam az utolsót.
– Azt hiszem, megvan. Majd elhozom. De csak kölcsönbe…
Sajnos, már nem tudtam odaadni.

Megjelent: Tavasz ’75

 Ki is volt Hetényi István?

Dunaujvaros