Új írás – 1965. szeptember
Vízió – Pálfalvi János rajza
KEMÉNY DEZSŐ
AHOL A PART SZAKAD
Szerencsére aznap délelőtt a B-szakasz volt üzemben. A két szivattyútelep körülbelül ötven méternyire fekszik egymástól, és a vezetékek csak fent, az erőműben találkoznak össze. A délelőtti műszak a B-szakaszra tért át reggel hatkor – két turbina forgott, a hűtővízszükséglet nem volt több, mint tízezer köbméter óránkint. Azt pedig egy vezeték is elviszi. Laza nap, az isten is arra teremtette, hogy végig lehessen ellenőrizni végre az A-szakaszt.
– Akár Vidám Parkot is játszhatnánk, Béla bácsi, itt a nyomásfokozó alatt belebújni, és lecsúszni a fenekünkön.
– Nőjj már fel – a főnöknek nem sok kedve volt ehhez a kiránduláshoz. Gyomorbajos képpel nézett az üzem benjaminjára, a kis vörös Gézára. Inkább egy púp a háta közepébe, mint ez a délelőtt! Az ipari vízvezeték mellett futó lépcsőfeljáró keskeny, meredek, és az ő elkopott szívét még lefelé is megkínozza a százharminc méteres szintkülönbség. De nem bízhatta másra, a karbantartók reputációjára vigyázni kell – a szivattyútelep már három napja azt jelenti, hogy a vezeték a hőség ellenére nem hosszabbodott meg, hanem éppen ellenkezőleg: mintha rövidült volna; két helyen pedig fel sem fekszik a görgőkön: ott meg olyan, mintha hosszabbodott volna. Geológus kellene ide, vagy legalább egy statikus, nem gépészmérnök! Ez a rohadt löszös talaj … Mozogni fog a következő vízözönig, ami majd szépen elmossa…
– Januárra, Béla bácsi. Akkorra egész biztosan felnövök … Tessék csak hagyni, van lőcs nálam…
Félúton, a vezeték közepe táján futott ki lábuk alól a talaj. Az idős mérnök, akit a kis kolléga következetes familiaritással Béla bácsinak szólongatott, éppen odaszólt, hogy “tóld csak ki ennek a keresztmetszetnek a másodrendű nyomatékát”, s a fiú kezében fehéren villant a logarléc, amikor halk pattogást hallottak, nyögő, síró hangot, és zuhantak.
Ifjúkori sítúráinak emléke ébredt az öregben, és öröm villant át rajta, hogy az úszást, kerékpározást, sízést nem lehet elfelejteni, még akkor sem, ha évtizedek telnek el közben. Izmai maguktól rándultak a régi, ruganyoson feszült állapotba, és miközben beállt a kitámasztott lesiklás helyzetébe, örömét lenézés színezte mélyebbé: a fiú kapálózó figurája nagyon közeli rokonságot mutatott a budai síterepeken handabandázó kezdőkkel.
Egy pillanat volt: a fiú eltűnt, szemét felvágódó sárga porfelhő vakította el, vállát karvastagságú gyökér taszította meg, és perdülés közben föléje magasodott a miníummai vörösre festett cső egy da¬rabja. ösztönös mozdulattal a levegőbe nyúlt, megmarkolta a gyökeret, ami most már lassú mozgással távolodott tőle, és hagyta, a beletörődés és a makacs ragaszkodás keverékével hagyta, hogy a gyökér továbbhurcolja lefelé.
Amikor úgy érezte, hogy a gyökér nem mozdul tovább, és talpa alatt nem bizonytalan, mozgó lösz van, kinyitotta görcsösen behunyt szemét. Halvány derengés hatolt be az akácfának lösszel borított koronáján át. Egyik nagy oldalága hiányzott, és az ezer milliméter átmérőjű vörös cső vége úgy lógott bele a másodpercek alatt született alacsony kunyhó szűk terébe, mint egy alagút szája. A talaj biztonságosnak tűnt: szűz gyep, ami enyhe hullámú, alacsony gerincként osztotta ketté a baleset helye és a folyó árterülete közötti meredek löszpartot. Másutt nem is akadhatott meg ez a földből kifordult akác – ez a haránt-gerinc nem mozdult el, de felülről sok tízezer, százezer köbméter megcsúszott föld nyomja, préseli lejjebb: a folyóig, vagy lapítja szét, mint egy krumplinyomóban. És a gyerek… Még szerencse, hogy nincs esős idő… A víz, ami a löszrétegek alá szivárog, mint a kenőolaj… A gyerekkel mi lett?… Ha a cső egy helyen törött el… Persze, hogy a hegesztésnél vált szét, harmincfokos hidegben hegesztették, a varratok negyven százaléka csak taknyolás; de akkor nem lehetett másképp – határidő, erőműavatás, a külföldi vendégek már Ferihegyen csókolóztak a fogadóbizottság tagjaival, amikor ő jeepen száguldozott hegesztődinamók után…
Tizenöt éve…
Ha csak egy helyen törött el a cső, akkor a gyerek felkúszhatik benne és segítségért… – elszégyellte magát, ingujjas karjával kitörölte arcából a véres port és rövidlátó szemét erőltetve megpróbált körülnézni.
A fiú a cső vége alatt feküdt beszorulva, teste mélyen a laza porba nyomódott. Nem mozgott. Négykézlábra állva közelebb ment hozzá és rövid habozás után ráveregetett a meztelen lábszárra.
– Géza!… Halló, gyerekem… – kezét visszarántotta, pedig a megérintett bőr életmeleg volt.
S a fiú megmozdult. Harákolt, köpött, nyöszörgés szakadt ki torkából, azután a bénító rémület oldódásával gondolkodás nélkül túrni, kaparni kezdte maga körül az omladékot. A kikapart löszt úgy vágta maga mögé újra meg újra, mint a borzlyukban dolgozó kotorék-kutya, de a menedékük felett levő tömegből pontosan ugyanannyi folyott utána, széles sávban, elkeserítő nesztelenséggel.
– Maradj nyugton!… Ne mozdulj, őrült!… Omlik!…
Meglapult, madárszerűen rebbenő, ijedt mozdulatokkal körbeforgatta fejét – arckifejezése kísértetiesen emlékeztetett egy csapdába került rókáéra: orra a rettegéstől kihegyesedett, félarcán sárral fedett szakítások – az akácfa tüskéi téphették meg – vörös haja szinte világított. Gyors, hempergő mozdulatokkal kiszabadult a cső vége alól, térdre állt, két kézzel belekapaszkodott főnöke vállába, és hangosan felzokogott.
Kint a feltámadó szél beleakadt a ferdén és félig betemetve álló, már fonnyadó levelű akácfába; a lassan ülepedő porfátyolba apró, sötétebb sárga sűrű csíkokat fújt, és rostaként rázta a fa lombját, löszpermetet szitálva a bent kuksolókra.
A fiú szólalt meg először.
– Nem igaz… Nem igaz!… – ordít. – Nem igaz… – suttog. – Ki kell menni – követel, mint egy gyerek.
– Maradj nyugton!
– De kell. Kell! – az öreg végre megérti, sután körülmutat. A fiúnak ennyi is elég: a megbízható és bölcs felnőtt beleegyezése. Kicsit félrefordul, és úgy, ahogyan van, térdelő helyzetben a cső vége alá vizel.
– Egyelőre – szólal meg az öreg – egyelőre úgy látszik…
– Egyelőre, vagy nem egyelőre… – a fiú csillapodottabb hangon beszél, de még nem vitapartner. S nem társ a helyzet megváltoztatásához, vagy legalább is fenntartásához. – Nincs egyelőre, innét el kell tűnni. Várjunk, amíg megroggyan az egész part, az egész rohadt erőmű ránk csúszik, mint egy játékház? Makett – ötért! Ötmilliárd? Vagy csak kettő? – nevetése fahangú. – Felborult a létesítmény! Halló, uraim! Meredek, mi?… – megint suttog. – Meredek… Béla bácsi… Tudja, hol vagyunk? Itt a huppanóban… Itt nem meredek. Ha bunkerban ülnénk, itt várhatnánk meg az ítélet napját, ez a talaj itt nem mozdul! De az egész plató fölöttünk van!
– Fölöttünk és részben már alattunk. Reméljük, hogy nagyrészt. Ha az ember megbecsüli…
– Műszaki becslés a föld alól …
– Mi bajod?
– Félek.
– Ugyan . ..
– Aki tagadja, az piszokul hazudik.
Az öreg óvatosan leül, lábát kinyújtja.
– Úgy becsülöm…
– Műszaki becslés plusz-mínusz ötven százalék hibával. Menjünk innét a…
– Nem lehet több, mint félmillió tonna. Ennek az üregnek a szélessége, mondjuk négy méter, mondjuk tizenötöd része a megcsúszott szakasznak. Ha csak hatvan méter szélességben csúszott. Ha… Tehát fölöttünk mondjuk harminezer tonna megcsúszott földtömeg, ha feltételezzük, hogy alattunk már csak a szűz talaj van. És ne felejtsd el, hogy… Hogy ezt a tömeget a csuszamlási szög cosinusának arányában csökkenteni kell, csak annyi kilogramm erő támadja ezt a menedéket.
– Sárga lavina…
– Mennyire becsülöd a szöget?
– Nem becsülöm semmire… Ezt az egészet… Az életünket sem becsülöm semmire… Szar…
– Ezt persze előzékenyen rám is vonatkoztatod. Nem lehet veled úgy beszélni, mint diplomás…
– Műszaki felsőkáder halálraítélve.
– A fejed nem fáj?
– Nem.
– A pulzusod rendben van?
– Rendben.
– Törött valamid?
– Nem.
– Szégyeld magad!
– Félek – a fiú feláll, megpróbálja felhúzni magát a fa ágai közé. A törzs megrezzen, arasznyival lejjebb szánkózik, a cső halk pattogással jelzi a ránehezedő nyomást. A fiú visszahuppan a földre.
– Statikailag határozatlan… Te!… Azt akarod, hogy itt pusztuljunk? Hova mész?
Most kong a fiú hangja.
– Hátha fel lehet jutni benne … — már csak két lába lóg ki a csőből, kapálózó, rúgó mozdulatokkal tűnik el. – Ha nem vált szét…
Egyedül.
A fiú eltűnt. Az öreg tartása megroggyan. Tudattalanul visszatér a guggoló kuporgásba, amiből szükség esetén ugrani is lehet. Primitív groteszk helyzet, de praktikus: a készenlétben levő pihenésé. Óráját percenként nézi. Hiányzik a fiú egyetlen előnye: fiatalsága. Gyakorlatlan, de el nem használt idegrendszere, és friss izmai. Izmai, amelyeknek segítségével fel tud kúszni a csövön. A guggoló mérnök ajka hangtalanul mozog. Először számol, azután órája előrekúszó mutatóit meghazudtolva negyven évet ugrik vissza az időkoordináta mentén a lelkigyakorlat félhomályába: Memorare o piissima Virgo Maria non esse auditum a saecuio quemquam ad a tua currentem praesidia, tua implorantem auxilia, tua petentem suffragia esse derelictum…
Akaraterejét csak záróizmaira tudja koncentrálni – bármi történjék is, nem akar vizelni. Oda, ahová a fiú, a cső alá. Valami szakrális cselekménynek érezné, rossz előjelnek, ha történt valami a fiúval. Helyrehozhatatlannak, sorsot sorshoz kötőnek. S hogy a cső rezdül, kondul, már fellélegzeni sem tud, egész testét rázza a rettegés.
– Húsz méterre lehetünk a tolózár alatt – a fiú hangja most tárgyilagos, személytelen, ül a csővégben, lábát lógatja.
– Csak addig mentél? Értem jöttél vissza? – két kézzel markolja a cső peremét. – Most én megyek elöl, eressz… Te mögöttem …
– A tolózár le van eresztve.
– A tolózár…
A fiú hitetlenkedve nézi az öreg csatakos nadrágszárát. A záróizmok felmondták a szolgálatot.
A földmozgást a B-telep három, szolgálatban levő szivattyúkezelő gépészének legfiatalabbja vette észre. De az első másodpercek látványát ő is elmulasztotta. A délutáni úszóversenyre gondolt az olajszagú, motorzúgással telített gépteremben, és nem állhatta meg, hogy minden tiltó rendelkezés ellenére magára ne hagyja gépét. Pontosabban: nem volt a helyzet ennyire éles, hiszen három gép felügyeletét, ha nincs üzemzavar, ha a teljesítendő vízmennyiség változatlan, egy ember is el tudja látni. A gépész tehát kollégája fülébe ordította, hogy eltűnik egy negyedórára, az előtérben ledobta bakancsát, kezeslábasát, s kimászott a három emelet magas szivattyútelep derekát kívülről körbefutó járófolyosó víz felőli oldalára.
A víz itt négy-öt méter mély.
Szabályos időközönként kotorják a medret, hogy a folyóvíz szintje alá süllyesztett szivattyúk vízellátásának folytonossága meg ne szakadjon. Az erkélyszerű folyosó nyolc méterrel magasodik a víztükör felett. Ideális. Mint a Margitsziget-i sportuszodában. A korlátból egy két méteres darab kiemelhető – senki sem tudja, miért – a fiatal gépész innét szokott ugrani. Minden óvórendszabály ellenére. Egy szaltó, és mire kinyújtja karját, ujjhegye már érinti a vizet; homorít, felbukkan, s már úszik is a telep alá.
A gépész megállt az ugróhelyen, mélyet lélegzett, és mielőtt elrugaszkodott volna, hangosan beleénekelte a víz felett opálosan párázó levegőbe “A hullámokon bukdácsoló madár” monoton, dallamtalan ritmusát:
– Pee-pee-pee, pe-pee-pe pee-pee.. .
Akkor úgy érezte, hogy megtántorodik. Pedig nem tántorodott meg. A szeme sarkából látott A-épület mozdult el. Sima falvonala lassan eltért a függőlegestől, és úgy maradt. A fennsík felől érkező nyögés, recsegés, pattogás hirtelen kirántotta a gépészt a hihetetlen látvány bilincséből, körülkergette a keskeny folyosón. Futás közben értetlenül vette tudomásul, hogy a két szivattyúépület között a folyó felszíne szokatlan alakú hosszú, tarajos hullámot vet, és iszapos-kavicsos zátony születik a vízben, az A-épület alatt. S akkor már látta a leszakadt fennsík friss sárgáját, a szakadás két oldalán fejjel lefelé csüggő fákat, az A-vezetéket, aminek vörös vonala a középtájnál megszakadt és nem folytatódott tovább, s pánik fogta el. Nem csillapította le sem a B-szakasz töretlen feszülése, sem a gépházból kiszűrődő, megnyugtatóan monoton gépzúgás. Úgy esett be az ajtón, neki az öreg művezetőnek, mint aki lidércet látott.
Bent még semmiről sem tudtak.
Öt percbe telt, míg a tamáskodó művezető kiment, meggyőződött a fiú meséjének igazáról, helyükre zavarta megdöbbent és tanácstalan gépészeit, és felvette a telefonkagylót.
Az erőmű üzemvezetője kétszer is visszakérdezte az öreget, azután rászólt, hogy várjon, és a közvetlen kapcsolású diszpécsertelefonhoz nyúlt, hogy a művezető egyenesen az igazgatóságra jelenthessen.
– Tizenegy tízkor kaptam a hírt… Az üzem egyelőre zavartalan, negyven megawattot viszünk… Vitályos elvtárs most elismétli…
A gyári iparőrség ekkorra már utasítás nélkül is intézkedett, nyolc, szolgálatban levő iparőr lezárta a folyó felőli gyárkaput, és a kerítésnek erről a szakaszáról mindenkit elzavart. De, hogy mi legyen, ők sem tudták. Még azt sem, hogy mi történt. Csak azt látták, hogy baj van.
Fél órával később gyors megbeszélés kezdődött, nem diszpécsertelefonon, hanem a főmérnök szobájában. Az erőmű üzemvezetője késve érkezett – tíz percébe telt, míg a pesti Központi Teherelosztó ügyeletes mérnökét rábeszélte: higyje el, hogy náluk földcsuszamlás volt, ha ugyan helyes a múlt idő kizárólagos használata, higyje el, hogy a jelenlegi negyven megawattos villamosenergiatermelést is csak időlegesen tudják tartani, és lehet, hogy a délutáni csúcsterhelési időre ez is kiesik. És intézkedjék a Teherelosztó, hogy kellő kapacitású forgótartalék álljon készenlétben. Hogy hol?
– Mit tudom én! Én vagyok a Teherelosztó? A Mátrában, vagy Inotán, vagy kérjetek negyven megawattot a csehektől, értsd meg, én most csak véletlen ajándék vagyok az országos hálózatnak… Szervusz… – lecsapta a kagylót, és Pannira ülve átpöfögött az igazgatóságra.
– Azonnal le kell menni a helyszínre – mondta a termelési főnök és gondolatban már fogalmazta a minisztériumnak küldendő igazoló jelentést, amiben az objektív akadály-kifejezés volt játszandó a főszerepet. Egy valóságosan létező objektív akadály. – Ha a talaj a B-épület alatt is megsüllyed…
Az erőmű üzemvezetője közbevágott.
– A Vitályos bácsi azt jelentette…
A termelési főnök felcsattant.
– A Vitályos bácsi, meg a szomszédasszony! Amit a magam szemével látok…
Az erőműves hangja gúnyosan csengett.
– Értesz te a földhöz? A kaktuszaidon kívül?
– Ugyan kérlek, az ember józan ésszel…
– Értesz te máshoz, mint a te dinamikus műszaki-gazdasági mutatóidhoz?… Én nem vállalom a szakvéleményezést. Ez nem villamosenergiatermelés.
– A sofőr, aki csak a maga kocsiját ismeri.
– Jobb, mint aki azt sem ismeri alaposan. Egy kis általános innen-onnan, ugye barátom? És hozzá az ugyancsak általános terminus technicusokkal telitűzdelt tolvajnyelv. Na jó, gyerünk, nézzük meg, hogy lehet egymillió tonna földet visszaszervezni eredeti helyére! Hisz az egész csak káderkérdés! De barátom, nem hozhatsz szervezési határozatot például egy holdfogyatkozás előidézésére, vagy megakadályozására!
A termelési főnök dühösen suttogta.
– Persze, nekem csak esti diplomám van, de isten az atyám… – évek óta utálták egymást az erőmű üzemvezetőjével.
– Ha értesz hozzá, menj. Nekem az a dolgom, hogy tartsam az üzemet, ameddig lehet. Ameddig kapok hűtővizet. Ha le kell állni, akkor fogom a lapátot vagy a csákányt én is, és csinálom, amit nálam okosabb ember mond. Például te.
– Na elég! – a főmérnök szokása szerint hagyta, hogy először beosztottjai beszéljenek. De a személyeskedést nem szerette. – Hagyjátok abba. Persze, hogy lemegyünk, de nem villamosmérnököt fogunk megbízni a földtömegek megrendszabályozásával. A karbantartók…
– Van nekik nyolc csőlakatosuk, és hat hegesztőjük. Azokkal…
– Meg kellene tudni, hogy az A-szakasz alsó része létezik-e még, vagy leszakadt. Ha létezik, és ha több földmozgás nem lesz, kitisztítjuk és az alsó végét bekötjük a B-épületbe. Ott van még egy tartalék gépegység. Húsz százalékkal megnövelheted a teljesítményedet addig is, amíg döntünk az A-épület sorsáról.
– Mi döntünk – dünnyögte az erőműves – vagy a lösz?
– Destruálsz?
– Nem, de én nem szeretem, ha az egyenletben bizonytalansági faktor van.
– Tessék, küszöböld ki – ezt a termelési főnök mondta.
– Ne szóljak a karbantartóknak? – érdeklődött a hivatalból jelen levő szakszervezetis, aki nem szólt bele a vitába, de alig várta, hogy kifejthessen valami tevékenységet.
– Mindjárt – a főmérnök kiterítette a gyár helyszínrajzát. Föléje hajoltak, latolgattak, vitatkoztak. Végül a főmérnök négy-öt telefonhívás után becsengette titkárnőjét és a kocsit kérte.
– Ja, és ne feledjem: hívja a városi tűzoltóparancsnokot, és kérje meg, hogy jöjjön azonnal le a partra, az A-épülethez. Szeretném tudni…
– Mit mondjak neki?
– Semmit. Csak azt, hogy kérem: feltétlenül és azonnal jöjjön. Gyerünk – a kocsiban hátradőlt, felsóhajtott. – Hogy a magas ég rogyott volna azokra az állatokra…
– Kikre? – a termelési főnök most érdeklődően komoly volt.
– Akik tizenöt évvel ezelőtt pont ide, pont egy löszpad tetejére nehézipari üzemet telepítettek… Mi az?
– Főmérnök elvtárs… – a titkárnő lélekszakadva futott a kocsi felé. – A karbantartóktól…
Villamos targonca fékezett mellettük, utasa felrántotta a kocsi ajtaját.
– A Béla bácsi és a Géza oda mentek, ahol a part…
– Ülj be, gyerünk!
Öten szorongtak a vágtató Warszavában. Mindegyikük hallgatott.
A kollektíva, persze, hogy a kollektíva. Ki más, illetve mi más? A tervezés is kollektív munka, a kivitelezés is, kisebb-nagyobb fogaskerekek kapaszkodnak egymásba, a nagy kerék alig mozdul egy gondolatnyit, míg a kis kerék már tizedszer perdül maga körül. Okai és okozatai egymásnak. Mindenki része az apparátusnak. De ki tudna határozott ok-okozati összefüggést találni? Különben is a statisztika és a valószínűségszámítás… Mint ahogyan azért sem ő felelős, hogy a nadrágja csatakos. Nem tettes – áldozat. Szabad elhatározásából jött-e ide?
A gyerek alszik. Vagy úgy tesz, mintha aludnék. Annak a nadrágja száraz. Három évtized van közöttük. És másfél méter távolság. És a harminc évi távköz ellenére érthetetlen és ostoba egyidejűség. Az itt és most karmai között vannak mind a ketten, a tér-idő kontinuum egy nagyon is pontosan meghatározott helyén… Illetve ott kezdték, és azóta együtt mozognak saját közös idejük mentén. Térben nem. A környező térhez képest nyugalomban vannak. Meddig?
Tenni semmit sem lehet. Illetve csak egyet lehetne: azt, ami öngyilkosság. Bármerre akarnának kitörni ebből a görénylyukból… Nem szabad mozogni – egyelőre élnek. De a görénylyuk görénylyuk. Bűzös. És ebben mindkettejük szerepe egyforma.
Az ember, ha kiszakítják a társadalomból, azonnal elhagyja magát, és tüneményesen rövid idő alatt visszasüllyed a civilizálatlanság állapotába. A Robinson kivételes jelenség. A hős ritka. Még akkor is, ha százak meg ezrek közül kell választani azt, aki minden körülmény között ember tud maradni. Itt pedig könnyű a választás, mégis sokkal nehezebb. Itt csak négy eshetőség van: vagy ő, vagy a fiú, vagy mind a ketten, vagy egyikük sem. És a legutolsó a legvalószínűbb. Könnyű ott kint tisztességesnek és jólneveltnek maradni. Itt tessék, itt, a görénylyukban!… A társadalom… Bár ez itt, ez is társadalom. Ketten vannak. Ahol ketten vannak, ott már van én és ő, ott már hatnak a gondolatok, az érzelmek és az indulatok. Robinson lehetett jókedvű, mérges, elkeseredett – magában tette, a maga javára vagy kárára. Két ember már társadalom. Két ember között már lehet szeretet, gyűlölet, világmegváltó elszánás és világháború. De a gyerek alszik, és nem hajlandó fogaskerékként illeszkedni hozzá.
Az jó volt, hogy felmászott, az derék dolog volt tőle, de végre az sem volt más, mint önzés – persze józan önzés. De most nem hajlandó szóba állni vele. Nem hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy ők ketten, itt a görénylyukban kollektívává váljanak.
Sötét van… Nem is sötét, homály, ami rosszabb a vaksötétnél. Jobb, ha ilyenkor behunyja szemét az ember. A kis vörösnek igaza van… Pedig még nem alkonyodik, ó, messze van még az esti szürkület. Délután, kora délután. Harangszót nem hallott, hangszigetelő, laza porréteg lopja el a külvilág hangját, csak a hajósziréna tudta áttörni… És később egy sugárhajtású gép hangrobbanása. De a nyájas harangszó, ami a falu felől néha egészen a szivattyútelepekig gördíti ki bronzosan csillogó hangszőnyegét, megtorpant a fa koronájánál, amin úgy ül a lösz, mint enyhébb téli napokon a hirtelen jött, laza, vattaszerű hó.
Hermetikusan el vannak zárva a külvilágtól. Pedig ott már észrevették, hogy… Mit is? Kettejük hiányát. Hiányoznak. És megmozdult már az apparátus – nem gép, a fene tudja, mégsem lehet ez mechanisztikus dolog, mégis csak a legmagasabb szervezettségű anyag próbál megbirkózni a legalacsonyabb szervezettségűvel. Kis, vacak, magasan szervezett anyagdarabkák, akárcsak ő, vagy a gyerek. Testük hetvenöt százaléka víz – H2O, pici részecske a világóceán anyagából, és kis mennyiségben egy csomó egyéb anyag, csak kapcsolódásuk formája, szervezettségük más. Törpék. És itt körülöttük és fölöttük a szervezetlen anyag borzalmasan makacs, rosszindulatú tömegei… Egy akácfa és egy pár arasznyi lösz rajta… Hermetikusan…
Hermész… Ott, a Barcsayban, a görögpótló órákon… Igen: Hermész a tolvajok istene. Hermész ellopta tőlük a külvilágot… A jó öreg Barcsay utcai iskola… Hogy is volt az, amit az a mongolbajszos újságíró mesélt?… Az minden hónapban fölmegy Pestre, összeszed egy csomó pletykát itt meg ott, hazajön és játssza a bennfentest. De az jó volt… Az amerikai meg a francia atomtudósok értekezletén vitáznak, hogy mi legyen a tárgyalás hivatalos nyelve, és akkor megszólal az egyik amerikai: Hát ez még kérdés, gyerekek? Hiszen mindnyájan a Barcsay utcában érettségiztünk!…
Tény… Tény, hogy sokan kimentek. Karriert csináltak. Ő itt maradt. És most még inkább itt marad. Ebben a… Iglu? Nem, az jégkunyhó… Tipi? Az meg indián-sátor… Jurta… Ott tejszag van, itt meg… Görénylyuk… És a fiú tényleg alszik…
Ha akkor, harminc évvel ezelőtt másként startol… A baj nem is az volt, hogy a harmincas években az önálló kezdeményezés lehetőségét, azt az úgynevezett liberalizmust kürtölte mindenki. A baj az volt, hogy e mögött és később ennek helyébe lépve rákként burjánzott szét a kollektív felelősség. Persze ez elsősorban a zsidókat érintette, de… Tömegben éltünk, és úgy csináltuk, mintha egyének volnánk. És ő még jól járt, ő épségben megérte, és megúszta ezerkilencszáznegyvenöt nagyon rövid sugarú, nagyon éles kanyarjának dobását is – erősebb volt a centrifugális erőnél és jól kapaszkodott. De azután negyvennyolc is jött, persze, a Lánchíd centenáriuma, egyúttal a fordulat éve. És akkor a kollektív felelősség… Az is volt. De inkább kollektív felelőtlenség.
Mindez a kollektíván belül. Neki nem nagyon esett nehezére. Szokás, illetve megszokás dolga. Ha nem válhatott egyikévé a vicc külföldre származott magyar tudósainak, a kis részmunkát kell pontosan elvégeznie. Más úgysem maradt. Vallás? Irredentizmus? Az ifjúság ízét idéző régi dolgok: Mágnás Elza meg walesi herceg? Füst… A felettes akkor is felettes, ha butább, mint egy pár rendőrcsizma… És – nem, nem tévedett: ez a gyerek igazán elaludt.
– Nem alszom! – a fiú mozdul, órájára néz.
– Nem szóltam.
– Tudom, csak mondom… Mi legyen? Volna legalább egy lapát.
– De nincs lapát – az öreg hangja oktató. Mihelyt megnyilvánulhatnak életkora tapasztalatai, fölényben érzi magát. S ez biztonságérzetet ad. – Tessék csak nyugodtan gondolkozni, kolléga úr, még van öt perce – erőltetten cseng a humorizálás, de folytatja. – Stachóról mesélték ezt, persze én még nem őt hallgattam, te meg már nem őt… Egy nemzedék van közöttünk… Hogy így kezdte az előadását: “önök most jöttek a középiskolából, és azt hiszik, hogy tudnak integrálni. Hát kérem: Európában két ember tud integrálni, a másik Berlinben lakik…” Mi? – felnéz.
A fiú nem nevet, de valami arra indítja, hogy ne szakítsa félbe a témát. És megpróbálja folytatni. Mintha kisgyerek volna rábízva, akinek mesélnie kell.
– Ezt még nem hallottam, de Egerváryról mesélték, hogy mikor a nagy előadóban egyszer nyitva hagyták az ablakot, így csukatta be: “Felkérem a hátsó padokban ülő urak valamelyikét, hogy szíveskedjék betenni az ablakot, mert én előrehaladott koromnál fogva már jobban reagálok arra a légáramlatra, amit a köznapi nyelven cugnak szoktak nevezni…” Aztán valami nő miatt megölte magát a marha.
– Akkor te már, persze, Kőnig Dénest sem ismerted. Azért az emberért nagy kár volt. Voltak olyan képességei, mint akár a Neumann Jánosnak…
– A tyúkok csak a satnya meg a nyomorék tyúkot vágják, az emberek meg mindig pont azokat, akik többet érnek az átlagnál.
– Ja kérlek, a nivellálódás…
– Nem igaz! Akkor húzzuk le magunkat, vagy másszunk vissza a fára!
– Nem mozog ez a fa?
Némán figyelnek. Semmi sem mozdul. Csak a lassú löszpermet hullik szakadatlanul. Már tetőtől-talpig sárgák.
– Világos okker – mondja a fiú sárrá kenve meztelen, izzadó mellén a port. Szétszakadt ingét már levetette, csak short és szandál van rajta. Haja most nem vörös, az is sárga. Köhögés rázza meg, kiköp. Az is sárga.
– Nem okker. Égetett szienna.
– Csak a sötétség teszi, Béla bácsi. Hogy lehet, hogy te nem köhögsz?
– Én az orromon veszek lélegzetet, te meg úgy lihegsz, mint egy delelő kuvasz.
– Nem mozog. Ha nem mozog, akkor…
– Akkor mi sem mozdulunk. Meg fognak találni.
– Ha mázlink van… Egy pár másodperc alatt történt az egész… A múzeológusok mondták, amikor itt voltak leletmentésen, hogy a lösz remekül konzervál. Szép múmiák leszünk – az öreg nem válaszol, de az elmúlás gondolatára ösztönösen felül két sarkára. A síugrók is guggolva várják ki az elugrás pillanatát. – Nem volt több, mint húsz másodperc. Mikor éreztem, hogy megsüllyed, betoltam a lécemet, és zsebre akartam tenni, aztán már itt is voltunk… Mi volt ez tulajdonképpen?
A tanítás lehetősége lelket önt az öregbe, visszazökken fenekére, lábát kinyújtja.
– Kollektív felelőtlenség.
