Magyar Hírlap – 1972. december 30.
Acélrekord Dunaújvárosban
Pénteken a Dunai Vasmű acélművének martinászai – első ízben a hazai kohászat történetében – elérték az évi egymillió tonnás acélgyártási szintet. A sikert több éves műszaki fejlesztés, új konstrukciók, új technológiai módszerek bevezetése előzte meg. A kemencék óránkénti acéltermelése az 1960. évi 13,8 tonnás átlagról 1972-ben 33 tonna fölé emelkedett. Folyamatosan javították a minőséget, s új acélfajtákat kísérleteztek ki. Az acélok gyártási önköltségét az idén tormánként körülbelül tíz forinttal csökkentették.
Az idei egymilliomodik tonna acél csapolása tegnap délelőtt 9.35-kor történt. A 4. sz. keméncénél Kuharcsik József 19 éves csapoló olvasztár nyitott utat a szikrázva folyó fémnek. Csapolás után Pataki József, a kohászati gyárrészleg pártbizottságának titkára, aki a dunaújvárosi acélműben 1954. augusztus 20-án az első adagot csapolta, gratulált a fiatal olvasztárnak, s az acélmű minden dolgozójának.
A délelőtti műszakváltás előtt az acélmű tanácstermében kis házi ünnepséget tartottak, amelyen Borovszki Ambrus vezérigazgató méltatta a tervszerű fejlődés kiemelkedő eredményét, az évi egymillió tonnás acéltermelést.
A dunaújvárosi acélmű dolgozói egyébként az .ez évi egymillióval együtt, az 1954. augusztus 20-i első csapolás óta összesen 9 944 942 tonna acélt adtak a népgazdaságnak.
Ország-Világ – 1973. január 24.
Itt a győzelem is hétköznap
Küszködtek egymással az árnyak és a fények. Hosszú ideje már. És innen, erről a kritikus helyről, mindez félelmetes, izgalmas és érdekes is egyszerre. A hely az a néhány centi széles, lépteket dübörgő vashid, mely a kemencék magasságában, az óriás daruk alatt körbefogja a hatalmas csarnokot. Lehetetlen itt úgy haladni vagy ácsorogni, hogy a tekintet közben végig ne fusson a kemencesoron, egészen a 4-es olvasztóig. Ott van a csarnok végén, az utolsó előtti. Úgy, ránézésre, a világon semmi nem különbözteti meg a többitől, de akkor, azon a napon 351 percig “ő” volt a “sztár”.
Öntecspróba
Ha jól emlékszem, volt ott reflektor, pergett a filmfelvevő, villogtak a vakuk, kattogtak a fényképezőgépek, forogtak a magnótekercsek, teltek az újságírók jegyzettömbjei. Transzparens, eseményt köszöntő plakát nem volt sehol. Köszöntő, ünnepélyes jeladás sem. Kellett volna?… Nem hiszem.
Én próbáltam keresni az ünnepélyes, az alkalomhoz illő szavakat, de egy sem jutott az eszembe. Csak álltam a reszkető keskeny hídon, alattam dübörgőit a föld, hatalmas csövek okádták a gázlángokat a grafitportól szürke levegőbe.
A műhelybeliek nem sok ügyet vetettek ránk. Mindenki állt az őrhelyén, nyugodtan, mint ahogy minden csapolás előtt lenni szokott. Mindössze egyetlen izgalomról árulkodó mondatváltást hallottam. Ág József, a kemencesor fiatal üzemvezetője 9 óra 30 perckor odaszólt a kohászati gyáregység párttitkárának: – Józsi bácsi, most kezdődik a csapolás. Mire ő: – Hát fiam, ne nézz ekkora lükének, hogy én ezt nem tudom!…
Utolsó ellenőrzés a csapolás előtt
Aztán egy fiatal martinász terpesz-vigyázzban odaállt a 4-es kemence elé. A falon belül 180 tonna, 1600 fokos égő pokol ereje, szemben vele, a nyílás előtt Koharcsik József, kezében egyetlen vasrúddal, ahogy a műhelyben mondják, a stagával. Megmarkolta, előbb a bal, utána szabályos távolságban a jobb tenyerével és minden erejével elkezdte döngetni a kemence száját. Nyugodt volt és erős. A stagát nekivágta a kemencefalnak és ütötte. Tíz, tizenöt, húsz, huszonnégy. Bedőlt a fal. Keskeny kis nyíláson kicsordult, elindult az acél, aztán ömleni kezdett a félelmetesen szikrázó, vakító fényt árasztó láva az öntőüstbe. A fiú maradék erejével együtt beledobta a folyamba az ütővasat, hogy beleolvadjon az acélba, amiből talán munkagép lesz, műszer vagy sínpálya, melyen majd elölről kezdődik egy újabb, az emberből eredő erőfolyamat.
A főmérnök és mi valamennyien az elektromos jelzőtábla felfelé ugráló számait lestük. 223,6-nál megállt. 1972. december 29., 11 óra volt. A Dunaújvárosi Vasműben leöntötték az esztendő egymilliomodik tonna acélját. Az országban elsőnek, először. S ez próbára tette az embert, a fiatalt, az éltesebb korút.
A párttitkár gratulál az ijfú martinásznak
Gratulálni illenék ehhez, de erről, e most írt köszöntő lekésett. Megelőzte Pataki József párttitkár, aki ünneplőbe öltözve odarohant a 19 éves martinászhoz. Nem beszélt, csak reszkető tenyere között szorította a fiú kezét és ölelte, ölelte nagyon hosszan, s alig hallhatóan mondta: – Fiam, ebben a vasműben 12 évvel ezelőtt a legelső csapolásnál én ütöttem ki a kemencét. Csapoltunk mi már itt azóta egymillió tonnát, nem egyszer, de nem egy év alatt! Akkoriban még hat évig dolgoztunk érte… Egy martinász zavarta meg őket Táviratot adott át, az ózdiak köszöntőjét, akik a versenykihívást tették, de most gratulálnak a testvérgyárnak, mely szinte csak órákkal, de megelőzte őket.
Megtelt az üst
Kovács Aranka
Bojár Sándor felvételei
Fejér Megyei Hírlap – 1973. január 19.
A tízmilliomodik
Ünnepi csapolás fotó: MTI/Jászai Csaba
A Dunai Vasmű acélművében csütörtökön 10 órakor Magócs György üzemvezető műszakának dolgozói lecsapolták a Duna menti ipari óriás fennállása óta termelt tízmilliomodik tonna acélt.
A Dunai Vasmű acélművének az indulás évében – 1954-ben két kemencéje volt, s ezek évi termelése is csak mindössze 25 000 tonna. Azóta épült ugyan két újabb acélgyártó kemence, a termelés e nagyarányú felfutása azonban elsősorban az állandó és tervszerű műszaki fejlesztésnek köszönhető. Az első 5 millió tonna acél gyártásához 13 évre, a második 5 millióéra viszont már csak alig hat évre volt szükség. Az acélmű 1972-ben elérte az évi 1 millió tonnás termelést.
Az indulása óta eltelt 18 év alatt a Dunai Vasmű a magyar kohászat legnagyobb alapanyag- és késztermékgyártó bázisa lett.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
