Népművelés – 1960. április

Művelődő munkások

NÉGYEN A BRIGÁDBÓL

Sztálinváros számomra mindig az újdonságot jelentette. Emlékeim róla a városépítés, a semmiiből-keletkezés, az ország minden részéből ideözönlő ifjú építők otthonra-találásának romantikus emlékei. S vajon most, annyi év után, a Dunai Vasmű és a város megépítése után, milyen újdonsággal fogad?
Első meglepetés: egyáltalán nem ismerem ki magam a városnyira nőtt épülettengerben. Keresem az első házsort: nem lelem. Hol az első iskola? Az első étterem? Az első irodaépület, ahol eligazították az izgatott pesti újságírót? És a sár, amit boldog hősiességgel dagasztottak építők és látogatók egyaránt? Széles utak és utcák, üzletsorok, terek, taxiállomás, impozáns művelődési ház, könyvtárak, klubok, mozik, iskolák, éttermek, szálloda, neoncsöves feliratok, aszfaltozott járdák teszik felismerhetetlenné a hajdan téglánkénti jóismerőst. És a Vasmű? Hatalmas, modern irodaépület barikádozza el a kiváncsi szem elől, csak füstölgő kéményei üzennek az ott folyó munkáról.
És itt adom át magam a második meglepetés örömeinek: újfajta versenyről, tovább-változó emberekről hallok, akik versenyszerződésekbe iktattak erkölcsi normákat és tanulási művelődési kötelezettségeket is. Kétszázöt olyan brigádról, amely szocialista munkabrigád akar lenni; és ez az akarásuk már nemcsak üzembeli munkájukra, de magánéletükre is kihat. Hogy hogyan? Erről próbálok faggatni néhány embert, a Kokszolómű Április 4. brigádjának néhány tagját. Műszak után, otthonukban keresem meg őket, így nyugodalmasabban beszélgethetünk.


Tóth András

Iskola tér 11. Fényképész útitársammal bekopogunk az egyik III. emeleti ajtón. Itt lakik Tóth András, a brigád vezetője. Egy szoba összkomfortos lakás, szép bútor, nagy rádió, az üveges szekrénykében könyvek. Brigádvezetőnk fekete hajú, szélesmosolyú, nagy kezeivel élénken gesztikuláló, örökké izgő-mozgó ember. Felesége még munkahelyén, kisfia még az iskolai napköziben. Cseppet sem csodálkozik, hogy ebéd utáni nyugodalmában megzavartuk: ezek a sztálinvárosiak megtelepedésük óta megszokták a kíváncsiskodó idegenek zaklatásait, tudván, hogy nem mindennapos esemény alanyai ők, a városalapítók. Tóthék ugyan “csak” 1952-ben érkeztek ide a Kalocsa melletti Szakmár faluból, de tősgyökeres városinak érzik már magukat, ez a brigádvezető mondandóiból többször is kitűnt. Például arról beszélt, milyen fontosak a különféle szakmai tanfolyamok, hogy “az a sok faluról ide került ember” megtanulja végre, mi is az az elektromosság, milyen a gyártási technológia, milyen gépekkel kell bánni tudni… S amikor akaratlanul elmosolyodom, azonnal “kapcsol” és elneveti magát:
– Igaz, mi is vidékiek voltunk azelőtt…
Azelőtt… valamikor… időszámítás előtti időkben… Annyi minden van a sztálinvárosi öntudat mögött! Az ember általában ragaszkodik szűkebb pátriájához, de ahogy az itteniek szeretik városukat, az több a szülőhelyhez való érzelmi kötöttségnél. Tóthék számára valami távoli óhaza az a Szakmár – és a honfoglalás, új haza találás, meleg otthonralelés hősi színtere Sztálinváros.
De térjünk vissza a brigád dolgaihoz.
– A tavalyi, kongresszusi versenyszakaszból kiestünk. Elég volt ahhoz annyi, hogy egyik társunk elmaradt egy műszakról. Azóta sokkal nagyobb közöttünk az összetartás. Együtt veszünk részt a havonkénti politikai foglalkozáson. A brigád javarésze tanul valamilyen szakmai tanfolyamon. 200 óra társadalmi munka végzését vállaltuk: ezt az időt az üzem parkosítására fordítottuk. S ha nem is mind a tizenöten, de a brigád jórésze együtt jár szórakozni, feleségestül: színházba, moziba, meccsre, vasárnapi kisvendéglői borozgatásra, vagy a Vasmű klubba, “rexezni”. Együtt is szilvesztereztünk, a Béke étteremben.
– Mit szokott meghallgatni a rádióban?
– A rádiójáték-fesztivál darabjait mindig, A színdarabközvetítéseket is. A jó tánczenét. De már például az operát nem értem – teszi hozzá kedves mosollyal.
Ennyit vallott a rádióról. Mit mond a könyvekről?
– Legutóbb a Balgák bölcsességét olvastam, nagyon érdekes volt.
A könyv Rousseau életéről szóló regény, csodálkozom, hogy került ez ide?
– Negyedévenként felkeresnek a könyvterjesztőtől. Legutóbb is 400 forintért vásároltam. Elhatároztam, hogy Olcsó Könyvtárat nem veszek többé: ha már könyvet vásárol az ember, legyen az szép, mutasson is a lakásban.
Tervei elsősorban az anyagi kultúrálódásról vallanak. Lakásukat szeretnék elcserélni kétszobásra. A bútorra már együtt a pénz. Televízióra is gyűjtöttek. A mosógépet e héten vásárolják. S hogy a brigádban sem mennek rosszul a dolgok, arról búcsúzóban értesülünk egy félmondatból:
A nyárra moszkvai üdülésre javasolt az üzem…


Fürész István

Egy házzal odébb egy másik brigádtaghoz csöngetünk be, Fűrész Istvánhoz. Itthon az egész család: férj, feleség és egy kétéves pufók kislány. Itt aztán emberemre találtam. Ez a félszegmosolyú, komoly férfi pillanatokon belül elővesz feltűnő gonddal teleírt – telerajzolt füzetet és abból egy kerek órán keresztül magasszínvonalú szakmai előadást tart nekünk a Kokszolómű technológiájáról. Gépi berendezéseket, bonyolult képleteket magyaráz olyan tűzzel, mint valami tanárember. Kiderül, hogy két hete fejezte be a “gépkezelő II.”  tanfolyamot, kitűnő eredménnyel. Ősszel az esti általános iskolába iratkozik be, már megbeszélte két barátjával: elvégzik a hiányzó VII-VIII. osztályt. Mit szól ehhez a sok elfoglaltsághoz felesége?
– Hadd tanuljon, ha kedve tartja – mondja kedvesen.
Megtudom, hogy ha könyvet vesz a kezébe, nem szabad hozzászólni, mert szereti egyszuszra elolvasni. Fizetéskor mindig árulnak Olcsó Könyvtár-köteteket, leginkább azt vásárol. Színházba nem jár, mert a gyerek miatt együtt nem mehetnek az asszonynyal, egyedül meg nem akar megjelenni a fényes színházteremben; még megszólnák. Moziba járnak, külön-külön, mert ott sötét van, nem látják őket. A rádióban a színdarab közvetítéseket, a hangjátékokat szeretik legjobban. Meg a magyar nótákat, meg a Szívküldit… Mennyire forrongó, de kiforratlan még az ízlés, az erkölcs, a szellemi kultúra! Könyvvásárlási szempontból Tóthéknál: a “mutatósság”; színházlátogatáísi szempontból: Fürészéknél a kisvárosi megszólás-komplexum.
S hogy melyek Fürész István további tervei? Maga sem tudja biztosan; azon is múlik, hogy sikerül a további tanulás. Talán technikum? Talán még tovább? … Egyenlőre ő végzi a legnehezebb munkát a brigádban: a kemencetetőn dolgozik, nyáron olykor 60 fokos melegben tisztítja a gázcsöveket. S ilyen munka után jut még az energiájából tanulásra! Valószínű, hogy nem áll meg a VIII. osztály elvégzése után…
Még két brigádtag lakására is elmegyünk, de egyikkel sincs szerencsénk: nincsenek otthon. Végülis este, a Vasmű klubjában akadunk rájuk. Két egészen különböző típus.


Szabó Sándor

Szabó Sándor az örökké tevékeny, mindenben részt venni akaró ember. Már mögötte jónéhány szakmai tanfolyam; 4 éve jár a városi zeneiskolába, ahol énekelni és zongorázni tanul; tagja annak a brigádnak, amelyik a közeli mezőfalvi termelőszövetkezetet patronálja; fellép a KISZ rendezvényeken – mindemellett komoly családfő, kéthónapos kislány apja. Csak egy dolog bosszantja:
– Az a baj, hogy a művezetők csak a sportolókat nézik jó szemmel, a művelődőket nem.


Szádeczky Nándor

Szabó karakán, határozott ember – hogy menynyiben van igaza, nem volt módomban utána járni -, de társa, Szádeczky Nándor, annál elesettebb benyomást kelt. Még nincs 22 éves, szülei elváltak, otthoni körülményei rendezetlenek. Ő az a bizonyos “nehéz eset” a brigádban. Munkafegyelme, erkölcsi magatartása kívánnivalót hagyott maga után. De nagyon sokat változott az utóbbi időben. A brigádot megszerette és a brigád is őt. Egyébként erre is kötelezi őket a versenyszerződés: senkit ki nem tehetnek a brigádból, mert akkor kiesnek a további versenyből. Nincs más hátra: a “nehéz eseteket” meg kell nevelni. Nándin is igyekeznek segíteni. Most már tagja a tánccsoportnak s amikor próbája van, elvégzik munkáját a többiek. Időnként ellenőrzik, mire költi keresetét és segítenek neki a komolyabb ruhavásárlásoknál. Előfordult, hogy Nándi italosan jött műszakba; most már megértette, hogy nemcsak az ő becsületéről van szó ilyen esetben, hanem 14 társáéról is. Egyre inkább fegyelmezi tehát magát. És ez is a brigádversenynek köszönhető…
A Bartók Béla művelődési házban Szántó Lajos városi népművelési felügyelővel is elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy 15000 ember tanul ebben a városban különféle esti iskolákon. Említ más jellemző adatot is: 420 televízió tulajdonos van Sztálinvárosban. Érdekes hasonlattal él: olyan a város még, mint a kamasz; pattanásos, kezét-lábát nem tudja hová tenni… Járnak színházba, de még inkább csak a látványosság kedvéért. Gyerekeiket túl sok különórára iratják be – balett, zene, sport, stb. – s aztán csodálkoznak, hogy az iskolából rossz jegyeket hoznak haza. Kevesebb több lenne… A Vasműnél a következő programok között válogathatnak a munkások: munkásakadémia, szülők iskolája, ifjúsági akadémia, a KISZ irodalmi előadássorozata… És van színjátszó csoport, tánckar, énekkar, népi zenekar… E pillanatban elsősorban mégis az anyagi kulturálódás jegyeit viseli magán a város. Hogy ez ösztönző legyen a szellemi kultúrálódásra – s az ismét visszahasson az anyagi jólét további növelésére – ez a szocialista munkabrigádok egyik feladata.
A kétszázöt brigádból csak egyet látogattunk meg, háromezer brigádtag közül csak néggyel beszéltünk. De a képlet így is elég világos. Az Április 4. brigád tagjai mind forrongó, kiforróban lévő egyéniségek. Kit a közösségi élet kialakítása, kit a tanulás, kit a szereplés, kit a jellembeli átalakulás foglalkoztat. Belőlük, e sokféle honfoglalókból lesznek majdan Sztálinváros első öregei… Tanyákról, falvakból kerültek ide, itt válnak szakmunkásokká, szakemberekké. Mindennek tudatos felismerése ott lappang amögött, amit így neveznek: sztálinvárosi öntudat.

Kövendi Judit

Dunaujvaros