XI.

Dér szitálta be a sáros utat, a téglasorok teteje csillogott, apró ezüst pettyekből szőtt fátyol tapadt az egymásra rakott deszkákra, mikor Tücsök elindult az iskolába. “Ha törik, ha szakad, e héten meg kell szereznünk a tizedik csillagos napot” – határozta el, mert olyan szép volt ez a reggel, olyan friss, vidám, még az autókerekek nyoma is megtelt ragyogással, a rozsdás drótokat is beszórta a finom dara s minden olyan könnyűnek, elérhetőnek látszott!
Útközben felszaladt az álomszuszék Kenyereshez, kirángatta az ágyból. – Nem megyek le a nyakadról, míg fel nem öltözködsz – mondta ellentmondást nem tűrő hangon s Kenyeres Bandi nyögve, szuszogva feltápászkodott.
– Téged se vennélek el feleségül – morogta.
– Most nem is házasságról van szó, hanem arról, hogy a te lustaságod miatt szenved az egész osztály. Tegnap is a későnjövők miatt nem kaptuk meg a csillagos napot. Mire huszat számolok, légy felöltözve.
– Ezek szerint ne is mosakodjak.
– Este bizonyára alaposan megmosdottál – mondta Tücsök kitérően.
Kiment a konyhába, onnan kiabált be:
– Számíthatok rá, hogy első csengetésre a helyeden leszel?
– Csak te légy a helyeden! – kiabált vissza Kenyeres, magára kapkodva ruháit.
Tücsök már a lépcsőn dünnyögte: – Azért vállalkoztam rá, hogy eleven vekkeróra leszek, mert bízom a pontosságodban! – s már nyargalt is tovább, hogy Nagy Esztit is felköltse. Sokáig dörömbölt az ajtón, amíg végre kinyílt.
– Hát te miért vered fel a házat? – kérdezte egy kendőbe bugyolált asszony.
– Nagy Esztit keresem.
– Tegnap költözködtek el innen. Mi jöttünk a helyükre. Éjsza­kai műszakon voltunk a férjemmel, most aludtunk el, te meg fel­zörgetsz! – mondta mérgesen. – Ha az első álmot kiverik a sze­memből, ne adj Isten, hogy újra elaludjak! Ha már itt vagy, segíts helyretaszigálni ezt a szekrényt… de csendesen, nehogy az öregem felébredjen.
Tücsök nekigyürkőzött. Akkorát taszított a szekrényen, hogy az ajtaja kinyílt és minden kizúdult belőle. Tücsök marokra fogva gyömöszölt be egy alsószoknyát a habverőüstbe, majd a vasalót a félcipőre helyezte, hogy annak rögtön behorpadt az orra. – Iskolába kell sietnem – mondta gyorsan és a behorpadt orrú cipőt letakarta egy pohártörlővel.
A néni szuszogva szedte össze a földről a holmikat.
– Eredj csak, eredj… bár ne is jöttél volna!
Tücsök egy bekeretezett képet tartott a kezében, amely a ken­dőbe bugyolált álmos asszonyt ábrázolta, menyasszonyi ruhában, mirtuszkoszorúval a fején.
– Hová szegezzem a nénit? – kérdezte Tücsök, mert jóvá akarta tenni, hogy a segítsége ilyen balul ütött ki.
– Ne szegezz te engem sehová. Eridj a dolgodra édes fiam.
– Milyen szép tetszett lenni! – nézegette Tücsök a képet. – Az ember nem is hinné – tette hozzá udvariasan, de mintha ennek sem örült volna a néni. Kivette a kezéből a képet, egy ruháskosárba rakta.
– Nagyék hol laknak?
– A bivalyba költözködtek.
“Az éppen ellenkező irányban van” – gondolta Tücsök, s úgy eliramodott mintha ott sem lett volna.
Nagy Eszti épp lefelé jött a lépcsőn.
– Siess – mondta neki lihegve – senkinek sem szabad el­késnie, csupa dér minden odakint! – S már rohant tovább. Nagy Eszti meg csak nézett utána, a szája is tátva maradt a csodálko­zástól, hogy vajjon mi köze a pontosságnak a dérhez?
De az új erdő vékonyka fái mellett mégsem lehetett úgy el­menni, hogy meg ne álljon egy percre. Mert a hajlékony vesszőcs­kéket mintha darával szórták volna be, de olyan fényes darával, amilyen talán nincs is.
– A kis nyírfák… azok a szépek – hallotta a háta mögött, s amint megfordult, Katival találta szemben magát.
– Rohanjunk – mondta neki – nem szabad elkésnünk. – Hirtelen hátralépett, mert eszébe jutott, hogy nem szegheti meg a Katira rótt büntetést. Még teljes négy napig nem szabad szóbaállnia vele. – Rémes – mondta egy didergő ezüst ágacskának s Kati is megfogott egy csupasz gallyat s ahhoz intézte a szavait. – Ki­bírom.
– Nekem az fáj legjobban, hogy neked nem is fáj – magya­rázta az ágacskának s olyan hevesen megrázta, hogy lepergett róla a dér.
Kati markába szorított egy gallyat, majd hirtelen elengedte. – Honnan tudod – mormolta s nagykendőjébe törülve dértől nedves tenyerét, lassan megindult.
– Szervusz – köszönt el Tücsök a fácskától, mert úgy érezte, nem hagyhatja el szó nélkül.
Amikor belépett az iskolaépületbe, kissé megcsappant a jókedve, mert minden jel arra mutatott, hogy alaposan elkésett. Az ajtóra nyomta a fülét. Margit néni beszélt éppen. Úgylátszik, már a hiány­zókat is beírták.
Bármilyen óvatosan nyomta le a kilincset, minden szem feléje fordult – szemrehányó, feddő, haragos tekintetek vették kereszttűz alá: “Miattad nem szereztük meg a tizedik csillagos napot.” Ezt olvasta ki belőlük.
Azért késtem el – kezdte s e percben nem is tudta, tulaj­donképpen miért kellett megállnia az erdőcske szélén.
– Megint jót akartam – kezdi s majdnem sírva fakad.
– Majd óra után elmondod – mondja Margit néni és feléje sem néz.
Tücsök megtörten gubbaszt a padjában. Ha Margit néni már arra sem érdemesíti, hogy jól összeszidja… Hát ennél nagyobb büntetés nincs is. Ez felér a legsúlyosabb büntetéssel. Ilyen nehéz jól viselkedni? Az ember elindul otthonról azzal, hogy valami példás dolgot visz véghez és tessék, megvan a baj. S éppen osztályfőnöki óráról késik el, pedig azokat úgy várja, hogy számolja a napokat, az órákat. Most például Koreáról beszélgetnek… Korea térképét feszítik ki a táblára s Margit néni vörös zászlócskákkal teli dobozt ad át Molnár Pistának.
– Pista, tűzd ki a vörös zászlócskákat a felszabadult terüle­tekre.
S Molnár Pista kerek arca fénylik a megtiszteltetéstől, mert ez nagy megtiszteltetés, ilyesmivel csak azt bízzák meg, aki jó munkát végzett, ő pedig jó munkát végzett. Megtanította a tanulópárját tisztán, pontosan mértani testeket készíteni.
Margit néni újságból kivágott képeket oszt szét a pajtások kö­zött, melyek kézről-kézre járnak. Menekülő koreai asszonyok, ré­mült arcú, síró gyermekekkel a hátukon merednek rájuk a képekről… S az amerikai repülőtámadás nyomait sötét, alaktalan foltok jelzik a papíron.
– Ezek valamikor városok, falvak voltak? – kérdi Jutka s nem tudja levenni szemét a piros zászlókkal teletűzdelt térképről.
Margit néni most képeket szegez fel a táblára a térkép mellé.
Világoskék ég alatt ciprusformájú fák között kedves kis falusi házak sorakoznak. A másik képen rizsföld. Éppen aratnak rajta.
– Ilyen lesz majd Korea azon a helyen, ahová ezeket a piros zászlócskákat tűztétek – mondja Margit néni. – Tudjátok, kik festették ezeket a képeket? A koreai pajtások, akiknek szüleit el­pusztították az amerikaiak. Akiknek az otthonuk helyén bombatöl­csér tátong. S mégis így látják már a hazájukat.
Margit néni újabb és újabb rajzlapokat szed elő. Virágzó fák, áruval megrakott hajók, épülő házak váltakoznak a képeken.
S Margit néni azokról a koreai pajtásokról beszél, akik itt élnek minálunk a szabadsághegyi Kim Ir Szen-iskolában.
– Ők rajzolták ezeket a képeket? – kérdi Sári.
– Ők… Van köztük egy sebzetthomlokú kisfiú. Mély vágás húzódik a szemöldöke felett. A többiek kapitánynak hívják. Nem akartak neki fegyvert adni. Hogyan bírná el törékeny, gyönge válla? De ő nem nyugodott. Hetven társával együtt csapatot szervezett, s elfogtak két amerikai ejtőernyőst. Nem tőle hallottam – tette hozzá Margit néni. – Ő nem beszél erről, akkor sem, ha kérdezik. A tanítójuk mondta el. S elmondta a többiek történetét is, mert mindnek van története – folytatta halkan.
– A kis Szin In Hi-re az édésanyja rávetette magát, amikor amerikai repülők zúgtak el felette. Mint egy eleven piajzs, védte kis­lányát a golyózáportól.
– És megvédte? kérdezte kiszáradt torokkal Jutka.
– Meg – mondta alig hallhatóan Margit néni. – Őt érték a halálos golyók… És egy kisfiútól, a nevére már nem is emlékszem, azt kérdezte labdázás közben a másik: emlékszel, amikor egyszer sötét este a tengerparton fejünk felett keringtek a felderítők? – Nem volt egészen sötét -:felelte a másik fiú. – A közelben egy falu égett. Az én szülőfalum…
A pajtások homályos szemmel ülnek a padjukban.
– Ha látnátok, hogy ezek a koreai pajtások milyen vasakarat­tal tanulnak magyarul! Hogy mennyire átérzik, nekik most előre kell nézni, tanulni, tanulni.
Nagy Eszti feláll. Homlokáról kisimít egy láthatatlan hajszálat, izgatottan rágcsálja szája szélét.
– Az én nővérem Koreába ment a kórházvonattal.
– Sose említetted! – mondta Margit néni. – Miért nem szól­tál róla? Milyen büszkék lettünk volna rá!
Eszti haja tövéig elpirul. – Azt mondta nekem Rozálka, ami­kor elment: viselkedj rendesen…
Pár pillanatig csend van, Eszti nagy kék szeme zavartan rep­ked ide-oda. – És még mást is mondott… Én meg azt feleltem neki: nemcsak te segítsz a koreaiaknak, Rozálka… Én is úgy tanulok, hogy a koreai pajtások minél előbb hazakerülhessenek.
– Igen, igen – mondta izgatottan Ferkó. – Mi is… mind­nyájan!
– Akármilyen nehezen megy a fejembe a számtan – mondta Sári – mától kezdve… majd meg tetszik látni… majd meglát­játok.

– Soha többé nem puskázom! – ugrott fel Zakariás.
Tücsök mozdulatlanul ült a helyén. Csengettek, mindenki ki­tódult az osztályból, Eszti köré csoportosultak, kérdezgették, fag­gatták, írt-e már a nővére… És mit írt? Igazán ott dolgozik a Rákosi-kórházban?
Úgy körülfogták Esztit, hogy alig bírt mozdulni. Csak Tücsök maradt a padjában, mintha odaszögezték volna.
Margit néni utoljára hagyja el az osztályt, vissza sem néz rá.
Egyetlen pillantásra sem méltatja. Nem, ezt nem lehet elviselni, hogy vele mindig történik valami. Akárhogy igyekszik, közbejön valami és ő, éppen ő rontja el az osztály csillagos napjait.
Ha hazamegy, az édesanyja szemébe néz, megcsóválja a fejét: – Már megint mi a baj? – S haragosan döfködi varrótűjével a foltoznivaló fehérneműt. – Megint jót akartál? – S az édesapja le­teszi az újságját, amelyben ceruzával aláhúzogatott egy cikket.
– Megsütheted édes fiam az eszedet, ha nem tudod, mi fán terem a fegyelem.
Tücsöknek egyszerre a szívébe sajdul, hogy a koreai gyerekeket senki sem várja haza, senki sem néz úgy a szemükbe, ahogyan csak Anya tud nézni. És nem szaladhatnak este az apjuk elé. És mégis… mégis tanulnak… készülnek.
Tücsök a padra borulva zokog. Átzokogja a tízpercet, csak akkor hagyja abba, amikor csengetnek. Majd ő megmutatja! A szájaszéle még reszket a sírástól, de már felemeli a fejét: soha többet ötösnél alább nem adja! Soha többet nem késik el!
Váratlanul ismét Margit néni lép be az osztályba.
– Ma én tartom a számtanórát, mert Garbóc elvtárs megbete­gedett. – Kicsit gondolkodik, majd az első pad elé lép s úgy mondja: – Jól figyeljetek… Az elmúlt hónapban a Zója brigád nyolc taggal száznegyven százalékot ért el. A következő hónapban Gulyás Ilonát pártiskolára küldték. Tehát heten maradtak. A hét­tagú brigád száznyolcvan százalékot teljesített. Hány százalékkal emelkedett a termelési eredmény?
A Zója-brigád nevének hallatára Tücsöknek arra kellett gon­dolnia, hogy ők biztosan nem késnének el a munkahelyükről… S ha vállalnak valamit, becsülettel teljesítik.
Jutka már jelentkezik s a táblára írja az eredményt.
– Ki tudna hasonló példát mondani? – kérdi Margit néni és Tücsök félénken a magasba emeli a kezét. Nem fogja kihívni Margit néni… Úgyse fogja. A szeméből látja, hogy nagyon haragszik rá. De Margit néni már int is, úgylátszik, másképpen haragszik, mint ahogy ő haragudna. Mert ő… ő bizony azértsem szólítaná fel azt, aki iiyen csúnyán elkésett.
– Ha Daru Kati édesanyja vállalja… – ez egy kicsit nehéz példa – akasztja meg magát.
Kati kerekre nyílt szemmel néz rá.
– Hogy is van? Tücsök hangosan gondolkodik. – Meg­van! Volt egy háromtagú brigád, tizenöt köbméter homokot és tíz­ezer téglát hordott el naponta… ide került be Daru Kati mamája… Ő lett a brigádvezető. Aztán még egy taggal szaporodott a brigád. Tehát már öten voltak. Ez az öttagú brigád húszezer téglát és har­minc köbméter homokot hord el naponta.
– Ötven méteres távolságra – szólt bele Ferkó.
– Az nem tartozik a példához. A kérdés: hogy a Daru-brigád mennyivel múlta felül a teljesítményét.
Ceruzák szántanak a piapíron, Ferkó félhangosan ismétli:
– Darunéni-brigád húszezer tégla…
Kati fészkelődik, mutatóujjával a fogát kocogtatja. Hogy is van? Ha Darunéni… vagyis az ő édesanyja… honnan tudják az osztályban, mit dolgozik az ő édesanyja. Félfüllel hallotta ő is, hogy valami felajánlásról beszélt szombaton, de nemigen figyelt rá. Egyre az járt a fejében, miért olyan nehéz egyedül maradni, amikor azt hitte, akkor lesz igazán jó dolga, ha senki se törődik vele.

*

Este azzal állított be: – Édesanyámat feladták számtanpéldának!
– Mit csináltak az édesanyáddal? – kérdezte az apja és tér­dére ejtette az újságját.
– Feladták számtanpéldának. Azt kérdezték: ha Darunéni bri­gádja… – Kati megállt az ajtóban és elhadarta a példát.
Az anyja petrezselymet metélt éppen, a hegyes kés fürgén járt a kezében. – Hogy van?… mondd csak! – kérdezte és kezefejével megtörölte a szemét.
– Jól lefőztél Tercsi – jegyezte meg Daru. A felesége mögé állt, s nagy inas kezével átfogta a vállát. – Mit sírsz, no! A petre­zselyem csípi a szemedet? Nem hagyma ez, hogy megríkasson!
– Ki hitte volna… ki hitte volna, hogy így megbecsülnek egy szegény asszonyt – hajtogatta az anyja. – Aztán ki tudtátok szá­mítani? – fordult Katihoz. – Én nem tudnám. Megcsinálom a munkámat, mert akarat az van bennem… meg erő is… de ha egyszer nincsen iskolám! Nyáron kapálni jártam a tanító kertjébe, télen meg fát hasogatni. – Bezöldségezte a levest, az asztalhoz ültek. A lámpa fénye barátságosan megvilágította a konyhát. Kati csak most vette észre, milyen szép kis gömblámpájuk van, mintha egy labdát tűztek volna a mennyezetre.
Tarkavirágos abroszt terített fel. – Várjatok csak… felbontok egy üveg befőttet, ha már ilyen nagy öröm ért. Mert nagy öröm ám, hogy az úttörők is tudják.
– Azért én se hagyom magamat… – szólalt meg Daru. – Mégse való, hogy anyád után kullogjak – dörmögte és tenyerét felesége kezére borította, úgy hogy még az ujjahegye sem látszott ki. – Vigyázz Tercsi! Kihívlak versenyre. Épp tegnap beszéltük meg Csete Sándorral…
Kati Csete Sándor nevére felkapta a fejét. – Csete Sándor? Mit akar már megint?
– Szakmunkást akarna faragni belőlem. Itt járt tegnap a fele­ségével… a te Margit néniddel… mit nézel úgy?
– Csete Sándor… a Margit néni férje? – Kati felugrott ülté­ből. – Az a Csete, aki…
– Az – mondta anya és a mázas tálba öntötte a meggy­befőttet.
– Nem a testvérbátyja? – kérdezte Kati és arra gondolt, hi­szen akkor nincs is egérszeme Margit néninek, miért is lenne? Mit ki nem talált ez a Piros… Hogy úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két tojás. Már miért hasonlítanának? Ha egyszer nem is testvérbátyja! Maga elé képzelte Margit nénit… Az se igaz, hogy olyan barna a képe, mintha kéményben füstölték volna. Hogy is jutott eszébe ilyesmi…
– Azzal bíztat Csete Sándor, hogy munka közben kitanulom a mesterséget, mert van hozzá fejem mondta apa, majd hirtelen felállt, az ajtó felé tartott.
– Csak nem akar most elmenni, amikor mindjárt tálalom a levest? – kérdezte anya. – Csigatésztát főztem belé…
De apa már kint termett s a lépcsőházból szólt vissza: – Mind­járt jövök!
Daruné most Katihoz fordult. – Mutasd már azt a füzetet… Hadd lám, hogy kell kiszámítani.
Sokáig nézte a kockás lapokat, a rejtelmes számjegyeket. – Magyarázd csak…
Fejük összeért a füzet felett. A lenszőke varkocs, meg a sötét kis konty, melyet át- és átszőttek a szürke szálak.
– Aztán mondd csak, letelt már a büntetésed?
– Négy nap van még hátra.
– Négy nap… – ismételte az édesanyja. – S mégis szóbahoztak engem. – A fejét ingatta, újra és újra a számjegyekre bö­kött. – Kezdjük el… hogyan kell elkezdeni?
Kati szívét melegség öntötte el, ahogy édesanyja kezét meg­látta az irkalapon. Maltertől reszelős tenyerét, varrótűtől össze­szurkált ujjahegyét, mely most a ceruzát markolta. Hüvelykujjára egy kis vászonrongyocska volt tekerve… ki tudja, mikor vágta meg, senkinek sem panaszkodott, csendesen dolgozott tovább… Szerette volna megcsókolni bekötözött ujját, de mit szólna anya,. ha egyszercsak lehajolna a kezére?…
– Először azt kell kiszámítani – kezdte vékony hangon – hogy ha tizenöt mázsa homokot szállítanak el hárman…
– Lassabban te… hogy mondod?
– Kioldódott a göb az ujján… tessék várni, bekötözöm. – Vigyázva megfogta az anyja kezét.
– Azért csak mondjad…
– Tizenöt mázsa homokot hárman… akk or azt kell elébb ki­számítani, hogy egyre mennyi esik. – Ráhajolt az anyja kezére. – A fogammal húzom meg a göböt, úgy erősebben megy. – Ahogy a szájához emelte az ujját, apró csókot lehelt rá, olyan csöppecskét, hogy észre se lehessen venni, csak ő tudjon róla egyedül. – Most került be Daru Kati mamája a brigádba… hiába, így szól a példa.
Az anyja erősen figyelt. – Tehát öten dolgoznak most már. – Ebben a percben lépett be apa. Nagyon siethetett, pedig máskülönben lassan, tempósan lépegetett. De most sebesen járt, nemcsak a két lába, de még a lélekzete is. Az is meglehet, hogy futott… papírba csomagolt kendőt tartott a kezében.
– Ez a tiéd – mondta és az asztal sarkára pillogott, a kendőt meg ügyetlenül az irkára tolta.
– Nekem hozta? Énnekem? – álmélkodott a felesége és csak gyűrögette a szépen összerakosgatott kendőt, az élesrevasalt haj­tásokat s közben nagyokat nyelt.
– Kinek másnak? – dünnyögte Daru. – Persze, hogy neked. Hol az a csigatésztás leves? – kérdezte, mintha csak az érde­kelné.
Anya levette a fedőt a fazékról. A húsleves fűszeres gőze ki­szabadult a fedő alól s jó illatokkal ostromolta a konyhát. Az apja kenyeret szelt, megsózta, megpaprikázta, de közben ott volt a szeme anyán, aki tányérra rakta a puhára főtt zöldséget.
– Kati, vedd ki a sárgarépát, hogy szépen fütyülj tőle.
Daru füttyre csücsörítette a száját. “A siklónál megeredt az eső. Azért mégis én leszek az első.” – Hallod anyjuk? “Azért mégis én leszek az első.” Ezt fütyöld utánam!
Kati még sohasem hallotta fütyörészni az apját. “Azért mégis én leszek az első” – fütyörészte most s lábával verte a taktust hozzá.
Anya meg színig töltötte a tányérokat aranyló levessel, de tekintetét le nem vette a kendőről, melyet egy üres szék karfájára terített.
– Minek költ rám? Inkább gumicsizmát vett volna magának.
Apa hátratolta a székét, kinyújtotta a lábát. – Az is kerül majd! – mondta. – A kendő után nyúlt. – Vedd csak fel, hadd nézzelek meg benne. Azt mondták a Népboltban, tiszta gyapjú…
Anya a fejére kötötte, gondosan aládugdosta a haját, álla alá csomózta. – Menyecskének való az ilyen világos, nem énnekem.
– Akit számtanpéldának adnak fel, az fiatal marad. Akkor is, ha akad egy-két szürke szál a hajában – mondta Daru és kikana­lazta a tányér alján maradt csigatésztát.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros