X.

Kati makacsul, leszegett fejjel állt a rajtanácsülés előtt. Mióta a kihallgatás folyt, egy hang sem jött ki a torkán. Ha valamit kér­deztek tőle, összeszorította a száját, mintha azon erőlködne, hogy erőszakkal visszaszorítsa, ami kikívánkozik belőle.
– Beismered, hogy iskolábajárás helyett a szigeten bújkáltál? Kati alig észrevehetően megrántotta a vállát. Mit kérdezgetnek olyasmit tőle amit amúgyis tudnak. Persze, hogy járt a szigetre.
Oda járt, mert alig várta minden nap, hogy újra ott-legyen a kövér páfránylevelek, dúslombú fák között, ahol elfelejtkezik az otthoni szederfáról, a sárgapelyhű kacsákról, kiscsirkékről, meg arról, hogy délidőben ő vitte ki az ebédet a mezőre s még meg se csörrent kosarában az edény, az édesapja máris felugrott ültőhelyé­ből s széles mosollyal elébeszaladt.
– Szólj hát, Kati… Mért nem beszélsz?
Csend van, csak Tücsök vasalt köténye zizeg.
– És ahhoz mit szólsz, hogy nálatok találtuk meg a szíjat meg a szalagot?
– És egy ébresztőórát! – szól közbe felháborodva Jutka.
Kati úgy összeszorítja a száját, hogy az állkapcsa keményen kirajzolódik az arcán. Bárcsak azzal büntetnék meg, hogy kitiltják az iskolából! Akkor aztán hazamehetne Ópentelére, Piroshoz, a nagyanyjához.
– A hallgatásod azt jelenti, hogy beismered a lopást – mondja szigorúan Ferkó.
Mihalik, aki izgalmában tenyerével veresre dörzsölte az orrát, váratlanul megszólalt: – Én nem tehetek semmiről sem. Engem a kis Tóth rántott be. Ő vett rá, hogy kövessem… meg Daru Kati… Kati mondta, hogy a tisztelendő úr kiskacsát meg szentképet küld nekünk, ha izé…
– Mit jelentsen az az “izé”? – hajolt előre Margit néni.
– Hát… ha a lelkünket erősítjük – dadogta Mihalik.
– És, hogy akartátok a lelketeket erősíteni?
– Én nem akartam… Én csak mentem utánuk. Kati biztatott, hogy istennek tetsző dolgot cselekszünk, ha nem járunk iskolába. In­kább futballozzunk, az kedvesebb az Úrnak. Vagy járjunk az erdőbe.
Kati veresre gyűlt arccal hátrált. Ha megtudja a tisztelendő úr, hogy kikottyantotta a titkot… Hányszor kötötte a lelkére: “Senki­nek egy szót se! Tudsz a nyelvedre vigyázni?”
Most mi lesz? Mi lesz, ha hírül viszik, hogy ennyi úttörő tere­geti szét a titkot, melyet meg kellett volna őriznie. – Nekem nem üzent semmit a tisztelendő úr – mondta olyan hangon, mintha zsebkendőt nyomtak volna a szája elé… – Én magamtól mentem a szigetre.
– Szóval ezt a történetet az “istennek tetsző dologról” Mihalik találta ki? – kérdezte Margit néni.
Kati farkasszemet nézett Mihalikkal. – Igen – mondta kemé­nyen.
– Nem igaz! – kiáltott Mihalik – gyöngytyúkot is kaptunk a tisztelendő úrtól.
– Nem ő küldte – nyögte Kati. – Piros hozta hazulról.
– Mért hazudsz te nekünk? – fakadt ki Tücsök. – Mi történt veled? – Megrázta Kati vállát, mintha valami rossz álomból akarná felébreszteni.
Valóban, mi történt vele… rezzent meg Kati. Hiszen ő nem is akart hazudni, s egyszerre összegabalyodott benne minden s hazud­nia kellett. Pedig nem akart rosszat. Szeretett a szigeten barangolni, akkor is szeretett volna, ha senki sem biztatja… De a tisztelendő úr egyre bátorította, hogy ne féljen semmit, a természetben csupa jóbarát várja. Neki meg nem volt nehéz teljesíteni, ami annyira szíve szerint való volt. De miért kapott ezért kiskacsát, szentképet, gyöngytyúkot? S miért nem szabad erről senkinek sem tudnia? A szentek ís szenvedtek, gondolja elszántan s az ajtó felé sandít. Milyen jó lenne felrántani, s futni, futni, ahogyan a lába bírja, meg sem állni a szigetig. De hát egy szent mégsem veheti a nyakába a lábát. Annak tűrnie kell! Annak akkor sem szabad egy szót ejtenie, ha tüzes vas­sal égetik, vagy ha behívják az édesanyját, hogy értésére adják: elvtársnő, a lányodat ki kell zárnunk.
– A vekker, a szíj, meg a szalag… – Ismét Mihalik hangját hallja, aki ki tudja hányadszor hadarja el: – én semmiről nem tehe­tek. A kis Tóth rámparancsolt, hogy másképpen nem vesz be a csa­patba, csak ha hozzájárulok a közös szerzeményhez.
– Igaz ez? – kérdezte Margit néni.
– Igaz – mondta hunyorogva a kis Tóth.
– Ő rókát fogott, én adjam hozzá a szíjat… rámparancsolt – mondta panaszosan Mihalik. – Ő vállalta a szárcsa, meg a bíbic megszerzését. Azt mondta, nekem is kell vállalni valamit. Vekkert követelt tőlem.
– S te miért fogadtál szót?
Margit néni ceruzája haragosan koppant az asztalon. – Bár­mit parancsolnának, vakon engedelmeskednél?
– Nem… de az úgy volt – makogott Mihalik.
– Ha holnap azt parancsolja neked valaki, hogy vágd el a villanyvezetéket, azt is megteszed?
Mihalik elsápadt, ökölbeszorított kezét zsebregyűrte. – Azt nem lehet… – nem lehet parancsolni.
– Miért ne lehetne? – Margit néni Mihalik verejtékes hom­lokára szegezte tekintetét. – Ha egyszer parancsszóra lopni mégy. Ha nem tudsz a magad fejével gondolkodni, s annyi erő sincsen benned, hogy ellenszegülj. – Tűnődve nézett rá. – Hol dolgozik az édesapád?
– A siklónál.
– És azelőtt? – … mielőtt idejöttetek, hol dolgozott?
– Azelőtt? – kérdezte Mihalik elnyújtott hangon. – Minden­felé… A Ganz Vagongyárban… meg nem is tudom… Onnan kilépett… a Ganz Vagonból. Volt gépkocsivezető is… dehát nem bírta a húsztonnás tehergépet. Nem olyanhoz volt ő szokva. – Elhallgatott, mereven állt, egy pontra nézett, mintha nem akarna tudomást venni arról, ami körülötte történik.
– Egyszóval, nem emlékszel rá, hogy annakelőtte, mielőtt gépkocsivezető volt, meg vagongyári munkás, mivel foglalkozott.
– Mondom, munkás volt… nem emlékszem, hogy más lett volna. Miért lett volna más? – kérdezte olyan élesen, mint aki már nem ura a hangjának.
– Idehallgass, fiam. Mindig az igazat mondjad. Akkor is, ha attól félsz, hogy bajod lesz belőle. Az igazmondó embert mindenki megbecsüli.
– Rossz társaságba keveredtem – mondta gyorsan Mihalik. – Én rögtön láttam, hogy nem hozzám való se Tóth Albert, se Daru Kati. Kihasználtak… kiforgattak!
– Szégyeld magad! – ugrott fel Tücsök – mindent másra kensz, és nyávogsz, mint a kétnapos macska. “Én semmiről se tehetek!” “Rámparancsoltak!” Úgy akarod menteni a bőrödet, hogy elárulod a társaidat.
– Az igazat mondom meg. Ez nem árulkodás. Mindent be kell vallanom… – Mihalik szája elé tartotta tenyerét, mintha sírástól vonagló ajkát takarná el.
A kis Tóth ormótlan cipőjében előrecsoszogott.
– Én mondtam neki, hogy szerezzen spárgát, szíjat, szöget.
– Tudtad, hogy lopta?
– Hát… szerezte. Arról nem beszéltünk, hogy honnan.
– Mire kellett nektek az ébresztőóra?
– Nagyapám eltörte Králik bácsi vekkerjét. Králik bácsi meg követelte rajta. Mert csak ébresztőóra ketyegése mellett tud aludni. Megbíztam Mihalikot, hogy szerezzen egy vekkert.
– Szóltál neki arról, hogy a nagyapád…
– Nem, nem szóltam – vágott közbe ijedten a kis Tóth. – Majd kihúzta magát s más hangon folytatta: – Nem kellett nekem sokat magyaráznom. Csak annyit mondtam, kis spárga kéne, vagy jó lenne egy csúzli, s estére meg is volt!
Margit néni elgondolkozva nézegette a kis Tóthot. – S miért fogadtak szót neked? – kérdezte végül.
Berci zsebébe süllyesztette kezét, de lyukas zsebéből kibújtak az ujjai. – Imponáltam nekik! – mondta magától értetődően.
Oszoli meglepetésében akkorát roppantott a mutatóujján, hogy majd eltörte. Tücsök is kinyitotta a száját, majd újból becsukta.
– Igen – mondta a kis Tóth s izgalmában tovább tépte a zsebét úgy, hogy már az egész kezefeje kint volt. – Tessék megkér­dezni. A szigeten én voltam a legfőbb… – Gyulladt szemhéja alatt furcsán ragyogott apró szeme. – Mert én ott mindent ismerek. Minden fát, minden madarat… s az embereket is. Azok is engem. Hajdu András velem hozatta nagy kannákban a vizet.
– Milyen vízről beszélsz és ki az a Hajdu András? – kérdezte Ferkó.
– Még azt sem tudod? Garas bácsi unokája vagy és még ennyit sem tudsz?
Ferkó zavartan köhécselt.
– Mindent nem tudhat az ember.
– Hajdu András brigádja volt az első a szigeten, amely irtani kezdte az erdőt – folytatta kis Tóth. – Én látni sem bírtam, hogy döntik ki a fákat… S amikor megtudtam, hogy Hajdu Andrásék kezdték el… akkor… akkor nem hordtam többe vizet nekik.
– Ez szorosan a lopáshoz tartozik? – kérdezte Oszoli.
A kis Tóth nem válaszolt.
– Vagy el akarod terelni figyelmünket a lopás tényéről? – kérdezte Oszoli szokásos választékos modorában.
A kis Tóth úgy hallgatott, mintha megnémult volna.
– Arra felelj, miért hozatott veled vizet Hajdu András? – szólalt meg Ferkó.
– Hisz mondom… tavaly még, amikor az erdőirtás megkez­dődött… egyszercsak azt mondja nekem Hajdu: hozzál csak ebben a kannában vizet nekünk… Mert ismert, a bicskáját is kölcsönadta. Én meg futottam le a faluba vízért… Lajtokkal hozták fel még akkor a vizet az építkezésre. Nagy szó volt vizet szerezni. S egyszercsak látom… – A kis Tóth bosszúsan összemorcolta szemöldö­két. – Látom, hogy Hajduék éket vernek a fa törzsébe s fűré­szelik, döngetik a fákat, s egyre figyelik, hol tart a másik. Verse­nyeztek, ki dönti ki legelőbb a fát. A bokrok közé bújtam, hogy ne is lássam őket. Soha többé nem mentem vízért, hiába kértek. Attól fogva magáztam Hajdut, pedig ő “öcsém”-nek szólított. Egyszóval… én számítottam a szigeten – fejezte be mogorván a kis Tóth.
– Te Berci – szólalt meg Margit néni – ha valaki azt mondta volna, nekem: a kis Tóth olyan, amilyennek most megismer­tük, komolyan megharagudtam volna rá.
A kis Tóth cipője orrával a padlót bökdöste. – Miért… Milyen vagyok?
– Először is arra használod fel a tekintélyedet, hogy rosszra csábítsd a pajtásaidat.
Berci a “tekintély” szóra zavartan nézett szét, vajjon nem mosolyog-e valaki.
– Másodszor meg, amit most elmeséltél… arról, hogyan vi­selkedtél Hajdu Andrásékkal, a pajtások majd elmondják a véle­ményüket. Én csak azt szeretném hozzátenni, hogy Hajduék ifjú­munkások. A MÁVAG-ból, meg a Rákosi Művekből érkeztek ide.
– Vasas ifik! – kiáltotta Tücsök. – Önként jelentkeztek az építkezésre.
– Úgy van! Odahaza gépek mellett dolgoztak, itt pedig azt a munkát vállalták, ami a legsürgősebb. Nem törődtek vele, hogy szél­ben, csikorgó hidegben fát kellett vágniok. Azzal sem törődtek, hogy sokszor csak este jutottak meleg ételhez. Egy volt csak fontos nekik, hogy jól végezzék a munkájukat. Jól és vidáman! Nótaszó­val, jókedvvel buzdították egymást. Tréfálkoztak, hogy ne érezzék az éhséget, hideget. Igazi hősök voltak. Te pedig, .kis Tóth, nem vol­tál hajlandó segítségükre lenni. Elbújtál előlük.
A kis Tóth durcásra biggyedt szájjal húzogatta a vállát. – Ha egyszer sajnáltam a fákat.
– A fákat sajnálod, amikor kikötőt kell építenünk! – fakadt ki Tücsök. – Hogyan rakjuk ki a komlói szenet? A Vasműnek szén kell, nem madárfészek! Bíbiccel fűtsük a kohót? Vagy gyíkokkal?
Margit néni elmosolyodott, felemelte a kezét, hogy csendre intse, de Tücsköt nehéz volt elhallgattatni. – Ilyen alkalmat el­szalasztani – mondta kétségbeesetten.
– Még az unokáidnak is mesélhetted volna: én is részt vettem a kikötő építésében. Láttam, milyenek az igazi hősök! Akkorka voltam, mint egy tökmag, de már rámbíztak valami fontos dolgot. Így meg mit mesélhetsz majd az unokáidnak? Hogy sajnáltam a fákat… megtagadtam az ifiktől a segítséget.
– Csak beszélsz, beszélsz – morgott a kis Tóth. – Azt se tud­tad, hogyan irtják az erdőt. Én mutattam neked.
– De azóta kifaggattam apámat. S Hajduékkal megismerked­tem – mondta büszkén Tücsök. – Ha engem kért volna meg Hajdu András, hogy szerezzek vizet, akár a világ végére is elszaladtam volna érte.
– Hát még én! – sóhajtotta Jutka. – De nekem nincs ilyen szerencsém. – Bercihez fordult: – Tudhattad volna, hogy új erdőt ültettünk. Szép, fiatal erdőcskét a város közepén.
Sári bazsarózsa arca még pirosabbra gyúlt. – Én megértem, hogy a kis Tóth ragaszkodik a régi erdőhöz. Hiába vesz nekem a mamám kabátot, én azért elteszem a régit… s alig tudok megválni tőle. Nem lehet csak úgy egyik napról a másikra megválni valami­től, amit megszoktunk. Nekem most szép, vadonatúj padom van az osztályban s mégis sokszor gondolok a régi padomra. A festék már lekopott róla, tele volt tintapacnival, egyik lába lógott… s mégis sírtam, amikor ott kellett hagyni.

– De ha azzal álltak volna elő, hogy tízszerannyi pajtás akar tanulni, mint ahány eddig tanult… szűk lett a tanterem – mondta elgondolkozva Jutka – akkor is azt hajtogattad volna, én itt ma­radok a régi padomban, nekem csak ez kell? Vagy segítettél volna rendbehozni az új tantermet?
– Hiszen azt csináltam! Magam cipeltem be a padokat. Ma­gam tologattam helyre őket. De közben folyton a régi padomra gon­doltam, a lógóslábúra, amelyben az első ötösöket kaptam – hajtotta le a fejét Sári.
Tóth Bercinek ráncokba gyűrődött a homloka, nehezen lehetett volna megállapítani, hogy mit forgat a fejében.
– Határozzunk, milyen büntetést érdemel a három pajtás – hallotta nagyon távolról, mintha a víztorony felől jönne a hang.
– Mihalikot kell a legszigorúbban büntetni, mert ő ráadásul árulkodott is.
– De a kis Tóth szervezte meg az egészet. Mindenért ő a fele­lős. (Ez az Oszoli hangja.)
– Daru Katit megtévesztették.
– Csakhogy ő szemébe hazudott a rajtanácsnak!
– Tartsunk rendet pajtások! – vágta át a zűrzavart Margit néni hangja.
– Még nem tisztáztuk – krákog Oszoli – miért tulajdoní­totta el a szíjamat a kis Tóth. Mi volt a szándéka vele?
– A szándékom?! – horkan fel indulatosan Berci. Mintha minden lefojtott keserűség, bánat, amely felgyűlt benne, egyszerre bo­rulna ki, rekedt kiáltás tör fel a torkából, sovány nyakán kidagad­nak az erek. – Még sohasem volt szíjam! Neked táskád is van, szíjad is! Két szíjad! Én is össze akartam szíjazni a könyveimet, az volt a szándékom – mondja és csukló zokogás rázza meg.
A teremben döbbent csend van.
Margit néni felemeli a kis Tóth állát, kényszeríti, hogy a sze­mébe nézzen. – Ha azt akarod, hogy legyen neked, dolgozz meg érte. Semmihez sem lehet ingyen hozzájutni. Mit szólnál, ha Oszoli elvenné a kis rókádat, melyet furfanggal, ügyességgel fogtál.
– Jól gyomronvágnám – mondja a kis Tóth két csuklás között.
– Csak hát ezzel még nem lenne elintézve az ügy. Ha jó mun­kás válik belőled, neked is jut cipőre, ruhára, még aktatáskára is.
A kis Tóth lemondóan legyintett.
– Persze csak úgy, ha jól végzed a munkádat. Most az a dol­god, hogy tanulj. S te mit csinálsz?
– Mászkálok össze-vissza… csapatot szervezek – hüppögött Berci.
– Na látod… Akkor miért jutna neked annyi, mint azoknak, akik becsületesen elvégzik a dolgukat. Te milyen büntetést szabnál magadra?
– Én? – A kis Tóth úgy megrökönyödött, hogy sírni is el­felejtett.
– Igen, te. Tudod mit követtél el.
Berci hangtalanul mozgatta a száját.
– Mind a hárman magatok szabjátok meg, mit érdemeltek – mondta Margit néni. – Nos… Daru Kati… Mihalik…
– Én szigorú büntetést kérek – mondta Mihalik buzgón. – Igaz ugyan, hogy berántottak a bajba, de hibát követtem el, mert barátkoztam velük.
– Azt javaslom – mondta Tücsök – hogy Mihalikkal két hétig ne álljon szóba senki. Tekintsük levegőnek.
– Tekintsetek levegőnek – egyezett bele Mihalik.
– Osztálykönyvi megrovást kapsz – jelentette ki Margit néni. – Beküldöd az édesapádat, beszélni akarok vele.
– Genis… – hadarta szófogadóan Mihalik.
– Pótbüntetést is javaslok az árulkodásért – szólalt meg Ferkó. – Nem lehet tagja a futballcsapatunknak.
– A legjobb csatárt akarjátok kihagyni? – pattant fel Miha­lik. – Jó, nem bánom! De magatokra vessetek, ha kikaptok a fehér­vári csapattól! Ez nem igazság! Ilyen súlyos büntetést nem érdem­lek meg. – Teljesen elvesztette a fejét, össze-vissza hadart, amíg Margit néni erélyesen le nem intette.
Most Daru Katin volt a sor.
– Nem követtem el semmi olyat… – kezdte akadozva – s ha mégis… – Megint azt a különös zavart érezte mint az előbb, amikor nem akart hazudni s mégis hazudnia kellett. Ha bűnt követ­tem el, gondolta nyugtalanul, majd leimádkozom. Elmondok öt “Hiszekegy”-et, négy “Üdvözlégy Máriá”-t… – összeszorított szájjal hallgatott.
– Te sem érdemled meg, hogy szóbaálljunk veled – szólalt meg Jutka. – A neved két hétig kint lesz a szégyentáblán.
– Igazságosnak tartjátok ezt a büntetést? – kérdezte Margit néni.
– Igazságosnak – mondták karban.
– És te, Kati?
– Nekem mindegy.
– Mindegy? – Margit néni sóhajtott. – Tisztában vagy azzal, mit jelent egyedül maradni?
Kati intett s már el is fordult.
– Úgy sem szeretek itt lenni – mormolta.
– Megint nem mondsz igazat – mondta hevesen Tücsök. – Mert te nagyon is szeretsz minket! És szégyeld magad, hogy ezt is letagadod. S úgy teszel, mintha csak teknősbékát meg kiskacsát lehetne szeretni. Meg gyöngytyúkot!
Margit néni előrehajolt. – Küldd be hozzám még ma este az édesanyádat, Daru Kati. S ha letelik a büntetésed, Jutka lesz a tanulópárod.
– Én akarnék lenni! – nyújtotta a kezét Tücsök.
– Hogyisne! Mindent te akarnál: Tóth nagyapát, Katit…
Margit néni az ablakhoz lépett. – Figyeljetek csak… A hangszóró öblösen harsogta: … Az ifjúsági versenyzászlót a Hajdu-brigád nyerte, mely 10 nappal határidő előtt teljesítette tervét.
– Hallod, kis Tóth?
– … a Zója-brigád versenyre hívta ki az építkezés tíz legjobb ifjúsági brigádját – zengte a hangszóró.
Berci megrántotta a nyakát. Valamit brummogott, a kalapja csücskét markolászta. – Jól van… nem bánom. – Belekezdett egy mondatba, ijedten abbahagyta, szavakat nyelt el s egyszercsak megint ott voltak a torkában s mégsem tudta kimondani őket. – Akkor hát… Mihalik meg Daru Kati én miattam… én voltam a vezérük… visszahozom a szíjat… Hajdu Andráshoz is elmegyek, szólok neki. Igaz, hogy már hónapok óta vasbetonszerelési munkát végeznek, de azért megmondom, hogy ha kell… akkor én segítek…
Mintha a szájpadlására ragadtak volna a szavak. – Megérdemlem, hogy… hogyha a másik kettő két hétig lesz levegő, én legalább is négy hétig. – Elhűlt a gondolatra, hogy négy hétig nem szól hozzá senki. S ha a nagyapja újra elveri? Mert elveri, az biztos. Azzal se vigasztalhatja magát, hogy csapatot gyűjt maga köré, parancsokat osztogat. Elég lesz három hét is, alkudozott önmagával, de nem merte hangosan kiejteni.
– Zászlólevonáskor olvassák fel a nevem – suttogta alig hallhatóan. – Hogy szégyent hoztam az osztályra.
– … a Honvéd-zenekar a rádió útján a Békeindulóval köszönti a Hajdu-brigádot – adta hírül a hangszóró.
Berci minden erejét összeszedte. – Tíz napig nem szabad ki­menni a szigetre, akkor se, ha nem bírom ki.
– Jutka, Tücsök, Ferkó… határozzatok! – mondta Margit néni, mert a pajtások szótlanul állták körül a kis Tóthot, még Oszoli is elfogódottan pislogott.
“Nem szabad a kis Tóthot magára hagyni” – gondolta Tücsök. – A kiközösítést elvetem – mondta hangosan. – Zászlólevonás­kor felolvassuk a neved. Azt nem lehet elfelejteni. Kemény büntetés!
– A szigetre pedig ki kell járnod – tette hozzá Margit néni. – De a szigeti búvóhelyeket el kell árulnod az osztálynak. – Meg­fogta Tóth vállát. – Arra kötelezünk – mondta szigorúan – hogy megtanítsd a pajtásokat is rókát fogni, meg foglyokat. Add át a tapasztalataidat. Igazságosnak tartod a büntetést?
A kis Tóth nagyot nyelt. A szeme ragyogott.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros