MAGYAR FILM EGY MAGYAR TORNÁSZ KALANDOS ÉLETÉRŐL

Uldi, azaz a Fehér tenyér

Dongó, a magyar tornász kemény kiképzést kap fiatalon, hogy később Kanadában már ő tanítson, és újra versenybe szálljon. A Fehér tenyér című film főszereplője, az egykori tornász, Hajdú Mán Miklós, vagy ahogy szerte a világban hívják, Uldi nem tagadja, kemény élet volt az övék.

– Mennyire hiteles a film? Tényleg ilyen durva volt a képzés a magyar tornatermekben?
– Hát, ne szépítsük, az akkori rendszerben, vagyis a nyolcvanas években bevett nevelési elem volt a verés, de nem feltétlenül az edzők eldurvult személyisége miatt. Az ak­kori hatalom megkövetelte az eredményeket a tornászoktól, és ennek érdekében bántak kemény kézzel velünk, gyerekekkel.
– Ez csak erre a régióra volt érvényes, vagy a világon mindenhol a kemény kéz politikája érvényesült?
– Leginkább a volt szocialista országokban alkalmazták, Amerikában sokkal finomabb módszerekkel dolgoztak. Nem is számítottak bele az élbolyba, de amikor felnyíltak a hatá­rok, és a szakedzők kimehettek, egycsapásra feljavultak az eredményeik.
– Azért nem lehetett zökkenőmentes az átállás egyik félnek sem.
– Nem, hisz kint a pofont vagy testi fenyítést akkor sem díjazták. Volt olyan edző, aki nem bírta a nagy demokráciát és abbahagyta. A filmben én is eleresztek egy pofont, az élet­ben azonban erre nem volt szükségem, in­kább játékos feladatokkal, versenyeztetéssel inspiráltam tanítványaimat.
– Akkor tisztázzunk valamit, a Fehér te­nyér valós történet vagy kitaláció?
– Is-is. Nagyon sok elem valós alapú, de jó néhány kitalált. A film lépésekben követi az életem egy részét, de Dongó, a főszereplő nem én vagyok teljesen. Én is tornáztam, az egyetem után kimentem Kanadába, edzősködtem, de nem én vagyok megfilme­sítve.
– Nem félő, hogy aki megnézi a filmet, eltiltja gyerekét a tornától, mondván, itt bántják a gyereket.
– Nem, mert nem a verésről szól a film és a torna sem. Ez csak egy része. Nem hiszem, hogy ha valaki végignézi és átgondolja, arra a következtetésre jut, hogy ettől tiltani kell a gyereket. A film sokkal inkább azt mutatja meg, hogy kemény munkával valahová igen­is el lehet jutni. A tornatermek világa kiváló jellemformáló is egyben, sok esetben meg­könnyíti a gyerekek későbbi életét. Egy-két pofon még segítő szándékú is lehet.
– Nem volt furcsa újra átélni a régi él­ményeket?
– Én a gyerekkori részek forgatásán nem vettem részt, de újra belépni a tornatermek­be természetesen nagyon furcsa volt. Nem könnyű hosszabb kihagyás után újra bele­szokni. Ha csak a stáb volt ott, azzal nem volt problémám, de a világbajnoki döntőt több ezer statiszta közreműködésével vettük fel. Ott nem lehetett rosszul teljesíteni.
– Csak nem volt nehéz bemutatni a gyakorlatokat?
– Hát, könnyűnek semmiképp nem nevezném. Már három nap kihagyás után is nehéz visszaállni, a torna nagyon sok energiát, fizikai erőt követel, én pedig sokkal többet hagytam ki, bár azért megpróbáltam szinten tartani magam.
– Mit csinál egy magyar tornász Kanadában?
– Kanadában edzősködtem, de most már Las Vegasban élek a feleségemmel, Vandával és másfél éves kisfiammal, Tassal. Itt egy nagy kötségvetésű, akrobatikus show-műsorban lépek fel, de nem csak ugrálok, elég erőteljes karakterszínészi szerepem is van.
– És ha az utánpótlás a tornaterembe akar menni?
– Természetesen nem erőltetek rá semmit, majd kialakul, mit szeretne – bár már most is nagyon ügyesen egyensúlyoz a te­nyeremen.

BÖLE TAMÁS

Megjelent: Képes Sport 2006. február 8.

Dunaujvaros