Dunaújvárosi Hírlap – 1966. június 24.
Április 29-én reggel 8 órakor Trilovics jelentkezett nálam és közölte, hogy eljön velem és megmutatja azt az említett mérnöki karót. Az eső úgy mint előző nap szakadt, mintha öntötték volna. Trilovics egy kicsit ingadozott is a nagy eső miatt, de megmagyaráztam neki, hogy itt, életbevágó kérdések vannak, mert .nekem még ma utaznom kell Adonyba, hogy legalább 30 kubikost hívják a munkák megkezdésére a siklóhoz.
Rábeszélésemre Trilovics ki is jött velem. Párszor megálltunk, hogy cipőinkből az esővizet kiöntsük, de végre is odaértünk a karóhoz, amely valóban mérnök által lerakott jelzés volt. A karót megtaláltam, de azt megállapítani, hogy a karó mit jelez, az volt a kunszt. Közben az én emberem kezdett magyarázni, hogy a Duna-parton is látott egy karót a disznójárások mellett. El lehet képzelni, hogy a két karó között 440 méter volt a távolság, sűrű akácossal borított terepen, összeszaggatott vízmosásokkal. Az erdő sűrűségétől a Duna folyását látni sem lehetett, de ennek ellenére nekivágtam a szakadó esőben és megtaláltam a Duna-parton kitűzött mérnöki karót. A karót megtalálni annál is inkább nehéz volt, mert a terület disznólegelő volt és azon millió túrás stb. akadályozta a karó megtalálását, de nekem fontos volt, hogy megtaláljam, mert anélkül nem volt mihez kezdenem, bár tudtam, hogy még további ezer akadály lesz előttem a sikló megépítéséig.
Triloviccsal visszamentem a faluba, azt mondtam neki, hogy szolgálataiért ihat a vendéglőben és ki is fogom fizetni, de Trilovics annyira öntudatos volt, hagy fröccsöt felhajtott mert át volt ázva-fázva és a további ivástól elállt.
Trilovics csak egy kívánságának teljesítését kérte. Ő régen munka nélkül van, és ha igaz az, hogy ide munkásokat hívnak, akkor őt is vegyem fel munkásnak. Én természetesen megígértem felvételét és elárultam neki, hogy két héten belül nem lesz munkanélküli ember Pentelén.
Én ezek után átmentem az úgynevezett FÉKOSZ helyiségbe, ahol megkerestem az illetékes vezetőket, Lengyel Gyulát és Hermann Jánost, pentelei lakosokat, és tudtukra adtam nekik, hogy május 2-án megkezdem az úgynevezett sikló építését és mindennap várok Mohácsról egy megrakott hajó érkezésére különböző építési eszközökkel és anyagokkal és ezek kirakásához a FÉKOSZ rendelkezésére álló embereket fogom beállítani. Tudomásukra adtam azt is, hogy én május 2-án Abonyból hozok magammal kubikusokat a munkálatok megkezdésére. Ez olaj lett a tűzre, majdnem ki akartak a FÉKOSZ helyiségből dobni, hogy hogyan gondolok én olyant, amikor Pertelének 3-400 munkanélkülije van, én idegenből akarok munkaerőt hozatni. Azt mondták, hogy addig ide nem teszi be a lábát idegen munkás, amíg helybeli munkanélküliek nem fognak munkát kapni. Én kezdtem a magyarázást Lengyel és Hermann elvtársaknak, hogy nincs igazuk, mert én nagyon jól ismerem az ilyen nagyobb munkálatokat és nem lehet egy-két nap alatt 3-400 embert munkába állítani, mert ezek között van egy nagy rész. aki azt sem tudja, hogy a lapátot, vagy a csákányt hogyan kell használni és ugyancsak kijelentettem nekik, hogy két héten belül nem lesz Pentelén, de még a járásban sem munkanélküli ember, és egy hónap múlva pedig maguknak fog főni a fejük, hogy honnan tudnak nekünk munkaerőt biztosítani. Maguknak fogalmuk sincs arról, hogy mi épül itt. Nemcsak a sikló építését kezdjük meg. Itt egy gyárat és egy nagy várost fogunk építeni.
Az emberek kinevettek, nem hitték el és azt mondták a hátam mögött, (jól hallottam) hogy jó nagy dumája van a pasasnak. Azért akar bennünket félrevezetni, hogy idegenből hozhasson munkásokat. Én kénytelen voltam rövid határozott kijelentéseket közölni, mert én tudtam, hogyha én legalább 30 jól ismert kubikost nem hozok ide a munka megkezdésére. akkor nem tudom a munkát megkezdeni.
Még aznap, április 29-én vonatra ültem és Abonyba utaztam a kubikusokért és május 2-án az utasítás szerint hozzákezdtünk a sikló építéséhez.
A munkálatok megkezdése után a pentelei munkanélküliek közül sokan felkerestek és azzal fenyegetőztek, hogy ha két héten belül ők is nem kapnak munkát, akkor feljelentenek a FÉKOSZ országos vezetőségénél, mert félrevezettem őket.
A Duna-parton a munkanélküliek sokan napokon át lesték hogy mikor érkezik meg az általam jelzett hajó, mely hozza az építési eszközöket és anyagokat, mert számoltak azzal, hogy ez esetben mindnyájuk részére munkalehetőség adódik.
Én két hét múlva a FÉKOSZ-nak tett ígéretemet beváltottam, bár sok nemvárt akadály jelentkezett. Mindjárt észrevettem, hogy az a két mérnök, aki a karókat sűrűbbre tűzte volna ki, semmit sem tud. A 30 fő ott volt a nyakamon és a mérnökök azzal hitegettek, hogy pár óráig legyek nyugodtan és utána beállíthatom az embereket munkába, de kiderült akkor, hogy nem, voltak felkészülve, mert még az irányt sem tudták és, úgy kellett őket az erdőben végigvonszolni egyik szakadékból a másikba, hogy ismerjék meg a sikló építésének az irányát.
A mérnökök hozzáfogtak a kitűzéseknek, én pedig az embereket két csoportba osztottam és megkezdtem az erdei aljnövényzet kiirtását. Természetesen mindig ott voltam a két mérnöknél is, és megállapítottam, hogy a mérésekkel semmire sem mennek. Azt ígérték, hogy másnapra egy szakaszt el fognak készíteni és ott már a munka megkezdhető.
Másnap reggel a munkahelyre mentem és érdeklődtem, hogy a mérnökök mit végeztek már, s láttam, hogy szégyenkezve jönnek hozzám és magyarázkodnak, hogy nem leszünk kész Garancz elvtárs, látja, hogy ez egy borzalmas hely, tele van fával, burdingokkal és nem is csoda, ha nem tudunk haladni, mert az egyik magaslatra 5-6 méterre kell felmászni, a másik helyen pedig 10-15 méterre kell leereszkedni. Az eredménytelenségek láttán közöltem a mérnökökkel, hogy ma még tudok az embereknek munkát adni, de holnapra feltétlenül tűzzenek ki valami helyet, hogy az embereket foglalkoztatni tudjam.
Közben arról értesültem, hogy a faluban valahol egy tervezőmérnök dolgozik, aki az összes építkezési terveket készítette. Ez Weiner Tibor elvtárs volt. Az értesülésem után felkerestem Weiner elvtársat és arra kértem, hogy legyen segítségemre, mert úgy látom, hogy ezek a kitűző mérnökök nem érthetnek a munkájukhoz. Weiner elvtárs nagyon kedvesen fogadott és érdeklődött a munkák megkezdéséről, de azt mondta. hogy ő mint tervezőmérnök nem tud belefolyni, és én megköszöntem a szívességét és lehangoltan távoztam.
Egy hibát követtem még el a munka megkezdése előtt azzal, hogy a helyi párttitkárt nem kerestem fel, persze a megérkezés óta mindig kerestem, csak nem találtam, mert ő is el volt foglalva – egyébként újságárus volt. Rövidesen mégis sikerült vele találkozni, de műszakilag semmi segítséget nyújtani nem tudott. Így én kénytelen voltam a saját belátásom szerint dolgozni, mert azokban a napokban Pentelén rajtam kívül senki vezető személyiség nem tartózkodott.
A harmadik napon ugyancsak mentem az én mérnökeimhez és mindjárt érdeklődtem, hogy a kitűzésen kimutatták-e már az eredményt. Örömmel újságolták, hogy jöjjek, pár helyen már meg lehet kezdeni, mert már megvan a lejtméretezés. Én gyanúba vettem őket mert 10 méterenként lett volna kitűzve a távolság, de az én szokásos módszeremmel leellenőriztem azt, hogy 6 cm eséssel lesz építve és mindjárt tudtam, hogy méterenként mennyit esik és mennyit esik 10 méterenként és olyan dühbe gurultam. amikor leellenőriztem, hogy az egyik mérnöktől elkaptam a vízmértéket és amennyire bírtam elhajítottam és azt mondtam nekik: jobb lett, volna, hogyha nem, én lettem volna kanász, hanem önök, és én lettem volna mérnök. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy ha holnapra egy részét nem tűzik ki szakszerűen, akkor önöket feljelentem szabotázsért, mert napok óta az emberek csak lézengenek önök miatt. Negyedik nap jött ki Szöges főmérnök és azt mondta: én nagyon jól ismerem Garancz bácsit, nagyon precíz munkát szokott végezni, haggyák rá önök, mert sohasem lesz kész a sikló, a terv szerint pedig a földmunkát 6 hét alatt kell elvégezni. A két mérnök aznap éntőlem eltűnt mint a kámfor.
Akkor találkoztam legelőször Németh Árpáddal akiről nem is tudtam, hogy kicsoda, csak rögtön észrevettem, hogy nagyon szimpatikus, és valamit ért is a földmunkához. Németh elvtárs véleményével sok segítséget kaptam és láttam, hogy a munka beindulása mennél hamarabb rendes ütembe fog menni.
Mint már előbb is említettem, hogy mérnök nélkül maradtam és még ezen kívül ugyancsak két mérnököt vettünk fel, de azokkal is olyan szerencsétlen lettem, hogy pár nap múlva itthagytak bennünket, és ők is arra hivatkoztak, hogy ők nem foglalkoznak földmunkával.
Szöges főmérnökkel megállapodtam, hogy a munkát folytatni fogom akkor is, ha nem jön Budapestről megfelelő mérnök.
A sikló-pályának területét azonnal megtisztítottam a gazoktól, a fáktól, az erdőterületet kivágattam, hogy a felső parttól a Dunáig teljesen át tudtam látni, mert a legnagyobb nehézség azért volt, amint már az előbb is említettem, hogy a terület szakadékos hepehupás volt.
A terület légvonalba való összehozását úgy oldottam meg, hogy a felső és alsóterep megkezdésénél két-két 6 méteres londinákat állítottam fel, keresztben, padlódeszkát szegeztem fel, aminek pontosan mindkét végén egyforma magasan kellett lenni és ugyancsak vízszintesben is egyformának kellett lenni a két padlónak. A középre pedig ugyancsak egy hatméteres lécet szegeztettem és arra egy kétméteres lécet szegeztem vízszintesben, ezt Németh Árpád segítségével csináltam, mert amikor elmondtam neki, hogy máskülönben nem tudom ezt a magasságot szintbe hozni, nagyon helyesnek tartotta. Így felmentem a 6 méteres szintmagassághoz és így 15-20 méterenként megadtam a magasságokat. Ez éppen úgy történik, mint ahogy a kubikusok szokták a földön keresztezést végezni. Ez a kitűzés napok munkájába került, több helyen pedig a legmagasabb pontokon megkezdtem a munkát, mert tudtam, hogy a magasságpontokon 8-10 méter bevágásokat is lehet végezni.
(Folytatás hamarosan!)
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Felhasznált naplókép: Intercisa Múzeum.
