Kortárs – 1982 szeptember

THIERY ÁRPÁD

Egy kancsó piros fröccs

A reggeli vonat csak Pusztaszabolcson állt meg. A MÁV az akkor legkorszerűbb, felújított pullmankocsikat közlekedtette a sztálinvárosi vonalon, az utazás – különösképp hétfőn reggel – mégis gyötrelmes volt. Zsúfoltságban alig különbözött egy indiai szerelvénytől. Vállalati mérnökök, tisztviselők, kőművesek, vasbetonszerelők, gépészek, kihelyezett funkcionáriusok, DISZ-megbízólevéllel Sztálinvárosban dol­gozó fiatalok ezrei utaztak vissza a hétvégi pihenőről.
Frank fél órával a vonat indulása előtt már csak egy részegen hortyogó fiatalember mellett talált ülőhelyet. A részeg felriadt, piros szemével értetlenül nézett kö­rül, majd ismét elaludt. Gyűrött öltönye, de főként a förtelmes szag, ami belőle és a ruhájából áradt, cseppet se volt vonzó, különösebb megbotránkozást vagy megve­tést mégsem keltett, mivel megszokott volt, hogy a heti kemény, sokszor hatvan-het­venórás állati munka után szombat-vasárnap sokan felruccantak Pestre mulatni, kurvázni, leginkább az az idő tájt népszerű és hírhedt Jerevánba, mint ez a Frank mellett hortyogó, falusi kőművesből lett ifjú sztahanovista is.
A peron felől a kosaras hangja közeledett: – Szendvicset, sört, rumot tessék!…
Frankot lelkifurdalás kínozta, mert ezen a hét végén sem utazott haza az anyjához. Nyolc hónapja nem volt otthon. Ha csak a déli sebesvonattal indul Sztálinvá­rosba, a vasárnapot az anyjánál tölthette volna.
Elővette a levelét, amely egy hete érkezett.
“Édes Fiam! A születésnapi lapot, vagyis a táviratot köszönöm. Lehet, hogy ez volt az utolsó, jövő ilyenkor ki tudja, ki fogja megérni? Az én időm lassan lejár. Ne haragudj, hogy olyan soká nem válaszoltam, de olyan nem jól éreztem magamat, hogy semmi kedvem sem volt az íráshoz. A közérzetem, a lehangoltságom kétségbe­ejtő. És ilyenkor leülni levelet írni? Te pedig nem jöttél. Arról már nem tudsz leszok­ni, hogy valamit megígérsz, aztán rendszeresen nem szoktad betartani. Pedig ez nagy hiba. Nem vall erős karakterre. Az ember már előre int, mert úgyis tudja, hogy ezt se fogod betartani. Jaj, pedig ez nagyon csúnya jellemvonás, pláne egy újságírótól! Igaz, hogy azok mind hazudnak, ezt én már régen tudom. Azért tudod, hogy mennyire szeretlek, és amíg élek, azt mondhatod, hogy megyek haza az édesanyámhoz. Itt a május elseje nagyon szép volt, én persze, csak néző voltam, nem engedtek a részleggel felvonulni, nehogy kifáradjak, tudod a szívem. Látod, nem vagyok már jó semmire…”
Csak most, másodszori olvasásra tűnt fel Franknak, hogy az anyja nem említi Gerzsont, mindössze a május elsejei felvonulás és a részleg említése utalt rá áttétele­sen: ugyanis Gerzson letartóztatása óta egy fehérnemű-készítő szövetkezetbe járt dolgozni.
Frank nem szeretett hazajárni az anyjához. Inkább négy-ötoldalas leveleket írt, visszaidézve ezekben a gyerekkori aranyidőket – mert írni aztán tudott -, és úgy gon­dolta, hogy az anyja sokkal nagyobb örömét leli ezekben a levelekben, mintha né­hány órára hazalátogat. Lehetőleg későn este érkezett, és hajnalban már utazott vissza. A megérkezés örömét semmihez se lehetett hasonlítani. Abban a percben az volt az élet értelme – az övé s az anyjáé -, aztán eltelt egy kis idő, talán csak negyed­óra, ivott egy pohár tejet, elszívott egy cigarettát, ennyi idő elég volt, hogy feloldozza magát a hazaindulás előtt tett fogadalom alól, hogy most legalább egy napig marad.
Egy nagyobb zökkenőnél a sztahanovista feje Frank vállára billent. Némi undorral tolta el.
Nem először utazott Sztálinvárosba. Hét hónapja a laptól őt küldték a vasmű avatására. A város az idő tájt még csak néhány befejezett utcából, felvonulási épüle­tekből, munkásszállásokból, a víztoronyból, a Késdobálóból, egy-két középületből, az öntödéből, a forgácsoló- és vasszerkezeti üzemből állt. Az ünnepség előtti napo­kat is ott töltötte, így már szerda estétől a kétemeletes lakóházból átalakított szállo­da földszinti szobájában ült és várt. Az ösztöne azt súgta, hogy valami történni fog, valami szokatlan, ami november ötödikén szürkület után valóban be is következett. Amikor már mindenki hazament a munkából, a nehézvegyipari beruházó helyettes vezérigazgatója, aki korábban öntőmunkás volt, néhány társával begyújtotta a ke­mencét. Az emberek városszerte felfigyeltek a szikrázó kupoló kéményre. Frank először azt hitte, hogy tűz ütött ki. Gyalog indult, a gépkocsivezető elcsavargott, magá­val vitte az indítókulcsot. A végén már teljes erőből futott, s az elsők között ért ki az öntödébe. Mire megjelent a folyékony vas, az öntöde tele volt kubikosokkal, kőmű­vesekkel, akik életükben folyékony vasat még nem láttak. Ámulatukban kiabálni kezdtek, majd felzúgott a taps a hatalmas csarnokban, nem akart véget érni. Frank is meghatódott. Még azon az estén megírta a próbaöntés történetét, és reggel a szál­loda portájáról telefonon leadta a szerkesztőségnek.
A hivatalos ünnepség is mély nyomokat hagyott benne. Előző éjszaka zuhogott az eső, reggel mégis tizenötezer ember sorakozott fel a Május 1., a Görbe és a még névtelen utcákban, fúvószenekarok járták a várost. Ötpercenként érkeztek a külön­vonatok Inotáról, Gyöngyösről, Miskolcról, Kazincbarcikáról. Zászlók, feliratok lobogtak, a felvonulók magasra tartották Lenin, Sztálin és Rákosi arcképét. Két to­ronydaru szára között hatalmas, vörös transzparens feszült: “Sztálin nevével épül a világ!” A tömeg dalolva vonult a vasmű felé, a fiatalok szavalókórusa azonban el­nyomta az énekszót: “Sztálinvárost építjük, Rákosi a vezérünk!” A díszemelvényen állók között Frank többeket felismert. Tapsvihar köszöntötte a vendégeket. Frank jól gyorsírt. Szó szerint lejegyezte az avató beszédet. Arra gondolt: hátha szüksége lesz rá.
Múlt kedden a lapindító értekezlet után behívatta a főszerkesztő. Frank úgy gondolta, kapóra jött a hívás, legalább szóvá teszi: kezdettől fogva zavarja, hogy va­lamit eltitkolnak előtte a szerkesztőségben, állandó érzése, hogy összesúgnak a háta mögött, tőle viszont valamiféle magyarázatot várnak – de mire? a kényelmet és a lassú biztonságot kedvelő munkatársak nem nézik jó szemmel a nyughatatlanságát, természetes igyekezetét mások mohóságnak törtetésnek! – ítélik. Nagyjából sejtet­te, hogy mit beszélhetnek a háta mögött. Gyanúját megerősítette – igazolta! – egy decemberi ivászaton Moskovics Ernő, harmincnégy éves volontőr, akkor még csak félig-meddig a barátja, aki mindenről pontosan értesült, mivel a nővére gépírónő volt a külpolitikai rovatban. Beszámolt Franknak, hogy mit beszélnek róla a háta mögött. Mint egy fuldokló a keze ügyébe sodródott tárgyba, úgy kapaszkodott a fel­kínálkozó barátságba, noha Moskovics Ernő nevetségesen öreg volt gyakornoknak, nem is vette komolyan az újságírást, órákig ült az írógép előtt, háromdioptriás szem­üvegét igazgatva az orrán, majd februárban váratlanul kikérte a munkakönyvét, s egy hét múlva a mélyépítő vállalat sztálinvárosi pártirodáján bukkant fel.
– Felajánlok neked egy lehetőséget – fogadta a főszerkesztő.
– Lehetőséget? – lepődött meg Frank.
– Úgy értem, hogy egy tolladra való témát.
– Mi lesz az?
– Riportsorozat Sztálinvárosból.
Frank bólintott.
– Novemberben jártam ott.
– Hat-nyolc folytatás – magyarázta a főszerkesztő. – A te pártosságoddal! És azzal a humánus érzékenységgel, ahogy te a belső emberi folyamatokat szoktad leír­ni. Kapsz rá két hónapot. Ha nem elég, legyen három! Sőt, ha megtetszik a hely, ott is maradhatsz állandó tudósítónak. Nem akadály.
Frank elsápadt. A főszerkesztő szavai mögött úgy érezte – van egy hátsó szándék, amit nem akart a nevén nevezni.
– A bátyám miatt? – kérdezte csaknem gorombán.
A szerkesztőségben egyedül a főszerkesztő tudta, hogy mi történt Gerzsonnal.
A főszerkesztő vizet töltött magának, ivott egy kortyot. Szűkszavú ember volt, a legbonyolultabb dolgokat is. amihez másnak hosszú körmondatokra volt szüksége, ő néhány szóval ki tudta fejezni.
Félresöpörte maga elől a kéziratokat.
– Te az én szememben egy bolsevik proligyerek vagy mondta. – Bízom ben­ned. És ez a fontos. Négy éve dolgozol velünk. Én ajánlottalak a pártba. Mit akarsz még?
Frank szívesen vette volna, ha a főszerkesztő nem ilyen kurtán nyugtatja meg, ha egy kicsit a lelkére beszél, hogy aztán más dolgokat is felhozhasson, de befejezett­nek látszott a beszélgetés.
– Mikor induljak?
– Hétfőn.
Frank a szerkesztőségi folyosón összetalálkozott Moskovics Ernővel, aki a nővéréhez jött fel látogatóba. Hatalmas, hosszan nyújtott lépéseivel vidáman közele­dett a külpolitikai rovat felől, méltóságteljes járásában volt valami komikus. Frank tőle szokatlan örömmel üdvözölte, meg is ölelte. Moskovics Ernő elérzékenyült, és rögtön felajánlotta, hogy hétfőig szerez egy jó szállást Sztálinvárosban, és a mélyépí­tőknél megszervezi Frank kosztolását is.
Az állomást kétoldalt esőtócsák vették körül, a közelben lovaskordék dagasztották a sarat. Nem is állomás volt valójában, hanem két sínpár, afféle vasúti kitérő.
Feltöltött út vezetett ki egy latyakos térségre a főtérre -, ahol a személyszállításra befogott teherautók túrázó motorral várták az érkező utasokat.
Moskovics Ernő hálásan szorongatta Frank kezét, mint egy rég és nagyon várt vendégét. Magával húzta a teherautók felé.
– Látod, nem vagyunk elkényeztetve! – kiabálta túl a hangzavart.
Frank valami olyasmit gondolt épp ideillően . hogy visszatért az életébe az az idő, amikor valami újat kezdeni annyit jelent, mint rögtönözni.
Moskovics Ernő megállt az egyik teherautó mellett.
– A faluba megy, szaki? – ordította túl a motor zúgását.
– Oda!
Felkapaszkodtak. Nem voltak sokan, jutott a padon hely.
A faluban találtam szállást – újságolta Moskovics Ernő. Szomszédok le­szünk.
Az albérlet egy falusi ház hátsó szobája volt, közel a Dunához, lakhatóvá alakított kamra. A berendezés: ágy, két hokedli, asztal és egy lelakatolható kétajtós szek­rény. Moskovics Ernő már adott foglalót, így csak az maradt hátra, hogy Frank ki­csomagoljon a kofferból és a csatos aktatáskából, aztán bediktálta az adatait a házi­asszonynak. Az utcára néző nagy szobában egy pesti vállalat dömperesei laktak. Nyolcan, négy emeletes ágyon.
– Tíz perc múlva jövök érted – ígérte Moskovics Ernő.
Frank kinézett a kamra lőrésszerű ablakán. A hátsó udvarban kifeszített hálók száradtak. Az előtérben a kút mellett az egyik dömperes az összehányt viharkabátját csutakolta. Elég bizonytalanul állt a lábán, de a kamrából nézve úgy tűnt, hogy esze­veszett dühvel dolgozik, soha sem fogja abbahagyni, mígnem váratlanul mégis befe­jezte. Utálattal rátaposott a bemocskolt viharkabátra, kigombolta a nadrágját és le­vizelte. Frank előkereste a noteszét, és följegyezte a látottakat. Mire újból kinézeti, a dömperes már eltűnt az udvarról. Csak a lerondított viharkabát emlékeztetett, hogy ott járt.
Moskovics Ernő nemsokára megérkezett, és kimentek a Radarba. Poros fertály volt a dunai löszparton. Mint egy öreg, elhanyagolt gyár hátsó udvara Háborúból maradt katonai barakkok, amelyeket a vasmű építésére érkezett vállalatok vettek birtokba: műhelyeket, raktárakat, szállásokat rendeztek be ott. A dömperek és a te­herautók nyomában vastag porfelhő szállt, meleg volt az a május, korán beköszön­tött a nyár. Mindent belepett a feneketlen sárra feltöltött salak forró pora. A villa­nyoszlopokra szerelt hangszórókból szünet nélkül harsogtak az ötvenkettes év sláge­rei, főként a “Nem adlak másnak” és a mozgalmi dalok. A levegőben fojtó, savany­kás szag terjengett, lemszag, a száradó deszka szaga vagy más? tele lett vele az orr, a torok, bekúszott a tüdőbe. Valósággal égetett. Olykor a Duna felől kis szellő nyomult elő, de mire felért a magas kőfalra, elfáradt.
Frankot meglepte a Radar elhanyagoltsága, novemberben ez a rész valahogy el­kerülte a figyelmét. De egy cseppet se kedvetlenedett el, sőt a lázas nyüzsgés hiszen minden mozgásban volt itt, ember és gép egyaránt felvillanyozta.
A vasmű felőli kapunál, az útkereszteződésben egy húszéves formájú copfos lány irányította a forgalmat. Hunyorgott, idegességében a fejét kapkodta, látszott, hogy fél: elronthat valamit. Veszekedett a sofőrökkel, egyszer a sárga zászlót emelte magasba, másszor a pirosat, törékeny szál volt a zűrzavarban, csodák csodájára mégis rendet tartott. A sofőrök az előkelő hölgyeknek kijáró mozdulattal köszönték meg a szabad utat, de ha késésben voltak, rondaságokat kiabáltak neki.
– Ide bemegyünk – mutatott Moskovics Ernő a csőszerelők telephelyére. – Elintéztem, hogy mindenben segíteni fognak neked.
Elemében volt. örült, hogy segíthetett. Odaintette Frankot a kapuhoz. Egy vasállványon hatalmas dicsőségtábla állt.
– Írd fel a nevüket – mondta.
– Ráérek – tért ki Frank.
Kissé terhére volt Moskovics Ernő igyekezete, de nem szólt.
A művezetőt az ebédlőben találták meg. Az ételkiadó-ablak mellett egy kecskelábú asztal végénél görnyedt, rajzokat tanulmányozott. A kék munkásnadrág és a zubbony ellenére Frank szemében parasztember benyomását keltette.
– Kövesdi – nyújtotta csontos, bütykös kezét. Elővett egy noteszt, végignyálaz­ta, majd egy üres oldalra beírta Frank nevét.
Moskovics Ernő megkérdezte, hogy melyik a legjobb brigád.
– A Tomborék mindenkit vernek – válaszolta a művezető. – Azok mind fasza gyerekek. A múlt héten ötvenhét órát húztak le egyhuzamban. Ezt nem minden bri­gád bírja ki.
Frankra pillantott.
– Reggel kijön az elvtárs, amikor indulnak kifele a vonalra. Elmehet velük. Majd küldünk magának is ebédet.
Frank délután kisétált a Duna-partra. A löszfal tetejéről szabad szemmel Szalkszentmártonig látott. A part szélén üldögélt, a lába alatti mélységben a lassan mozgó folyót bámulva visszagondolt az elmúlt órákra. A zászlós lány jelképpé nőtt a sze­mében. A sárba süllyedt kordék éppen úgy, mint a víztorony állványzatán felfelé mászó brigádvezető, a megrakott teherautók között evickélő lajtos kocsik, az össz­komfortos lakások elé kipányvázott kecskék. Felvillanyozta, hogy itt minden nap­nak, minden hétnek célkitűzése van: egy ház, egy csatornaszakasz, egy transzformá­tor, egy üzemrész. Itt minden kézzelfogható valóságnak látszott – némiképp példá­nak is -, hogy igenis van esély az elméletben megfogalmazott új társadalom gyors felépítésére. Elfogta a vágy, hogy ő is birtokba vegyen valamit, véglegesen és kizáró­lagosan. Nem azt, amit mások jelölnek ki vagy adományoznak. Máskor is gondolt már erre.
Hálás volt a főszerkesztőnek a riportsorozat ötletéért, és megfogadta: valóság­hű és alapos lesz.
Ezzel a lendülettel látott munkához. Minden nap reggeltől estig kint volt Tomborékkal. Megismerte az öntőkanalak, az emelők, az öntöttvas csövek fogását, a megpörkölődött kóc és agyag szagát, megfigyelte a mozdulatokat, és emlékezetébe véste, hogy Tomborék miről beszélnek munka közben. Néha közbeszólt vagy kérde­zett. Ámbár nem mindig szerencsésen. – DISZ-megbízólevéllel jöttetek? – kérdezte az első nap. – Hogy mi?… – nyihogott egy vékony, cigányképű gyerek. – Én Lacházáról lógtam át, ott rabokkal dolgoztam a reptéren… Tombor szedett-vedett embe­rekből alakította a brigádját: elcsapott fiatal szerelőkből, szinte még kamaszkorú se­gédmunkásokból. Frank egyetlen próbanyomást se mulasztott el. Élmény volt, ahogy Tomborék kipirulva, magabiztosan állnak a temetetlen árok partján, nyugodt szemmel követik a művezetőt és a beruházó vállalat mérnökeit, akik az illesztéseknél a nyomócsövek alá nyúlva végighúzzák a tenyerüket az ólomtömítésen. Tombor mindig távolabb állt, a feszmérő mutatóját figyelte. Munka után is kereste a társasá­gukat. Beszállt az ivászatokba, a versengésbe, ami többnyire erőfitogtatásból állt.
Legszívesebben azonban Tomborral beszélgetett.
Egyik nap, már indult hazafelé, amikor a telep kerítésénél meglátta a beépítésre váró csöveken üldögélő Tombort. Nyakigláb alakja, mint egy gólya gubbasztott. Odament hozzá.
– Nézed a lányokat? – kérdezte.
Tombor rávillantotta sötét fényű szemét.
– Miféle lányokról beszélsz?
– Akik ott laknak – mutatott Frank a drótkerítésen túlra.
A női szállás nyitott ablakaiban cserepes virágok hervadoztak.
Tombor megszívta a cigarettát, a csikket két ujjával összecsippentve a lába elé ejtette és eltaposta.
– Voltam én már azoknál – mondta.
– Az is valami?
– Bementem és leültem az ágyukra. Négyen laknak egy szobában. Olyan illat van náluk, mint a drogériában. Szappant tartanak a szekrényben. Attól.
Izgatottan beletúrt a hajába.
– Na, mit szólsz ahhoz, amit mondtam?
Frank a kerítéshez lépett.
– Akarod, hogy én is bemenjek hozzájuk?
– Most rögtön?
– Most is mehetek.
A szállás ablakában megjelent egy borzas nő. Megpillantva őket integetni kezdett.
– Láttad? – kérdezte Tombor izgatottan.
– A Grassalkovich utcából hozták őket – adta tovább Frank, amit délelőtt a művezetőtől megtudott.
– Hallottam én is.
– Ezek egytől-egyig bárcás kurvák voltak.
– Miért baj az?
– Mert neked nem ilyen nőkre van szükséged.
– Hanem?
– Ez csak egyet tud.
– Nincs kedvem a teketóriás nőkhöz.
– Nekem meg az ilyenekhez.
– Mégis be akarsz menni hozzájuk.
– Csak a te kedvedért.
Azzal Frank a kerítésoszlopnál kimászott a telepről, odament a virágos ablak alá. Egyszerre három nő dugta ki a fejét. Az ablakon is bemászhatott volna, de az aj­tót választotta. Bentről hívogatóan integetett Tombornak, aki egy ugrással ott ter­mett. Értetlenül bámult Frankra, két metszőfoga kint maradt a csodálkozástól.
Tomborral volt először a Késdobálóban. Meghívta fizetés után. A söntéspultnál lehajtottak két-két korsó sört, a harmadikkal a hodály falához húzódtak. Tőlük nem messze kockáztak a földön. A férfiak mögött két húsz év körüli vagy még fiata­labb nő figyelte a játékot. Arcuk sápadt volt, hiányzott róluk a festék. A nézők gyű­rűjében egy kopaszodó fiatalember guggolt, tetovált karjával felnyújtotta az üres korsókat. Az egyik nő elvette. A fiatalember beleszórta a kockákat a fapohárba, a tenyerével leszorította a száját.
– Az ott a Göndör – mutatott Tombor a kopaszra. – Az a nagydarab cigányké­pű mögötte, az a Csöpi. A leghíresebb pesti vagányok.
Göndör várakozva nézett a vele szemben guggoló férfira, aki öregebbnek látszott, legalább negyvenéves lehetett, csontos, lapos fejű. Alacsony homlokát bizal­matlanul ráncolta, maga elé húzta a tarisznyáját. Egy ácsszekerce nyele nyúlt ki be­lőle. Az ember intett, és Göndör összerázta a kockákat.
Frank megemelte a korsóját.
– Nagy ember vagy – mosolygott Tomborra.
– Miért volnék az?
– Mindent kihozol az embereidből. Azt is, ami nincs bennük.
– De nem haragusznak érte.
– Mert nem hajtod őket.
– Magamat hajtom inkább.
– Csak tudnám, hogy mivel vadítasz meg mindenkit?
Tombor elmosolyodott.
– Nem szoktam ezen törni a fejemet.
– Mégiscsak van valami…
– Biztos a pénz. Az nagy úr – rántotta meg Tombor a vállát. Újabb korsókat hozott.
Frank szerette volna megfejteni a titkot, hogy ez a jelentéktelen külsejű fiatalember, aki még be sem töltötte a huszadik évét, mivel tudja magával ragadni a többieket.
– Az kevés az embernek, hogy pénze van – kezdte újra.
– A pénz meg a nő – egészítette ki Tombor.
– Nőt nem adsz nekik.
– De a pénzen megvehetik.
– Tehát a pénz miatt mennek veled?
– Más brigádoknál nincs ennyi pénz.
– Kezdetben nálatok se volt.
Tombor hallgatott.
– Azt hiszed, hogy csak ennyi az egész? – faggatta Frank.
– Mit higgyek?
– Beéred egy korsó sörrel, ha szomjas vagy?
– Nem kell több, ha szomjas vagyok – emelte meg Tombor a korsóját. – Ha nagyon szomjas vagyok, akkor kettő.
– Meg se fordul a fejedben, hogy mitől lettél szomjas?
– Amitől a többi.
Frankot bosszantotta Tombor közömbössége.
– Sose találtál ki magadtól valamit?
– Mit találnék ki?
– Mit tudom én…
– Arra is megvannak az emberek.
– Ha valakiben nincs elég ambíció, hogy küzdjön valamiért – mondta Frank ingerülten.
– Küzdök én.
– Csak a pénz? Akkor mi a fenének születtél a világra? Zabálni? Robotolni? Gyereket csinálni?
– Mondtam, hogy küzdök eleget.
– Legutóbb azt fejtegettem az egyik cikkemben, hogy addig nem beszélhetünk szabadságról, amíg a régi beidegződések uralkodnak bennünk. Amíg egy munkás is vigyázzban áll a művezetője előtt…
– Senki előtt se szoktam vigyázzban állni.
– De itt bent! – kopogtatta meg Frank a fiatalember homlokát.
Tombor elkomorodott.
– Vannak olyanok – szólalt meg egy idő múlva akiknek sose jó úgy, ahogy van. Én is olyan ember szerettem volna lenni. De nem sikerült.
Úgy álltak a hangoskodó, részeg emberek között, mint egy tátongó kapunyílásban.
Frank biztos volt, hogy Tomborék minden tekintetben felveszik a versenyt a leghíresebb, az újságokban, rádióban, filmhíradóban futtatott sztálinvárosi brigádokkal, mint a Filipék, Kardosék, Bertókék, Sztipkovicsék, mégis halogatta a ri­portsorozatot, mert gyatrának, hiányosnak találta a jegyzetanyagát. Ha mégis asz­talhoz ült, az a kevés is kifolyni látszott az ujjai közül, mint a homok. Csak Tombor egy-egy mondata ragadt meg élesen az emlékezetében: – Az apám, az aztán szerette emelgetni a poharakat… A Mávag-kolónián laktunk, és volt egy óriási macs­kánk. .. Amikor még gyerek voltam, a Népliget tele volt ördögökkel…
A harmadik hét végén a főszerkesztő sürgetésére mégis munkához kezdett.
Előző délután üzent érte a művezető: a csőszerelők telephelyén rendkívüli gyűlést hívtak össze.
Egymás után érkeztek a brigádok. A művezető az ebédlőbe terelt mindenkit. Később átjöttek az irodisták is, zsúfolásig megtelt a terem. A művezető elnökölt. Tombor az első sorban ült, a brigád tagjai között. Frank kevéssel a gyűlés megkez­dése előtt érkezett, intettek neki, hogy üljön a főasztalhoz, de inkább hátul maradt. A művezető fölemelt kézzel csöndet kért, majd részletesen beszámolt az előző esti technikai minimumvizsgák eredményéről. Központi rendeletre ugyanis az ország va­lamennyi szakmunkásának a munkahelyén technikai minimumvizsgát kellett tennie, sok volt ugyanis a hamisított segédlevél, mások arra hivatkoztak, hogy elveszett a háború alatt. A minimumvizsgák alapján állapították meg a szaktudás fokát, há­romtól nyolcig, és ennek megfelelően az alapórabért.
A művezető a beszámoló végére hagyta Tombort.
– Félrevezetett bennünket! – közölte. – Amikor munkára jelentkezett a vállalat­nál, elfelejtette bemutatni a segédlevelét. Tegnap este megtudtuk, hogy mi volt a fele­dékenység oka. Az iroda hibája, hogy a mai napig nem kérték tőle a segédlevelet. Megelégedtek azzal, amit beíratott a munkakönyvébe.
Az egyik brigádvezető közbekiáltott.
– Mi van benne?
– Az, hogy csőszerelő.
– Akkor mi a hézag?
– Az, hogy tegnap a vizsgán kiderült, hogy annyit tud a szakmából, mint egy betanított munkás. A rajzokat sem ismeri…
– Már hogyne ismerné, amikor a brigádban ő irányítja a fektetést – szóltak köz­be többen.
– Az.semmi! – csapott a művezető az asztalra. – Elméletből nulla! A fizikai törvényekből nulla! Nem tud egy háromszöget megszerkeszteni! Még azt se tudta, hogy mennyi az ólom olvadási pontja!
Morgás támadt.
– Azt tőlem is megkérdezhetik – szólt közbe valaki a hátsó sorok valamelyi­kéből.
– Betanított munkásnak soroltuk, aminek való! – folytatta a művezető. – A nyolcasban volt eddig, most megkapja a hármast. Ami jár neki. A brigádot pedig a mai nappal kivettük a kezéből.
A tekintetével mindenki Tombort kereste. Sápadtan ült a társai között.
Frank oda akart furakodni hozzá, de néhány sorral előbb felállt az egyik irodis­ta lány. Látásból ismerte, a köszönésen kívül azonban még nem váltott szót vele. A lány magát szándékosan öregítve, elcsúfítva öltözködött, csattal eltűzött, rövid hajviselete a harmincas évek frizurájára emlékeztetett. Elővette az előre megírt hozzászólást.
– Önkritikával tartozunk, mi irodisták is, mert elmulasztottuk az éberséget ol­vasta a feladathoz illő szenvedélyességgel, minden egyes szót Tomborhoz intézve. -Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen jelentőségű békemű építői vagyunk, és azt is tudjuk, hogy az éberség elmulasztásával, a befurakodott ellenség aknamunkája nyo­mán rést nyitottunk az épülő szocializmus falán…
Frank a telep kapujában érte utol Tombort.
– Hogy történt ez? – nézett rá értetlenül.
– Csak úgy.
– De hiszen te voltál a legjobb! A próbanyomások jegyzőkönyveit nem nézte meg senki? Úgy dolgoztál…
– Mint egy király – vágta rá Tombor, mint aki erre az alkalomra tartogatta ezt a megjegyzést.
A kapu körüli tolongásban nyoma veszett.
Frank feldúltan rohant a mélyépítők központjába, de nem találta Moskovics Ernőt. Gyalog indult haza a szállására. Ha tudta volna, hogy húsz év múlva – és még később! – miket fognak az emberek összehazudozni ezekről az időkről, mert min­denki a személyes érdek szerint emlékezett vissza a saját szerepére és az érzéseire, azok is, akik tudták a színtiszta igazságot, és azok is, akik titokban örültek, hogy az történt, ami történt. Frank azonban akkor se cselekedett volna másként, mert a hű­ségre hajlamos emberek odaadásával élt át mindent, s ha ez olykor gyerekes túlbuz­góságnak vagy előírásszerűnek látszott is, odaadó őszinteségéhez kétség nem férhe­tett. Ha arra gondolt, hogy honnan indult, s hogy Gerzson miatt nem törték derékba az útját – pedig megtehették volna, másokkal meg is tették úgy érezte: hűséggel és hálával tartozik. – De kinek? – esett kétségbe. – És meddig kell elmennem a hűségben?…
Reggelre a kétségekből futó borzongás maradt. Megvárta, míg a dömperesek a kútnál végeztek a mosakodással, aztán ő is kivitte a lavórját, gatyára vetkőzött, be­fejezésül egy vödör vizet zúdított a fejére. Megette a maradék sajtot, teát főzött, kek­szet áztatott benne. Reggeli után asztalhoz ült. Nem okozott fejtörést a cím. Kézen­fekvő volt, hogy nincs jobb, nem lehet jobb: “A csőszerelők királya”.
Nagy lendülettel írni kezdett.
“Úgy érkezett, mint egy garabonciás. Senki se tudta, honnét jött, meddig ma­rad. Az irodai lányok azt mondták rá, hogy elcsapott diák lehet. Volt idő, amikor mindenáron hős akart lenni. A vágy akkor született meg benne, amikor az apja kifa­kult, vörösigazolványait nézegette, a Szibériából küldött, már olvashatatlan tábori lapokat, régi fényképeket, amelyekről egy fiatal, szögletes arc nézett rá határozottan, mintha azonnal választ várt volna, körülötte vöröskatonák álldogáltak, hallotta az apja hangját, ahogy fel-felidézi a fagy hazáját, ahol nyáron előre megássák a sírgöd­röket, hogy télen is tudjanak temetni… A csőkígyó így jön a messzi múltból tehát, és évkilométereken át halad előre, óráról órára, hónapról hónapra, évről évre, mint­ha nem is az árok mélyén, hanem fönt, egész magasan illesztgetné egymáshoz az ön­töttvas csövek száját, és a kóccal, a lágy agyaggal, a forró ólommal úgy dolgozik, mintha azok nem is szerszámok volnának. Tudom, hogy a csőszerelőknek hivatalo­san nincsen királyuk. De ő az lehetett volna. Csőszerelő Király lehetett volna, csak azt az ebédlőt, ha el tudja kerülni akkor…”
Nem emlékezett, hogy mikor ment ilyen jól az írás. Amikor elkészült, bement a mélyépítők központjába, legépelte, az első példányt borítékba tette, és postán fel­adta a főszerkesztő nevére.
Ebéd után a Radarban bolyongott. A férfiszállások között, egy homokos mélyedésben házi magasugró verseny folyt. A tartókat ácsbakok helyettesítették. A léc egy szál deszka volt. A magasság emelése – nem épp szabályszerűen – egy-egy tégla­alátéttel történt. A két egymással szembenéző barakkban DISZ-megbízólevéllel ér­kezett szabolcsi fiatalok laktak, már lecsillapodva, amiért a kordésok mellé osztot­ták be őket. – Nem vagyunk mi földesztergályosok! – ordítoztak a felvételi irodá­ban. Most a verseny izgalmában ordították rekedtre magukat. Slaggal locsolták egy­mást. Különösen attól kezdve nem bírtak az erejükkel, amikor észrevették, hogy az út mellett, a villanykarónál egy fiatal nő ácsorog és figyeli őket.
Frank a csattal eltűzött hajáról ismerte fel, de el akart menni mellette.
– Hova siet?
Frank zavartan nézett az irodista lányra, aki a csőszerelők ebédlőjében a megbélyegző szavakat Tombor fejére olvasta.
– Nem ismer meg? Én vagyok a Vali – nyitotta tágra tettetett csodálkozással a szemét. Világoskék, kissé savós színe volt.
– De megismertem – bólintott Frank, s valamivel barátságosabban mérte végig a lányt, akinek a haja még nedves volt a zuhanyozástól. Orosz parfümillat lengte kö­rül, kirúzsozott száján valamiféle odaadás csillgott. Virágos ruhájában jóval fiata­labbnak látszott, mint az irodában viselt ódivatú öltözékében. Alakra nézve úgy lát­szott: hajlamos az elhízásra, de még súlyfelesleg nélkül. – Milyen lehet levetkőzve? – suhant át Frank agyán.
– Hova megy? – érdeklődött Vali.
– Arra – mutatott Frank a vízpart felé.
– Magával mehetek?
Frank pillantása végighaladt a lány alakján, és megállapodott a poros szandáIon. A felkínálkozás nem lepte meg, annál inkább a saját viselkedése: nem érzett el­lenszenvet, sőt inkább egy kis vonzódást. Mintha meg se történt volna az, ami az ebédlőben történt. Végül is rámosolygott.
Vali belékarolt. A mozdulat váratlanul érte Frankot, de nem húzta ki a karját.
Alkonyodott. A magas löszfal árnyékában a folyó színe iszaposra változott, az örvények forgói, mint megannyi mélybe fúródó orsó kavarogtak a víz tükrén. Az ipari kikötő öble előtt egy uszály próbált horgonyt vetni, de a vezérlánc rácsavaro­dott a vasmacskára. A hajós a csigatartóba kapaszkodva egyensúlyozott a víz fölött, dühödt káromkodása tisztán hallatszott az alkonyi csöndben. Lent a sétányon már javában zajlott a vidám szerelmi élet, a bozótos, gazos gyalogútakat benépesítették az alkalmi párok. Frank hallott róla, hogy sötétedés után micsoda társasági élet fo­lyik a löszfal alatti vízparton.
– Nem megyünk le? – dugta a lány hízelkedve a fejét Frank vállához.
– Nem bánom – egyezett bele Frank: hátha sikerül kiverni a fejéből az utóbbi napot, s akkor még hálás is lesz.
A lány boldogan illegette magát mellette, mintegy tudtára adva az ismerősök­nek, hogy megfogta magának a pesti újságírót, bár elég sötét volt már, s különben is, az alkalmi párok inkább azzal voltak elfoglalva, hogy jó helyet találjanak maguknak a bozótosban.
Vali gyöngéd erőszakkal hamarosan a bokrok védelme alá irányította Frankot, akit meglepett a búvóhely tágassága és a fű selyme. Szabad kezet adott a lánynak, de nem telt nagy élvezete benne. Kijózanodva gubbasztott. Azon törte a fejét, hogyan szabaduljon ki a bokrok alól.
A lány eligazította a ruháját, visszadőlt a fűre, karjait kielégült mozdulattal hátravetette.
– Mit csinálsz szombaton és vasárnap? – szólalt meg.
– Honnan tudjam? – morogta Frank Még csak csütörtök van.
– Én elutazom.
Frank válasz nélkül hagyta.
Vali bátorítóan szorongatta a karját.
– Nincs kedved eljönni Bajára?
– Miért éppen oda?
– Ott van a házunk.
– És mit csináljak ott?
– A vendégem leszel.
Frank tanácstalanul vonta fel a vállát.
Tényleg. Még sose voltam Baján.
A lány forrón, csaknem áhítattal ölelte át.
– Eljössz? Hát eljössz? ragyogott fel az arca. – Gyere, gyere! Olyan jó lesz, meglátod! Nincs otthon senki, egyedül leszünk az egész házban!
Franknak eszébe jutott, hogy amikor a lány a szállásoknál belékarolt, még fel­tett szándéka volt, hogy kifaggatja és a végére jár a dolognak : miért szólalt fel a gyű­lésen, miért éppen ő, meggyőződésből mondta-e, amit Tombor fejére szórt, vagy elő­re megírták neki, egyáltalán, hogy keveredett ebbe az ügybe de egyre csak halogat­ta a dolgot. Egyszer a pillanatot nem találta alkalmasnak, másszor az előre kigon­dolt kérdéssel nem volt megelégedve.
– Délután indul a hajó – nógatta Vali. – Este tízkor már otthon leszünk.
– Miért ne? – egyezett bele Frank.
A lány hevesen magához szorította és csókolgatni kezdte.
– Főzök neked! Azt főzök, amit a legjobban szeretsz! Tojásos lecsót, szilvásgombócot, pörköltet… Amit akarsz! Az irodában megkérdezheted a lányokat, mindenki megmondhatja, hogy Virág Vali milyen jól főz! Kényelem is lesz! Dívány, rekamié, amit akarsz! De ha úgy tetszik, külön szobában is alhatsz!
– Majd veled – ígérte Frank nagyvonalúan.
A lány örömében beleharapott Frank fülébe. De Frank nem haragudott meg.
A hajóút kellemes volt. Alig távolodtak el a kikötőből, Frank megkereste a bü­fét, Vali pedig kerített valahonnan egy összecsukható széket, és a gépház ablaka elé telepedett, nem törődve azzal, hogy a hajó gyomrából oda tódul a hőség és a gépzaj. Kárpótolta, hogy állandóan láthatta Frankot, aki egész úton ivott, s így lerészegedve érkezett meg Bajára.
A hajóállomás előtt konflisok várták az utasokat. Frank azt hitte, hogy ez rég kiment a divatból. Beszálltak egy üres fiakkerbe. Enyhe istálló- és Ferkóolaj szaga volt, nemcsak a lószerszámnak és a kocsiernyőnek, hanem az öreg hajtónak is. Már a főtér kockakövein gurultak, távol villám fénye lobbant, amikor Frank kitartotta a kezét a kocsiernyő alól, és megállapította, hogy szemerkél az eső. Egyébre aznap már nem emlékezett.
Reggel arra ébredt, hogy szól a csengő. Égő, vörös szemeivel kábultan nézett körül az idegen szobában.
– Biztos a mami – mászott ki Vali ásítozva a takaró alól.
Frank a lányra pillantva fogta fel, hogy ő is meztelenül fekszik a takaró alatt.
– Ki az a mami? – kérdezte nyugtalanul.
– A nagynénikém, Bátaszéken lakik – terítette Vali magára a köntösét. – Te csak maradj az ágyban, majd én elintézem.
Frank szemügyre vette a nem túl gazdagon, de kényelmesen és jó ízléssel beren­dezett szobát. Homályosan felderengett, hogy Vali a konflisban elmondta a családja történetét: az anyja negyvenhatban az őrültek házában halt meg, az apja borkeres­kedő volt, aki ugyancsak Sztálinvárosban dolgozik, raktáros a magasépítőknél. Föl­fedezett a falon két olajfestményt, de különösen a diófa szekreter tetszett meg neki, nemkülönben a két öblös fotel. Sajnálta, hogy nincs a keze ügyében a notesz, hogy följegyezhesse a tárgyak által keltett gondolatait.
Hangok hallatszottak az előszobából, majd egy ötven év körüli, hízásnak indult lódenkabátos asszony lépett be, üres piaci kosárral a karján. Mögötte Vali olyan mozdulattal, mint aki szeretné visszatartani, de képtelen rá.
– Ki ez az ember? – mutatott az asszony Frankra.
– A vőlegényem – vágta rá Vali.
Frank döbbenten nézett a lányra, aki a nagynénje mögül bátorítóan hunyo­rított.
– És mikor lesz az esküvő?
– Még ma, drága mamikám! Ma délelőtt tizenegykor.
Franknak elállt a lélegzete. Ideje se jutott a tiltakozásra, mert Vali nagynénje rátámadt.
– Nyolc óra, és még az ágyban döglik? Milyen férfi ez?
– Küldd már ki innen! – kiáltotta Frank. Megmarkolta a takaró szélét. – Ha nem küldöd ki azonnal, fölkelek!
Vali ijedten kapta a szájához a kezét.
– Drága mami, menjen ki most, kérem szépen, hogy menjen ki most, ugye meg tetszik érteni… – rimánkodott az ajtó felé tuszkolva a nagynénjét. – Menjen előre a tanácshoz, drága, mi is rögtön megyünk, csak előbb megmosakszunk és felöltö­zünk …
Amikor sikerült a nagynénit kituszkolni a szobából, rázárta Frankra az ajtót. A kulcsot a köntös zsebébe dugta.
Frank idegesen hallgatózott.
Kisvártatva visszajött Vali. Kinyitotta az ajtót, ott helyben ledobta magáról a köntöst.
– Készítem a reggelit – mosolygott Frankra, s indult meztelenül a konyhába. Mintha mi sem történt volna.
– Várj! – kiáltotta Frank. Kiugrott az ágyból, s úgy ahogy volt, Vali után ment a konyhába.
A lány végignézett rajta és elnevette magát.
Franknak azonban nem volt kedve az incselkedésre.
– Mi volt ez? – vonta felelősségre a lányt.
– Hogy-hogy mi volt?
– Miért mondtad, hogy a vőlegényed vagyok?
– Mindig így szoktam – nézett rá Vali nyíltan.
– Mit jelentsen az, hogy mindig így szoktad?
– Ne kiabálj – húzta végig a lány az ujjait gyöngéden Frank bőrén. – Ezt szok­tam mondani a maminak, ha épp olyankor toppan be, amikor fiú van nálam.
Frank nagyot nyelt.
– Mit szól ehhez a rengeteg vőlegényhez?
Vali elfordult.
– Nem érted ezt… – mondta.
Előkészítette a kredencre a teáskannát, a bögréket, a kenyeret, a zsírt, a sót, mint aki attól tart, hogy megfeledkezhet valamiről.
– És az a hülyeség, hogy tizenegykor lesz az esküvő? – kiáltotta Frank dühösen.
– Ne izgasd magad.
– Mi az, hogy ne izgassam magam? Azt ígérted neki, hogy tizenegykor lesz az esküvő.
– Ne félj, nem kell feleségül venni.
– Még szép.
– Mondom, hogy ne izgasd magad. Most odamegy az anyakönyvi hivatalhoz, tizenegyig vár a folyosón, aztán majd szépen hazamegy. Ennyivel beéri.
– És ha visszajön?
– Még egyszer se jött vissza.
Frank elkomorodott.
– Miért csinálod ezt vele?
Vali vizet eresztett a teáskannába. A zubogás csaknem elnyomta a hangját.
– Mert így szereti. Nekem pedig van egy kétéves kisfiam, akit ő nevel.
Frank meghökkent, aztán elbizonytalanodott. Maga se tudta, hogy kit sajnál: a nagynénit, a lányt vagy saját magát. Mire elkészült a reggeli, már megborotválko­zott, és felöltözött. Az asztal mellett üldögélt, amikor a lány megérkezett a tálcával.
– Találtam egy tojást is – újságolta.
A tálcát Frank elé tette: három szelet zsíroskenyér, a főtt tojás és egy bögre gőzölgő szaharinos tea.
– Mind a tiéd.
– Sok ez – jegyezte meg Frank étvágytalanul.
A lány a háta mögött állt. A köntösét még nem vette fel.
– Pedig finom ebédet is főzök – ölelte át Frank nyakát. Frank szürcsölt a teából.
– Még nem is kérdeztem meg, hogy mikor figyeltél fel rám? – súgta a lány. Frank hátranyúlt, hosszú karjával átfogta és magához szorította Valit.
A lány boldog volt. Nem vette észre a csapdát.
– Amikor azon a gyűlésen Tombort az imperializmus ügynökének nevezted. A lány elsápadt.
– Megmagyarázom…
Frank aljasságnak tartotta, amit művelt, de a saját gyengesége volt az, amit a legnehezebben viselt el.
– Akarod, hogy megmagyarázzam? – kérdezte Vali lúdbőrösen.
– Minek?
– Engedd, hogy megmagyarázzam…
– Mondom, hogy nem kell.
A lány fölvette a köntöst, nyakig begombolta. Frank befejezte a reggelit. Mindent elfogyasztott.
– Innék egy fröccsöt – nézett a lányra. A fogait cuppogtatta.
– Nincs bor itthon, de már nyitva van a bunyevác vendéglő, ide a második sarok.
Frank bólintott.
A lány belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba.
– Ha átmész, hozhatnál az ebédhez egy kancsó piros fröccsöt.
A vendéglő valóban nyitva volt. Frank lehajtott gyors egymásutánban három nagyfröccsöt, aztán megtöltette a kancsót.
– Ez a Virág Valikáé, mindjárt jön érte – hazudta. Fizetett, aztán eltűnt a vendéglőből.

 

 

Felhasznált kép:
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros