Szabad Föld – 2007. október 12.
Gyapotszüret Mohácson
Mohácson készült ez a felvétel az 1950-es évek elején az ottani iparitanuló-intézet növendékeiről. Ünnepi egyenruhánkba öltözve állunk a fényképezőgép lencséje előtt. Az ország legkülönbözőbb településeiről kerültünk oda abban a reményben, hogy ez a város lesz majd a magyar vas- és acélgyártás központja.
Mint mátészalkai fiatalembert, az a megtiszteltetés ért 1950-ben, hogy Mohácson lehettem ipari tanuló (a fölső kép az osztályunkat ábrázolja). Ez azért számított akkor nagy kitüntetésnek, mert úgy tűnt, hogy ez a város lesz Magyarországon a vasgyártás fellegvára (amihez a vasérc a Szovjetunióból érkezik majd oda), már el is híresztelték, hogy Sztálinváros lesz a neve. Ez azonban kútba esett, mert az ország ellenséges viszonyba keveredett a “láncos kutyának” kikiáltott Tito Jugoszláviájával, ezért a “vasváros” nem épülhetett a déli határ közelében. Emiatt esett a választás északabbra, a Duna menti kis falura, Dunapentelére (a mai Dunaújváros). Ennek határában épült föl végül Sztálinváros, melynek építésében később magam is részt vettem az édesapámmal és a testvéremmel. Jellemző volt azokra az állapotokra, hogy csak gumicsizmában tudtunk létezni a nagy sár miatt.
A mohácsi iparitanuló-iskola korszerűen fölszerelt intézménynek számított, ahol kiváló tanárok oktattak bennünket a kőművesszakmára. Szerény ellátásunkkal is meg voltunk elégedve, noha nem kaptunk sem szalámit, sem édességet, de jól tudtuk, hogy szegény az ország, és többre nem telik. Egyenruhában jártunk iskolába, de, mint a kép is mutatja, mi, ipari tanulók, erre büszkék voltunk. Gyakran megesett, hogy egyenruhában, katonás menetben és nótaszóval vonultunk be a városba, miközben a lakók kivonultak az utcára, és örömmel üdvözöltek minket. Moziba is így mentünk, csakúgy, mint a városban rendezett ünnepségekre. Így többek között részt vettünk busójáráson, és megtapasztalhattuk, hogy milyen békésen együtt tudnak élni itt a különböző nemzetiségek. És persze feledhetetlen élmény volt az is, amikor gyapotszedésre vezényeltek bennünket Mohács határába.
Balázsi Ferenc – Debrecen
