Képes Magyarország – 1960 szeptember


Az újjáépülő vár és a 0 kilométerkő búcsúzik az induló utastól

A Budai Vár lábánál, az Alagút és a Lánchíd között, Molnár László szobra, a kőhefaragott utas áll a 0-val jelzett kilométerkövön. A messzeséget kémleli. Innen indul mind a nyolc közlekedési főútvonalunk, s mint az emberi testet az érrendszer, behálózza hazánk egész területét. S hogy az autós vándor el ne tévedjen, az óramutató irányában haladva a következő főútvonalig a tízes számrendszer szerint minden országút számot visel.
Válasszunk mi is egyet, talán a 6-ost, mint a legkorszerűbb, legújabb útvonalat. A térképre nézek, vajon merre visz majd utunk? Budafok-Paks-Szekszárd-Pécs… merné-e valaki tagadni, hogy a 6-os út a ki­tűnő magyar borok útja?

NAGY HAJÓ, KIS HAJÓ

Lehet, hogy elfáradt a 7. számú országút a Kamaraerdő melletti ma­gas emelkedőn, és segítségül hívta 6-os számú testvérét? Itt találkoz­nak a Mecsekbe igyekvő turisták a Balaton hűs habjainál víkendezőkkel.
Kürt harsan. Autóbusz, rajta táb­la: IBUSZ különjárat. Akárhogy is vizsgálom, nem tudom, merre tart. Megállítjuk. Vörösvári Béla tanár vezetésével huszonhatan a siklósi várba készülnek. Két percnyi be­szélgetés alatt, rövid statisztikát ké­szítettem. Hatan közülük már jártak egy ízben külföldi túrán, ketten több alkalommal. Tizenketten rendszere­sen járják az országot, a többiek, hatan viszont most indultak először társasutazással országjárni.
A mi gépkocsink gyorsabb mint az autóbusz, elhagyjuk őket, de elma­radoznak mellettünk a termelőszö­vetkezetek, állami gazdaságok hatal­mas búzatáblái, kukoricaföldjei is.


Adony határában találkozunk a Dunával is

Az 50-es kilométerkőnél Adony határában újabb vendég érkezik – az öreg Duna. Először csak barátko­zik velünk, egy-egy ágát küldi mel­lénk, majd teljes szélességében útitársunkká szegődik rövid időre.
Korszerű út a falvakat, a nagyobb városokat csak érinti, de keresztül nem megy rajtuk. Adonyba is betér­hetnénk, de mi csak sietünk tovább, a falu és a Duna között, az acél vá­rosába Sztálinvárosba.


Sztálinvárosi hajóház. Ma már műemlék

Ezúttal nem követjük előbbi elvünket. Letérünk a főútvonalról, megnézzük a tízesz­tendős várost. Előbb a régi pentelei
házak között haladunk. De felettük, mintha védenék, óvnák a parányi há­zakat, őrt állnak a kikötő darui ha­talmas karjaikkal. A tenger “feljön” Sztálinvárosig. Duna-tengerjáró ha­jók gyomrából itt rakják ki a messze földről hozott szállítmányokat. A tengeri kikötő a félszigetté alakí­tott sziget és a régi Pentele között fekszik. Játszik velünk a kép. Az öböl egyik partján karcsú testű ten­gerjáró, a másikon szárazföldre vont régi bárka. Orrán a felirat a múlt évszázadot idézi: Sz. I. 1843. A nap­jainkban már muzeális értékkel bíró építmény nem is olyan régen, még lakóház volt. Amikor már a rozzant bárka vízen kiszolgált, nyugdíjba küldték, partra vonták, s jobb híján beléköltöztek lakni.
Sztálinváros hatalmas sugárútja, Arany Csillag szálló, Dózsa mozi, SZTK rendelő intézet, a korszerű épületek sora következik, majd a zöldövezet után feltűnik a monumen­tális vasmű főbejárata. Amíg a gyár kerítése mellett visz utunk, a ké­ményerdő eregette gőz- és füstfel­hők pajkos játéka szórakoztat. Vontató mozdonyok sípjelére hófehér gőzbárányok, komor, szürke gomolyagok váltják egymást, termel a gyár, vasat, acélt, a jövőt…


A Dunai Vasmű az országútról

JÓ HALRA JÓ BOR JÁRJA

Angol, francia és német szavak ütik meg fülemet, az asztalokon íny­csiklandó halászlé párolog. Ha dzsinnek varázsoltak volna egyik pilla­natról a másikra e kis hangulatos csárdába, akkor is tudnám, hogy Dunakömlődön vagyok. Nincs olyan óra – a nyitvatartási időn belül – amikor ne akadna turista e tájon.
Jó halra, jó bor járja – Paks kö­vetkezik! Ha bemegyünk a kedves kis falucskába, főutcáján pezsgő élet fogad. Elhaladhatunk a Dunaparton is – a Sztálinvárosnál hűtlenné lett Duna ismét visszatér hozzánk – kedves látvány fogad. Hatalmas ha­lászhálók száradnak a vízparton, a falucska házainak ablakai mint napba néző gyerekszemek pislognak a vízre.
Végképp búcsút mondunk a Du­nának, végtelennek tűnő síkságot szel ketté utunk. Az útvonal legegyenesebb szakasza következük, alig akad itt-ott egy-egy kisebb kanyar. Úgy látszik, az ördög ezekben a kis kanyarokban sem alszik. Lux Sán­dor Wartburgja épp az egyik dere­kán kapott tengely törést! Dicséretére legyen mondva a vezetőnek, a kínál­kozó alkalom ellenére sem szágul­dott – nem is történt semmi baja.

A KÉTEZER ÉVES VÁROS

140. kilométerkő. Itt adott egymás­nak találkozót a 6-os és az 58-as út, s a kettejük közé tolakodott Szek­szárdi hegység. Letérünk a főútvo­nalról, a kétszámjegyűn haladunk néhány kilométert, s máris Szekszárdon vagyunk. Utunk a város szívébe, a Garay térre vezet.


Szekszárd Garay tér, előttünk az Auguszt-ház

Szinte egy ma­rokban van mindaz, ami híressé te­szi e várost. A sarkon az Auguszt-ház, ahol sokszor megfordult Liszt Ferenc, s ahol az Esztergomi misét szerezte. Innen indul a széles út a híres gemenci erdő felé. Ellenkező irányban a hegyekre vezet, a híres borpincékbe, majd később Babits szülőházához…
Egyre több lesz a látnivaló. Dimbes-dombos táj, szőlők szántóföldek­kel váltják egymást, de rövidesen “komolyodik” a vidék. A cserjéket erdők, nehezebben járható hegyolda­lak váltják fel. Aki a természetet kedveli, órákig gyönyörködhet a hegyvonulatokban s az erdők raj­zolta képekben, a madaraknak az országútra is kihalló cserregésében.
Mecseknádasdnál vagyunk. A falu mellett elhaladó országút hirtelen kanyarral, a hegyoldalba vájt szer­pentinen irányt változtat. Néhány métert haladva már a magasból nézzük a falut, háttérben a Mecsek legmagasabb pontjával, a pöttömnyi falucskára vigyázó Zengővel, kotlós köré gyűlt kiscsibék seregének tűnik az apró házak sokasága. Ahogy kap­tatunk fel a meredek szerpentinen, alig pihentük ki a sok látnivaló nyújtotta “fáradtságot”, újabb szen­zációval szolgál utunk. Az ország legnagyobb és legszebb völgyhídjai ívelik át a varasdi mély völgyet.


A Mecsek-kapu

Utolsóelőtti állomásunk Pécsvárad, csaknem egy évezredes várának romjaival köszönti a turistát. Még néhány perc és Pécsett vagyunk. Hadd végezzek gyors számadást. Kí­sérőm füzetében tarkállanak a vonalkák. Valamennyi egy-egy autót, motorkerékpárt jelent. Megszámlál­tam őket, hiszen ez is a 6-os út “természetrajzához” tartozik. Autók száma: 683. Motorkerékpároké: 347.
Közeledünk a kétezeréves város­hoz. Most már a Mecsek minden szí­nében pompázik. Jakabhegy, Misina, Tubes mind-mind itt sorakozik az utas előtt, s szinte észre sem vesszük, hogy már a 2000 éves város­ban vagyunk. Gyönyörű, korszerű lakóházak dicsérik az elmúlt eszten­dők építkezéseit, s mire a régi város szívében vagyunk, nem győzzük újra meg újra megbámulni a Zsolnai- gyár majolika díszekkel ékített ké­ményeit.


A 2000 éves város főtere

Autónk befordult a Széchényi térre. Előttünk Pátzay Pál Hunyadi János-szobra, majd a Nádor szálló, a tér hátterében a Belvárosi temp­lom, melynek kupolája arról mesél, hogy valaha Gázi Kászim pasa dzsá­mija volt, balkézfelől a megyei ta­nács székháza, a Nagy Lajos Gimná­zium.
197 kilométeres utunk véget ért. Éhesen, és a látnivalóktól fáradtan indulunk a Nádor szálló felé…

(Bohanek Miklós felvételei)

Koós Tamás

Dunaujvaros