Esti Budapest – 1952. május 30.

– Sztálinvárosba? – Juhász elvtárs csak akkor hitte el, hogy odamennek, amikor a gépkocsi kikanyarodott a laktanyából az országútra. Fiatal mérnök utazott velük, széltől borzolt haját igazgatva magyarázott.
– Ilyen módszerrel még sohasem építettünk át magasfeszültségű vezetéket folyón… Azért is hívtuk segítségül az elvtársakat. Maguk biztosítják majd az összeköttetést a két part között… Nagy szükség van a rádióra, a gyors intézkedéseken, néha pillanatokon múlik, sikerül-e a dolog…
A  katonák sokat hallottak már Sztálinvárosról, látni azonban még egyikük sem látta. Volt közöttük, aki átutazó­ban nyolc-kilenc évvel ezelőtt megfordult Pentelén. De hol van azóta az a Pentele!?


Legéndi József – Ott épül Sztálinváros
Sztálinváros a képzőművészetben

Megkerülték a várost, nem haladtak át rajta. A gépkocsi egyenesen odavitte őket a munkahelyre.
– Itt fogunk dolgozni – kalauzolja őket a mérnök. – Onnan keletről jön a vezeték, itt kell áthúznunk a Dunán… A szállásuk Sztálinvárosban lesz, gondoskodtunk mindenről… – Valaki a mérnök nevét kiabálja, az pillanatra magukra hagyja a katonákat. Szótlanul figyelik a sürgés-forgást a parton. Emberek szaladnak el mellettük, valamilyen tégla miatt kiáltozva. Itt mindenki siet. Szinte elkábulnak a munka. gyors ütemétől. Először Juhász elvtárs tér magához.
– A rádiót hol hagyjuk éjjelre? Nem merem másra bízni… meg a mérnök is  azt mondta, nagyon fontos a híradás, az ördög tudja – az ellenség sohasem alszik…
– Van sátorlap, aludjunk itt… – javasolja valaki. A mérnök csodálkozik az elhatározáson, de amikor megmondják neki az okát, elmosolyodik.
– Igazuk van!

Másnap hajnalban megkezdődött az átépítés. Juhász elvtárs a “sima” partra került, szembe a kikötővel. Ő továbbította az utasítást: megkezdhe­tik a kábel húzását. Összehúzott szemmel nézte, mint vonszolja a csörlő a vastag vezetéket. Csak az előkötél, amivel a kábelt magasra emelik, többet nyom, mint három tonna!
– Milyen egyszerű az egész. – gondolkodott magában. – A kábel viszi az elektromos áramot a sztálinvárosi gépekhez, az áram gépeket hajt, a gépek meg egyre többet termelnek…

A kábeltartó dob, amely mellett az ember törpének érzi magát, recsegett, nyikorgott az óriási terheléstől. Aztán egyszerre megcsúszott. A dobfék elszakadt a ránehezedő súlytól. A kábel meg egyre gyorsabban tekeredett lefelé, nem volt ami visszatartsa.

 

– Állítsák le a húzást! Ha leszalad a dobról, agyoncsapja a folyón levőket…
A rádió jól működött. A dob forgása lelassult, megállt. A féket hamarosan kijavították. Folytatódott a munka. A híradók alig győzték a sok üzenetet továbbadni a tulsó partra. Arra sem volt idejük, hogy egyenek valamit. Ebédelni át kellett volna menni a tulsó partra.
– Kibírjuk estig…
Három óra lehetett, amikor a csörlő kezelője. zömök tömzsi fiú. odafutott hozzájuk. Kolbászt, kenyeret tartott a kezében.
– Egyetek elvtársak…
Szabadkoztak, hogy nem éhesek, de ez csak legyintett. Papirra rakta az ételt, letette melléjük. – Soká lesz még este – szaladt vissza a csörlőhöz.

Este megnézték a várost. Égett a villany mindenfelé, de a munka ugyanúgy folyt, mint nappal. Bementek a múzeumba is, kíváncsiak voltak, hogyan is nézett ki a régi Pentele, apró rozzant házikóival. petróleum­lámpáival, szegénységével.
– Ennek nyoma sem maradt…
Végigmentek a városon. Megálltak, megcsodálták a kész épületeket, csakúgy, mint azokat, amelyeknek csupán a fun­damentuma jelzi: néhány hónap mulya itt már lakni fognak.
A hír gyorsan terjed. Már sokan tudták róluk, hogy ők segítenek a kábelátépítésnél.
– Köszönjük elvtársak. – szólította meg őket egy munkás. – büszkék vagyunk rátok, legyetek jó katonák, a béke katonái…
A magasfeszültségű vezeték átépítését befejezték. A katonák is hazatértek a laktanyába. Úgy hívják őket az alakulatnál: “a sztálinvárosí építők”. Az ő eredményeik a legjobbak az alakulat harcosai között. Nem felejtették el a sztálinvárosi munkás szavait: “büszkék vagyunk rátok, legyetek jó katonái a békének.”

Zalka Miklós

Dunaujvaros