Magyar Nemzet 1962. április 22.


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza

Sem tanulmány, sem kísérlet

Gondolatok Dunaújvárosról

A fiatalkor olykor fogasabb kérdéseket dob felszínre, mint az öregkor. Érvényes ez emberre is, városra is. A mi Dunaújvárosunkra is. Igaz, hőskora és ifjú megpróbáltatásai után, a város egészségesen fejlődik, hiszen a legjobb talajból, a szocializmus anyagi és eszmei tartalékaiból szívja éltető nedveit. A politikai és gazdasági vonalvezetés nemcsak édesgyermekeként kezeli, hanem koncepciózusan gondoskodik neveltetéséről is.
Ez a koncepció megalapozott, nagyvonalú, de mentes minden túlzástól. Szélesre tárja nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi fejlődés lehetőségeit is. Mindezt nem csupán a számokban is kifejezhető tények és a tervek bizonyítják, hanem a városnak és lakóinak hangulata, levegője, ha úgy tetszik. jó közérzete Is, amely a látogatóra is akarva-akaratlan átragad.
Csakhogy miközben az ember ezekkel a tényekkel, ezzel a “levegővel” – akárcsak két-háromévi távollét után – ismerkedik, egyre több olyan jelenséggel is szembetalálja magát, amely gondolkodóba ejti: lehet, hogy jó, lehet, hogy nem, de mindenképpen tanulmányozásra érdemes, hiszen Dunaújváros arculatának egy-egy vonása, azé a városé, amely egyetlen a maga nemében az egész országban.
Íme, egy példa. Azt hiszem. igen kevés riport jelent meg a városról, amely nem hozta szóba a lakosság fiatal voltát, a mindössze 31 – mások szerint már alig 29-30 – esztendőre tehető átlagos életkor érdekességét. Többen utaltak az általános családi körülményekre, a sok gyermekre is. Mintegy ezer (!) gyerek tépi át évről évre az első osztályok küszöbét, a népszámláláskor 31 ezer lelket számláló városban. Azt mondják, a családok átlagos nagysága itt lényegesen nagyobb, mint más városainkban. És az abortus bizottságok sem munkátlanok. Sőt.
Egyszóval, igen érdekes és sajátságos demográfiai, szociológiai és kulturális “képletekkel” találjuk szembe magunkat. De ki fejti meg ezeket? Persze, messzemenő tudományos igénnyel. Ki ad választ rá. hogy a természetes szaporodás mértéke hogyan függ össze a lakosság sajátságos kormegoszlásával, jövedelmi viszonyaival, lakáshelyzetével, kultúrszínvonalával, erkölcsi és politikai habitusával, a művelődési és szórakozási körülményekkel, tehát a minden vonatkozásban mélyreható elemzésre váró dunaújvárosi életmóddal és viszonyokkal?
Tudom, hogy ilyen értelemben sem egészen fehér folt ez a város. Tavalyelőtt például igen figyelemre méltó szociológiai felvételezés folyt, elsősorban a szabad idő felhasználásáról. Ez azonban viszonylag szűk körre terjedt ki és az Ilyen természetű kikérdezés, kérdésfeltevés módszertanának kísérleti tanulmányozására korlátozódott. Ennek ellenére, aki olvasta Szántó Miklós erről szóló cikkét a Magyar Filozófiai Szemlében, bizonyára megérzett valamit a téma izgalmasságából.
De hát lássuk be, hogy néhány odaadó ember nekibuzdulása nem birkózhat meg ekkora és főleg huzamosabb ideig állandó figyelmet követelő feladattal. Vajon nem jött-e el az ideje, hogy néhány kutató – demografus, szociológus. kultúrpolitikus, pszichológus, közgazdász és így tovább – állami, városi vagy bármiféle marsrutával nekilásson Dunaújváros, a dunaújvárosiak életének tudományos vizsgálatához? Nagyra becsülöm a régészetet és érdeklődéssel olvasom a Dunaújváros körzetében folyó ásatások híreit. Mégis, hadd kérdezzem meg, nem érdemelne legalább ennyi erőfeszítést az élő város feltárása is?
Ám a tanulmányi munka, a kutatás még nem minden. Kísérletre is szükség lenne. Több kísérletre! Legjobb, ha gyakorlati példával világítom meg, mire gondolok.
Meséli a tanácselnök, Tapolczai Jenő, hogy nemrég néhány új házban már nem szereltek fel lakásonként gázórát, csupán egyet az egész háznak. Úgy gondolták a tervezők, ideje kipróbálni ezt a gazdaságosabb és racionálisabb megoldást, s egyben kidolgozni a díjfizetés egyszerűbb, kollektív módját.
– Lett is olyan ribillió, hogy szívesebben veszem, ha Pesten kísérleteznek, nem nálunk – így a tanácselnök, aki pedig szívből jövően mondja: – a mi városunk -.  De ebben bizony nincs igaza! Hát jól van az, hogy Dunaújvárosban is kizárólag szakasztott olyan lakásokat, éttermeket, iskolákat, szórakozó-helyeket, sportlétesítményeket építenek, mint bárhol az országban? Nem a kivitelre, a technikai és művészi színvonalra gondolok, mert az esetenkint vagy felülmúlja, vagy nem az átlagot. Hanem a lényegre, amelyet, ha lassabban is, de meg-megérint, majd át is formál a kor, a szocializmus korának levegője. Hol siettessük, legalább kísérleti méretekben ezt a folyamatot, ha nem Dunaújvárosban?
Említhetek itt kisebb és nagyobb problémákat. Láttam az éppen elkészült 32 tantermes, pazar iskolát, Császár Ildikó művét. Vonzó a vásár-helyi csempeburkolat kívül és Kovács Margit pompás mozaik-kompozíciója bent, a nagy étterem főfalán. Engem azonban ezúttal maga az étterem érdekelt, ahol a gyerekek a beépített futószalagos rendszer jóvoltából a legkorszerűbb önkiszolgálás módján étkezhetnek. Öröm volt nézni ezt a hibátlanul működő emberi-gépi mechanizmust, míg észre nem vettem, hogy a gyerekek keze szurtos.
– Miért nem mosnak kezet ebéd előtt? – kérdeztem. A válasz lesújtó volt. Senki sem tervezett kézmosókat a remek étkezőkombinát bejáratához.
Akadnak súlyosabb gondjaim is. Valószínű, hogy a városi lakásépítés tendenciája valamiféle “kollektív ház” kialakítása, amelyben a saját otthon megmarad, de a gazdasági, technikai felszerelések, a szórakozást, sportot szolgáló helyiségek, berendezések a lehetőség szerint koncentrálódnak. Az építés gazdaságossága és a társadalom építése egyaránt efelé mutat. Jellemző, hogy nemcsak a Szovjetunióban kísérleteztek és kísérleteznek ilyesmivel. hanem a tőkés világban is foglalkoztatja ez az irányzat az építészek legkiválóbbjait – például Le Corbusiert – egyszerűen azért, mert a két társadalom kultúrája és technikája nem kevés hasonló jellegzetességet is mutat.
A régifajta lakás lassan túlhaladottá válik és jön valami más, szálloda-típus, vagy “kollektív-ház”, ez a jövő zenéje. Ma még természetesnek vesszük, hogy az új lakás a réginek még csak valamilyen korszerűsített változata. Általában. De miért mondjunk le a merészebb kísérletekről? És miért éppen Dunaújvárosban. amely – mondjuk ki végre – azzal válik igazán vagy még inkább szocialista korunk szülöttjévé, ha legalább csírájukban képviseli a leghaladóbb gondolatokat is.
Tudom, nem egyszerű problémák ezek. Nem rohanhatunk ajtóstól a házba. a “kollektív-házba” a legkevésbé. Az ember nem kísérleti nyúl. De nem is múmia, amely egyszer s mindenkorra a múlt kazamatáiba temetkezik.
Azt mondják, Dunaújvárosban sok a faluról jött, maradi ember. Azt mondom, a dunaújvárosiak tizenkét év alatt modern városi környezetet teremtettek maguk körül, amire még nem volt példa ebben az országban. Szocialista várost, mondjuk teljes joggal, de közülük is, akik magasabb igénnyel mérnek, sokan állítják, hogy valójában még csak a szocializmus ígéretét. És ez sokkal több.

Balog János

 

Dunaujvaros