Szabad Föld 1973. március 18.


Berendi Ferenc felvétele

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa Elnökségének egy csoportja ellátogatott Dunaújvárosba. A vendégek megtekintették hazánk egyik legnagyobb vasipari kombinátját, a Dunai Vasműnek néhány üzemét, meghallgatták a gyár vezetőinek beszámolóit, majd tanácskoztak a Népfront helyi vezetőivel, akikkel megbeszélték a közelgő tanácstagválasztások tennivalóit. A látogatók között volt Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnöke is.
Élve az alkalommal mi is meglátogattuk hazánk első szocialista városát, és lapunk 13-14. oldalán mutatjuk be: milyen ma Dunaújváros. Megszólaltatunk munkásokat, parasztokat, szemléltetjük életkörülményeiket, dolgos hétköznapjaikat, örömeiket, gondjaikat.
Címképünk a Dunai Vasmű két olvasztárát ábrázolja, amint színes üvegen át vizsgálják az izzásban levő folyékony acél minőségét.

A FIATALSÁG VÁROSA

Meglepő számok, irigyelt arányok
Ember és acél egyaránt edződik
Kohók és szántóföldek teremtő harmóniában

Első szocialista városunk Dunaújváros. Fejlődésén szinte lemérhető az a nagy forradalmi átalakulás, ami hazánkban az elmúlt negyedszázad alatt végbement. A város a magyar-szovjet barátság jelképe is. Ezer szovjet mérnök segített az építésnél. A szoros kapcsolat azóta is tart a világ első szocialista államával, hiszen a Szovjetunióból érkezik a vasérc, a Dunai Vasmű “mindennapi kenyere”.
Az eredeti terv szerint Duna­újváros egy 20-25 ezer lakosú városka lett volna, amelynek lakossága elegendő ahhoz, hogy a Duna mellé épített Dunai Vasművet ellássa munkaerővel. Ezzel szemben Dunaújváros ma csaknem 50 ezer lakosú város. A lakosság számát tekintve a magyar városok sorában a 17. helyen áll, de az itt felhalmozott termelési eszközük és az évi termelési érték alapján Budapest és Miskolc mögött a harmadik helyet foglalja el.
A városjelleg viszont Buda­pesttel vetekszik, sőt számos vonatkozásban előnyösebb annál. Szemmel láthatóan és érezhetően kevesebb itt az úgynevezett civilizációs ártalom. A széles, tágas utcákat járva nem tapasztalható az idegrongáló zsúfoltság, a zaj, a füst és a korom. A városi kényelmet jelentő nagy emeletes házak között megmaradt a természetből annyi, amennyi az egészséges emberi élethez okvetlenül szükséges. Nagy város, de nem kőrengeteg.
A város és a Vasmű közé ültetett 100 holdas csemetésből 20 év alatt erdő lett. Bent a városban is sok a fű, fa, virág. Egy dunaújvárosi lakosra 26 négyzetméter zöldterület jut, szemben a városok 9 négyzetméteres átlagával és Budapest VII. kerületének egy lakosra eső 0.25 négyzetméteres parkjához viszonyítva. A csendnek, a napfénynek, a jó levegőnek biztosan nagy szerepe van abban, hogy kevesebb itt a beteg ember, mint máshol. A napi átlagos betegforgalom mutatószáma 37, az országos 42-vel szemben.
Nyilván az egészséges életmódnak ezek a lehetőségei vonzzák ide az embereket, jelenleg is nagy számban. A város évente körülbelül 2000 lakossal gyarapszik, részben idetelepüléssel. Költöznek ide az ország minden részéből. Vonzása kihat az egészségtelenül túlzsúfolt Budapestre is. Egy kisebb városnyi lakosság települt ide a fővárosból, így ma, lakosságának 16 százalékát – 8000 embert – volt budapes­tiek teszik ki.


Vasparipák sorakoznak az áruval bőségesen ellátott üzletház előtt.

Dunaújváros hazánk szocialista iparosítását is jelképezi. Megjelenésével, fejlődésével, tájszervező szerepével gyökeresen átalakította ennek a korábban teljesen paraszti vidéknek társadalmi és gazdasági életét. Dunaújváros ma országos jelentőségű nehézipari központ. Itt van az ország egyik legmodernebb kohászati és vasfeldolgozó üzeme. Az ország nyersvas termelésének 34 százalékát, finom acéllemezeknek 84 százalékát adja.
Ami a tájszervező jelleget illeti, a város nappali lakossága eléri az 56 ezret. Naponta 7 ezren járnak be dolgozni a környező községekből, parasztokból lett ipari munkások és alkalmazottak. Vásárolni is sokan jönnek ide, az idegenforgalom is jelentős. Évente 100 ezer körül mozog a belföldi és a külföldi látogatók száma.
A várossá szerveződés azonban nemcsak munkahelyek létesítéséből és lakások felépítéséből áll. Élővé az emberek, a városlakók teszik. És igazi városlakóvá válni nem is olyan könnyű. Sófalvi István, a városi tanács elnöke szavaival:

– Az idesereglett embereket és az óriási tömegű anyagi létesítményeket várossá kellett gyúrni.

Dunaújváros lakói, a nagyrészt parasztokból lett ipari munkások óriási erőfeszítésekkel gyúrták át magukat. Sokan deres fejjel tanulták meg a szakmát, gyötrelmes volt számukra a mezei munka után beilleszkedni az új munkakörbe, nehéz volt átformálódniok a más körülményeket jelentő munkakörökbe. Végigment ezeken a fokozatokon a városi tanács elnöke is. Az ő életútja szinte a legtöbb dunaújvárosi lakosra ráillik. A fiatal tanár Mezőfalváról jött ide és az akkori ifjúsági szervezetben, a DISZ-ben kezdett el dolgozni. Majd a tanácshoz került oktatási főelőadónak. Aztán osztályvezető lett. Később elnökhelyettes, végül elnök. Közben eltelt húsz év. Az akkor fiatalemberből megedződött, tapasztalt javakorabeli ember lett. Először Dunaújváros múltjáról kérdezem. Mi a magyarázata annak, hogy Dunaújváros alig két évtized alatt a kétszeresére nőtt annak, mint amekkorának annak idején gondolták. Példázattal kezdi:

– Ha a csizmának csak a szárát csinálják meg, azt nem lehet használni. Valahogy így volt ez a Dunai Vasművel is. Ameddig a mostani létesítménynek csak egy része volt készen, nem sok haszna volt. Vagyis tovább kellett fejleszteni az egészet. Ez pedig az új munkások ezreit követelte.

A tanácselnök által említett körülmény visszanyúlik a politikai hullámzások és a sokatmarkolás éveire. Az első ötéves terv beruházási programjának túlzott és aránytalan volta meg­torpanásra késztette a dunaújvárosi építkezéseket is. Ám később, – ugyanúgy, mint a metrónál – itt is kiderült, hogy a befejezés előtt álló létesítmények állagának megóvása többe került, mint amennyit a hátralevő munkák elvégzése igényelt volna. Vagyis előre kellett menni.
Az ellenforradalmat követő in­tézkedések biztosították a város és a Vasmű további tervszerű fejlődését. Gyors ütemben befejezték a félbenmaradt nehézipari létesítményeket, a vegyimű­vet, a meleghengerművet, majd hideghengerművet is építettek. Így tehát most már a vas útja a vasérctől kezdve az acéllemezig biztosítva van a Dunai Vasműben.
Az is bebizonyosodott – országosan is -, hogy nem lehet csak nehézipart fejleszteni, mert ez súlyos aránytalanságokhoz vezet. Ezért Dunaújvárosban gyors egymásutánban létesültek a Dunai Vasmű mellett más iparágak is. Az építő- és építőanyag-ipar igen fejlett a városban. Az itteni 26. számú Állami Építőipari Vállalat első alkalmazója volt számos új építési módnak (blokkház, öntöttház, nagypanel stb.). Létrehozták a Szalmacellulóz gyárat is, amelyben először csak cellulózt gyártottak búzaszalmából, később pedig papírgyár is létesült.
További jelentősebb könnyűipari üzemek: a Fésűsfonoda, a Vörös Október Férfi Ruhagyár, a Férfi Fehérneműgyár, a Magyar Optikai Művek óragyára. Nem folytatom tovább a felsorolást. Összegezésül annyit, hogy Dunaújvárosban jelenleg több mint ötven üzem működik. A korábban gondot jelentő női foglalkoztatás kérdése megoldódott. A dolgozni akaró nőknek nem jelent nehézséget az elhelyezkedés. Az elkövetkező néhány évben várhatóan 40 ezer fölé emelkedik a munkahelyek száma. Így tehát nem is olyan elérhe­tetlen a város rajongóinak álma, a 80-100 ezres Dunaújvárosról, méghozzá nem is a távoli jövőben.
A város jellegét persze továbbra is a nehézipar határozza meg. A Dunai Vasműben 13 ezer ember dolgozik. Ezeknek egyike Nics János országgyűlési képviselő. Nevét már ismeri az ország paraszti lakossága is, egyike volt. azoknak, akik az országgyűlésben szóvá tették a téesz-tagok nyugdíjfeltételeivel kapcsolatos, azóta már kedvezően megváltozott problémákat. A mozgékony, javakorban levő képviselőt az Acélműben találom meg, de rosszkor jöttem. Azaz – szerinte – nagyon is jókor, mert most aztán láthatom a munkásoknak egy igazi, küzdelmes hétköznapját. Az Acélműben üzemzavar van, egyszerre két helyen is.


Morajlik a kohó, 1600 fokon izzik az acél, süvítő mozdony vontatja a folyékony anyaggal telt kokillákat.

Sokszor láttam már kohót, a vasérc olvasztását, a csapolást, az acél készítését. Nagyon nehéz munka, de eltörpül amellett, amikor valami üzemzavart kell helyrehozni. Az egyik olvasztókemence beszakadt. Azon melegében be kellett foltozni, szó szerint értve a “meleget”, mert a kemencét nem lehet kihűlni hagyni. Mire az 1600 fokos meleg kemence teljesen kihűlne, napok telnének el.
Egy másik részlegnél a folyékony acélt szállító üst fenekére tapadt egy óriási acéltömb, a kohászok, illetve az olvasztárok nyelvén szólva a “medve”. Ezt kézierővel kifeszíteni, kiszedni reménytelen vállalkozás lenne. Jön hát a síneken mozgó óriás daru, – 240 tonnát, vagyis 2400 mázsát képes felemelni – a lelógó lánc végén levő hatalmas vaskampót beleakasztják a “medvébe” fúrt vájatba. Távolabb húzódunk, mert a karvastagságú láncszemekből álló lánc is elpattanhat és ez súlyos balesetre vezethet. Az első próbálkozás nem sikerült. A gigászi erőfeszítés nyomán imbolyogni kezd a majdnem háznyi magasságú üst, de a “medve” nem mozdul. Újabb és ügyesebb fogás következik. Ez már sikerrel jár. A daru vaskampóján olt függ a 45-50 mázsás acéltömb. Nics János képviselő megjegyzi:

– Hát, így élünk. így dolgozunk mi, olvasztárok.

Az efféle üzemzavarok persze a munkával járó múló kellemetlenségek. Ezek mellett ott van a tartósabb öröm is. Éppen a központilag elrendelt, béremelésről beszélgetnek egymás között a munkások. Miért volt erre szükség? Ezzel a kérdéssel Nics János országgyűlési képviselő sokszor szembetalálja magát. Így indokolja a kérdést:

– A párt és a kormány nagyon jól látta, hogy mi itt a tennivaló. A munkások bére valóban elmaradt a más foglalkozású dolgozókétól és különösen a nagyüzemi ipari munkások érezték ezt. Bárki megfigyelheti, hogy az ipari centrumokban a legdrágábbak a piaci áruk, a zöldség, a gyümölcs és más szabadáras termény és termék. így van ez Ózdon, Miskolcon, Tatabányán, Dunaújvárosban és máshol is.


Dunaújváros környékét ezer családi ház övezi. Szerte az utcákban új köntösbe öltöztetik, csinosítják, festik a rácsos kerítéseket és kapukat. Tavasz közeleg…

Nics János Diósgyőrből telepedett ide. Most már tősgyökeres dunaújvárosi lakos. Nemcsak munkásszemmel nézi a közéleti kérdéseket, hanem ismeri jól a parasztok örömeit, gondjait, bajait is. Mint országgyűlési képviselőt sokszor meghívják termelőszövetkezeti közgyűlésekre is. Hangoztatja, hogy ő csak egyszerű olvasztár, de tekintélye, tudása, gazdag tapasztalatai folytán kinevezés nélkül is egyik elismert szellemi vezetője, tanácsadója a gyárnak, a munkásoknak.
A továbbiakban Endrész Lász­ló, a fiatal brigádvezető a kalauzom, ő az, aki körülvezet az Acélműben. Közben azt kérdezem tőle, mit jelent számára a mostani, jelentős béremelés. Így felel:

– A vállalatival együtt 11,5 százalékot, vagyis körülbelül 300-400 forintot havonta.

Ez már számottevő összeg még egy négytagú család havi költségvetésében is. Igaz, Endrészék jelenleg csak hárman vannak, de útban van a negyedik családtag is. Háromszáz-négyszáz forintot jelent havonta a béremelés Luczó Mihálynak is tehát annyiformán, mint a művezetőnek, ő nem tisztségviselő, viszont 20 éve olvasztár, nagy szakmai tapasztalatokkal. A béremelésről röviden ennyit mond:

– Jól oldották meg a kérdést azért, mert nem aszerint diffe­renciálták a béreket, hogy kinek mi a rangja, hanem aszerint, hogy ki mit tud és mit teljesít.

Luczó Mihály ingázó. Apátszál­lásról, 18 kilométerről jár be dolgozni, és ami meglepő, ezzel megvan elégedve. Nem vágyik be a városba. Ennek magyarázatát a következőkben adja:

– Családi házban lakom, kert is van hozzá, és jó a közlekedés.

Vagyis magyarán szólva ingázás és ingázás között nagy különbség lehet, aszerint, hogy hol hogyan szervezik azt meg. Luczó Mihály a Béke szocialista bri­gád tagja. Jogos büszkeséggel mondja, hogy most várja a brigád a tavalyi jó eredményekért nekik ítélt kormánykitüntetést és jutalmat.


Gomba módra szaporodnak a szebbnél szebb, korszerűen berendezett toronyházak. Háttérben az impozáns víztorony.

Bár Dunaújvárosban nem jelentős a mezőgazdaság – legalábbis százalékos arányban nem -,  mégis szót kell ejteni róla, mert a város élelmiszer-ellátásában nem mindegy az, hogy az Alföldről hozzák ide az élelmet, vagy helyben termelik meg.
A mezőgazdasági lakosság Dunaújvárosban mindössze öt százalékot tesz ki. Ez az arány vetekszik a legfejlettebb országokkal. A termeléssel nincs baj. A Vörös Csillag Tsz-nek igen jó termelési eredményei vannak. Nyuli György téesz-elnök, amikor a munkásokkal való kapcsolatukról kérdezem, így válaszol:

– Nagyon gyümölcsöző ez a kapcsolat, különösen gépesítési és szerelési kérdésekben kapunk sok támogatást az üzemek, főleg a Dunai Vasmű kitűnő szakembereitől.

A téesznek gyenge pontja az értékesítés. Nézzük, mit mondanak erről a szövetkezeti gazdák. Az egyik munkacsapatot éppen ebéd közben találom. Eszegetnek, közben politizálgatnak. Belépésemkor arról folyik a vita, hogy miért ad ki a TOT, vagyis a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa ilyen, meg olyan rendelkezéseket. Mire az egyik fiatalember közbeszól:

– Én olvastam a Szabad Földből, hogy a TOT nem ad ki rendelkezéseket, hanem irányelveket, vagy ajánlásokat, és ezeket a téesz közgyűlése bátran módosíthatja, a helyi körülmények szerint.

Ez pontosan így van. Majd kérésemre a beszélgetés iránya megváltozik. Az értékesítésről a 10-12 szövetkezeti gazda egyhangúlag így vélekedik:

– Itt van ez a nagyváros, és egyetlen tsz-boltunk sincs benne, sőt ami volt, azt is megszüntette a vezetőség, azzal, hogy ráfizetéses.

Ez bizony furcsa állapot. A munkásszövetkezet boltjaiban nincs ráfizetés, pedig azok az árut másoktól szerzik be, a téesz pedig nagyrészt a saját maga által termelt árut értékesítené a boltjaiban, és mégis ráfizet. Ezzel kapcsolatban Hagymási Mihály, a szövetkezeti gazdák egyike határozottan kijelenti:

– Jól kell csinálni, és akkor nem lesz ráfizetéses!

Igen. Ez a kérdés lényege és nyilván az ilyen tehetetlenség láttán határozta el Dunaújvárosban kevés híján ezer munkás, hogy saját maguk hoznak létre fogyasztási és értékesítő szövetkezetet. A taglétszám azóta több mint kétszeresére nőtt. A munkások pénzt adtak össze, hitelt és egyéb támogatást kaptak. Szövetkezetük virágzóan fejlődik, újabb és újabb részlegekkel bővül és most már van egy szép nagy ABC áruházuk is. A siker titka nyilván főleg az, hogy a kereskedelmi bürokráciát a lehető legminimálisabbra leszorították.


A város szimbóluma. Kohászt ábrázoló szobor a Dunai Vasműhöz vezető úton.
Herendi Ferenc felvételei

A fentiek összegezéséül annyit, hogy Dunaújváros erőtől duzzadó, virágzó, fejlődő fiatal város. Úgy is mondhatjuk: a fiatalság városa, szocializmust építő társadalmunk egyik büszkesége. Jövőbeni fejlődéséhez fokozottabb támogatást érdemelne, mert olyan környezetet tud biztosítani az emberek számára, amely már az igazi szocialista életkörülményeket jelenti.

Teszkó Sándor

Dunaujvaros