Sztálinváros – 1955. április 29.
SÁNDOR ANDRÁS:
Egy sztálinvárosi utca születésnapja
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanuja lehettem egy utca születésének és növekedésének. Már térbeli és egyéniségbeli növekedésre gondolok. Éppen négy esztendeje, hogy ez az utca megszületett, egy új város első utcájaként és nevét születésnapjától kapta: Május 1-utca.
Embrió-korában a “négyes-utca” nevet viselte, mivel a tervrajzokon így jelölték. Még előbb pedig – pontosan öt évvel ezelőtt – búzatáblákat ringatott; földje, melyet most kő és aszfalt borít, táplálékot adott. Itt terült el egy darab földje boldogult Pattantyús Sándor bácsinak, nyugodjon. Öt évvel ezelőtt aztán, éppen májusban, hozzáláttak felmérni a földet és kimérni a “négyes utca” helyét. No most, kedves hallgatóim adjuk át a mikrofont Horváth József elvtársnak, a táncegyüttes népszerű Horváth Jóskájának, aki jelenleg a Bartók Béla-kultúrház művészeti előadója, de akkoriban még kis rácalmási cigánygyerek, afféle suttyó volt és… Node beszéljen ő.
– Hát akkor úgy volt, hogy egyszer kidobolták, lehet jelentkezni figuráns-gyereknek, mert valami nagy építkezés kezdődik. Mi ugyan nem tudtuk, mi az a figuráns, de gondoltuk, nem lehet rossz, ha már figuráns, meg aztán keresni lehet, ez a fő. Jelentkeztem én is, beosztottak egy fiatal mérnök mellé. Mérni kellett, hordozni a cövekeket, megtekerni, gombolyítani a zsinórt. Itt mértünk, a Május 1-utca helyén. Hamar belejöttem, mint kiskutya az ugatásba; még újítottam is. Kitaláltam, hogy a négyzet két átlóját meghúzva, pontosan feleannyi idő alatt lehet elvégezni a mérést. A cimborámmal így csináltuk és attól kezdve mi kelten 250-300 forintot is megkerestük hetenként. De nagy pénz volt ez akkor! Hát így mértük ki a Május 1-utcát. Persze akkor még nem tudtam, hogy így fogják hívni…
Nohiszen, még magam sem tudtam, mikor először megpillantottam a sártengerből kimagasló öt téglavörös kockát, 1950 novemberében! Mert akkor már állt az öt kockaház, a Pattantyús Sándor földje, meg a Horváth Jóska leleményessége helyén. Haj, be megilletődve néztem! Milyen nagy, milyen impozáns volt akkor ez az öt szerény kis kockaház a semmiben! Mint öt erőd. Mint öt őrtálló óriás a pusztaságban. A középsőnél: a homlokán neonfényes vörös csillag. Esténként messzire világított; akkor az volt az érzésünk, hogy ennél magasabb világítótorony nincs is a világon. Egy hónap múlva népdal is született róla a Radarban (legutóbb két héttel ezelőtt hallottam énekelni az óvárosi Felszabadulás-étteremben):
“Pentelei hármas kocka de magos,
Tetejibe, babám, az a csillag de piros!
Amíg az a piros csillag fent ragyog,
Addig, hiszem, babám, én a tied maradok…”
Szegény hármas kocka (Május 1-utca 6.) már régen leköszönt erről a magas rangról – hol van már a sztálinúti toronyháztól, a víztoronytól, az Erőműtől, a Nagyolvasztótól, a Kokszoló széntornyától! – de a dal megőrizte emlékét. A kockákkal szemben a két “bivaly” még épülőfélben volt. Nem mintha a kockák teljesen befejeződtek volna; a foghíjas lépcsőházakat deszkák segítették ki és az emeleteket alig gyalult fatörzsek tartották s mindent beborítottak a zsaludeszkák. A két bivalynak még nem volt teteje. Hatalmas forgalom volt az “utcán”, mely ekkor nagyobbnak látszott, mint a moszkvai Gorkij-utca, vagy a newyorki Fifth Avenue. Billenő teherkocsik, daruk, transzportőrök, dömperek, baggerek, szekerek, kordék és hátaslovak csapkodták szerteszét a sarat, mely nem közönséges mélységben borított el mindent. Gyalogosok számára csak egyetlen kitaposott ösvény vezetett közvetlenül a kockaházak tövében. Furcsa egy utca volt: se eleje, se vége. A kettes bivaly előtt pedig (Május 1-utca 15.) egyszer térdig süllyedtem a sárba, mikor munkába mentem a C 4-es alapozásához (Kossuth Lajos-utca 19-25.). Azok a huncut malterhordó lányok szívből kacagtak rajtam. A hangszóró meg odafönt csak zengett, zengett szüntelenül; mintha zeneszó nélkül nem is lehetne elképzelni a munkát.
Úgy fordult, hogy lakást is itt kaptam – éppen a hármas kockában. Mert akkoriban ez a ház még szállás volt. Tizennyolcán laktunk egy szobában, plusz egy fiatalasszony, illegálisan. Az egyik lakótárs felesége. (Azóta elváltak…) Nem volt rossz társaság, csak Czéh Sanyit kellett olykor megregulázni, a tuladunai nagygazdagyereket, aki otthon megszokta, hogy neki mindent szabad. A mi szobánkban lopás se fordult elő; viszont minden tömegszervezetnek volt a szobában szervezője s így rövid idő alatt be kellett lépnem a Szabadságharcos Szövetségbe, az MSzT-be és a fiatalasszony kis hijján beszervezett az MNDSz-be is. A többiek nem voltak ilyen jó agitációs alanyok.
A többi kockában hivatalok kaptak helyet. Hiszen itt lüktetett akkor az építkezés szíve. Az ötös kockában a pártbizottság, a Magasépítő Vállalat, a szakszervezeti bizottság és a padláson a Szabad Nép tudósítója. A négyes kockában pedig a NEB, a Nehézipart Beruházási Vállalat (azóta többször változtatta a nevét, ma Kombinátnak hívják) és a DISz-bizottság. Valamivel később a szerkesztőség is az ötös kockába költözött, sőt az MTI is, nem is szólva a Vöröskereszt és az MSzT konyháiról. (Tudniillik a konyhák minden más helyiséggel egyenrangúak voltak s akinek egy konyha jutott külön szobaként, az “arisztokratának” számított.) Abban az időben nem volt nehéz valamit elintézni. Mindent egy helyen lehetett találni, sokszor egy szobában; a szakszervezeti bizottság osztályait például egy-egy asztal jelentette. Az is megesett, hogy a reszortfelelősnek még nem jutott ágy és az asztal éjszakára fekvőhellyé alakult át.
Tempora mutantur… Ebből a két házból, az ötös és négyes kockából, mely a városnak ebben a pionir-korszakában megfelelt a moszkvai Kremlnek vagy a londoni Downing-Street-nek, a város két legszélső háza lett, két, szerény, városvégi ház.
Aztán, hogy kitavaszodott, elkészült a két bivaly is és benépesült; munkásszállások lettek lakásai. Az egyes bivaly második emeletére beköltözött a Partizán-brigád is, az én barátaim.
A pártbizottság és a beruházás-vezetőség meghányta-vetette a dolgot és elhatározta, hogy ebből a négyes-utcából végleges utcát csinál; hadd legyen már egy kész darabkája az új városnak. Ehhez az kell, hogy kikövezzék, beaszfaltozzák, a gyep- és virágágyakat bevessék. Legalkalmasabb határidőnek május elseje látszott, már csak azért is. mert a felvonulás az új utcán, a város első utcáján mehet majd végig.
Már befejezéshez közeledtek a munkák. Eltűnt a négyes-utca sara, a földet szürke aszfalt és kőkockák fedték. A házak előtt zöld fű sarjadt és árvácska virított. Néhány nap választott el május elsejétől.
– Mi legyen az utca neve?…
Nem kellett sokat találgatni. Azt mondja Borovszky Ambrus:
– Május elsején avatjuk fel, legyen a neve Május 1-utca.
1951. május elsején fölkerült a tábla a vakolatlan házakra, az új, az első utca táblája:
MÁJUS 1. UTCA
Ettől kezdve az új város korzója a Május 1.-utca lett. Munka után benépesült fiatalokkal, ipari tanulókkal, fiúkkal és lányokkal, fiatal anyákkal, vidám fickókkal és tempós öregekkel. Le s fel korzóztak a friss aszfalton; tanuló lányok, kik nemrég jöttek szülőfalujukból, falusi módon öten-hatan összefogódzkodva sétáltak, mögöttük a fiúk. Hiába, nincs párja ezeknek a sétáknak; semmivel sem lehet pótolni őket. Éppen úgy szükségesek, mint később sötétedéskor a páros séták és a csókok. Nyilvánosan és a szó legszorosabb értelmében társadalmian folyt az élet a Május 1-utcában. Egyik oldalán a hivatalok, másik oldalán a szállások. Az egyik bivalyban női szállásokat helyeztek el; haj, mennyi Romeo és Júlia, hány erkély-jelenet!
S az utca nem volt csúnya.
A házak téglavörös színe és a meztelen téglafalak nyersessége egy kicsit ellensúlyozta a kozmopolita formákat; sokszor arra gondoltam, bár ne is vakolnák be a házakat. Es kétségtelenül jellege volt az utcának; ámbár művészileg nem értettem egyet a stílussal, de stílus volt, az tény. Különösen a kockák; szerencsés harmóniájuk, arányosságuk feledtetni tudta a kozmopolitizmust és nemcsak elfogadhatóvá, hanem egyenesen széppé tette őket.
Hanem a tervek szerint ez az utca városszéli utca.
Az élet pedig nem állt meg, az építkezés folytatódott és 1951 május utolsó napján, amikor beköltöztem végleges lakásomba az 1/1. szekció 8. számú lépcsőházában – mely most a Beloiannisz-utca 16. számot viseli, – egy kicsit megkapott az elmúlás szomorúsága. Mert már láttam a mi kedves utcánk, a Május 1-utca kérlelhetetlen sorsát. Úgy néztem rá, mint élte virágjában lévő királynőre, akire az elkerülhetetlen trónfosztás vár.
S valóban, lassanként elköltözött a pártbizottság, a szerkesztőség, majd végleges helyére költözött az igazgatóság is, a NEB vagy Tröszt, vagy ahogy akarjátok, viszont a hármas kockába, ahol eleinte laktam, beköltözött a városi kórház és rendelő. De amikor a Rendelőintézet felépült és mögötte levő házakat berendezték ideiglenes kórháznak, a Május 1-utcát ez is otthagyta.
Hovatovább egyetlen hivatal maradt benne: a 26-os Tröszt.
Az utca kezdte átvenni azt a szerepet, melyet az élet, vagyis a tervező agy szánt neki.
A hivatalok és tömegszállások gubójából, mint a friss, hímporos lepke, kibújtak a végleges lakások és a lakásokba beköltöztek a város lakói, az első termelő üzemek munkásai, műszaki vezetői és tisztviselői.
A trónjától megfosztott királynő fokozatosan szerény, tisztes családanyává vált.
Téglavörösét is elvesztette; mire felvirradt az 1953-as esztendő, házait vajszínűre vakolták, így kapta meg végleges képét.
fotó: kismonilaszlo.hu
Igaz, hogy időnként felásták, valahányszor egy-egy újabb csatornát, kábelt, vezetéket kellett teste alá lefektetni. de ez már nem változtatott a lényegen: a Május 1 utca a város legrégibb utcája lett.
Már nem végtelen: az egyik végén a víztorony, másik végén az Üzletház, a Béke-étterem zárja le.
S ha ma végigmész rajta, olyan érzésed van, mint Pesten a Belváros vagy a Vár utcáin, a legrégibb utcákban. Valami city-szerű halk előkelőség, patriciusi csendesség fogad akár a Beloiannisz-utcához képest is, de a Sztálin-úthoz, a Kossuth Lajos- vagy Dózsa György-úthoz s főképpen az L-épületekhez vagy a Technikumi-negyedhez képest feltűnően.
A Május 1-utca – belváros. Régi, patinás, sok vihart látott utca.
Története van.
