ŐRI ZOLTÁN

A lakóhely, Pentele krónikása

A penteleiek számon tartják egymást, számon tartanak és felkutatnak mindent, ami a múltjukhoz tartozik. Emlékeiket, szokásaikat igyekeznek megőrizni és átörökíteni, többen közülük írásban is.
Egyikük Őri Zoltán. A pentelei kőművesmester fia okleveles építészmérnök, aki nyugdíjasan alapos kutatásokat végez könyvtárakban, levéltárakban Pentele múltját keresve. Eredményeit már több dolgozatban nyilvánosságra hozta, s a pentelei emberek úgy tekintenek rá, mint a lakóhely krónikására. A városépítés idejét is visszaidézi néhány írásművében. Szívéhez a pentelei múlt áll legközelebb, s az a város régmúltja is. Eddigi írásait kötetbe rendezte, amelynek tervezett címe: “Találkozásom a várossal”. Megjelentetése viszont finanszírozás hiányában még késik. Őri Zoltán gyakori látogató az Intercisa Múzeumban. Részben gyűjtőmunkája okán, másrészt mert a múzeum munkatársai támaszkodnak az ismereteire. Számítanak rá a Pentele Baráti Kör vezetőségében és a Városszépítő és -védő Egyesület elnökségében is. A 26-os építő vállalat építésvezetőjeként, később mint a városi tanács főmérnöke, majd a Dunai Vasmű beruházási vezetőjeként felelős résztvevője volt a város építésének és fejlesztésének. Ezer szállal kötődik Penteléhez, Dunaújvároshoz.
– Hogy kezdődött kutató és krónikás tevékenysége?
– Sógorom az a Fekete István, aki tízegynéhány éve a település nevét adó kolostor után kutatott, s a vele folytatott beszélgetések, az ő munkájába történő betekintés után lett kedvem a dologhoz, amit tovább erősített a Dunaújvárosi Hírlap “írjuk együtt a város történetét!” című felhívása, amelynek nyomán több írásom is nyilvánosság elé került.
– Mostanában merre kutat a múltban?
– Több témával is foglalkozom, úgymint a pentelei török vár, a második világháború alatt épített lokátorállomás építése során a földből előkerült tárgyak eredete és a közepén járok a kurucok utolsó portyájával kapcsolatos kutatásaimnak. Ez a téma azért keltette fel a figyelmemet, mert Szalkszentmárton környékéről indulva Pentelénél keltek át a Dunán utolsó portyájukra a kurucok. A Duna és minden, ami vele kapcsolatos, mindig nagyon közel állt a szívemhez.
– Gyerekeiben, unokáiban van-e érdeklődés a régmúlt iránt?
– Mostanában szívesebben hallgatják a régi történeteket, s Laci unokám kenuversenyzőként szinte naponta járja a Dunát.
– Tervei, vágyai?
– Szeretném építészszemmel megvizsgálni és más korok építészetével összehasonlítani a városépítés kezdetén szocreál stílusban épült lakóházakat, középületeket. Vágyom arra, hogy a fiatalok megbecsüljék a mi küzdelmünk eredményeit, számukra is legyen értéke a lakóhely hagyományainak.

(dia)

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1999. március 20.

______________________________

“Csuda dolgokat találtam”

A csónak. Nagy öröm volt, édesapjától kapta. Végre semmi akadálya nem volt, hogy két húgával és pajtásával a Dunát járja. Már nem kellett titokban meglógni hazulról, hiszen a csónak a szülői beleegyezést is jelezte.
A Duna és környéke a maga romantikájával csupa izgalmat, felfedezésre váró világot jelentett a kis csapatnak. “Nagyon éltünk a vízen – emlékszik vissza az ízig-vérig pentelei Őri Zoltán. – Aki tízéves koráig nem úszta át a Dunát, nem is számított embernek a faluban.”
A gyerekkori megfigyelések bevésődtek az emlékezetbe, szerencsére, mert mostanában különösen szükség van rájuk. Olvasóink Őri Zoltán jó néhány írásával találkozhattak már lapunk Együtt írjuk a város történetét című sorozatában. A legfrissebb mű pedig épp itt áll az oldal alsó felén. Bármelyik írását olvassuk, rögtön szembetűnik, mennyire meghatározók a gyerekkori emlékek az elmélkedésekben, hogy a szerző lehető alapos tájékozódás után próbálja a mozaikokat gondosan összerendezni. Nem tudományoskodik, nem tör a régészek babérjaira, ám igényessége vetekszik a kutatókéval.
– Talán három éve lehet, hogy kedvet kaptam magam is az anyaggyűjtéshez. Akkortájt jelent meg sógorom, Fekete Pista írása A Hírlapban Pentele életéről – mesél a “búvárkodás” kezdeteiről. – Ebben olvastam az egykori kolostorról, s ez különösen megragadott: hol lehetett, ki építhette, s ehhez kapcsolódóan máris adódott a következő kérdés: hogyan változott a Duna képe az évszázadok folyamán.

Őri Zoltán vízisível a Kis-Dunán 1944-ben

Bár gyerekkorában nem tudta, hogy itt valamikor Intercisa állt, a rómaiak életéről valló emlékekkel azonban nap mint nap találkozott. “Tele volt a zsebünk mangarákkal, mi így hívtuk a római pénzeket, s azzal dobóztunk, vagyis snúroztunk, ám a penteleiek nem ismerték ezt az úri kifejezést”. Az emlékezést folytatva meséli, hogy az öregasszonyok római kövön ücsörögtek házuk előtt, és a ma már Kőtárban pihenő koporsók a Szentháromság téren (később itt építették a szovjet emlékművet) voltak. A kőkoporsókat az öreghegyi szőlőkben találták. Kissé ironikusan fűzi hozzá, hogy bár irgalmatlanul nehezek voltak, a parasztok mégis épségben elszállították azokat, míg a múzeumba történő “utazásnál” a modern technika csődöt mondott: kettétörtek a koporsók. A Kozider-asztalt (mai Radar területe) is gyermekkori felfedezései között említi. “Volt egy nagyon harapós kutyánk, ezért szüleim elajándékozták a révházhoz. Amikor meglátogattuk, akkor fedeztük fel a Kozidert.”
– A véletlen hozzásegít a dolgokhoz – állítja. – Egyszer megemlítettem, hogy a mai Radarban rómaiak szőlőt termesztettek. A fehérvári és dunaújvárosi régészek más-más elméletet vallottak. Ők azonban nem ismerhették a partcsúszás és a dózerolás előtti területet. És nem lehetett részük abban, amiben nekem. Légoltalmi figyelőszolgálatra osztottak be, és bár csak egy-két napig, de láthattam a lokátortelep építkezésénél, 1943-ban, az előkerült dóliumokat. Akkor csak találgattuk, bizonyára urnák lehetnek. Aztán később tudtam meg, hogy ezek más terjesztő edények voltak.

Miért nevezték el Radarnak?

Némi unszolásra (többször elhangzó kérdés: tényleg érdekli ez magukat?) előveszi az 1882-ből való kataszteri térképet, mutatja hol állt az a kastély amelyet édesapja bontott le. A néhai kőművesmesternek a 6-os út építése miatt kellett a lakatlan épületet “eltüntetnie”. A kastélyt szeretné rekonstruálni Őri Zoltán (aki tovább vitte a mesterséget, magasabb fokon építészmérnök lett). Ellátogatva az óvárosi szülői házba, ma is megtalálja az udvaron a kastély néhány maradványát, oszlopfőjét. Aztán tovább pörögnek a kérdések: mi történhetett azzal a patakmalommal, amely a volt szovjet laktanya előtti részen állt, Szigetfővel, amely a veszprémvölgyi apácák birtoka volt, s amelyre annyira fájt a rácalmási földbirtokosok foga. Mi állhatott a rácdombi török palánkvár alatt, kik áshatták ki a két patak közötti, Dunáig nyúló földnyelv keskeny útját, amelyről Szulejmán hadinaplójában is olvasni lehet (oly szűk volt, hogy alig tudták elvontatni az ágyúkat).
S hogy válaszra leljen, levéltárakba, könyvtárakba jár. “Sokszor voltam a Széchenyi könyvtárban, de állítom, még Pestre se kell menni, mert a dunaújvárosi is nagyon jó ahhoz, hogy az ember összeszedegesse az irodalmat. Sok ismeret kell ahhoz, hogy az ember ki merjen jelenteni valamit…” És nem gondolta, hogy egyszer, nyugdíjasként, különös hasznát veszi iskolai latintudásának. “Balla Antalt, aki csuda dolgokat írt, latinból fordítottam. Elővettem a régi szótáramat, elmentem a könytárba tankönyvekért, hogy felfrissítsem a tanultakat. Aztán két hónapba telt, míg lefordítottam Balla Antal írásait.”
Hallgatjuk. Nem lehet megunni. Már tudjuk, miért követelik ki unokái a “mesét”. Az ember pironkodik, lám itt él, itt járt iskolába, és milyen keveset tud a város régmúlt történelméről. S nemcsak a tudás hiánya zavarja, hanem az is, hogy nem figyel(t), nem lát(ta). “Csuda dolgokat” talált, és talál. Tudni akar, s amit már állítani is mer, velünk is megosztja, ha úgy gondoljuk, érdekel minket…

S. J.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1996. április 6.

______________________________

Szocreál gyárváros született

A munkáskolóniákat szovjet mintára telepítették, majd felépültek a kockaházak

Duna(Sztálin)újváros – A várostervezés hőskorszakáról Őri Zoltán visszaemlékezése alapján idézzük fel az évtizedekkel ezelőtti történéseket. A ma nyugdíjas Őri Zoltán egykoron Weiner Tibor munkatársa volt.

Dunaújvárosnak és a Dunai Vasműnek a pentelei fennsíkon való felépítésére az 1949. utolsó napjaiban a helyszínen járt magas rangú szovjet-magyar bizottság tett pontot.

Miért pont itt?

Annak ellenére, hogy a kombinát tervezése már régebben folyamatban volt, a startpisztoly még csak ezen alkalommal dördült el. A Dunai Vasmű városának általános terve Budapesten, a Városépítési Tervező Irodában készült 1950 első felében, a műteremvezető Valentini Károly volt, Weiner Tibor főépítészi minőségben vett részt a tervezésben.
A terület geodéziai felmérése, geológiai vizsgálatok, egyéb elemzések, az egyidejűleg készülő első lakóegység beépítési terve, valamint annak műszaki-kiviteli tervezése hatalmas, összehangolt munkát kívánt. Ennek köszönhetően 1950 májusában már megkezdődhetett a sokat emlegetett kukoricaföldeken az új város felépítése.

Sietni kellett
Weiner Tibor 1931-37. között Moszkvában különböző tervező irodákban dolgozott. 1933-ban került a Gorsztrojprojekt várostervező intézetbe, ahol 1936-ig Hans Schmidt svájci építész irányításával részt vett egy új szocialista város, ORSZK generálterveinek kidolgozásában. Az új város részére számos lakó- és középületet is tervezett. Nyilván itt szerezhette azokat a tapasztalatait, amit Dunaújváros tervezésénél hasznosított. Az a gyors munka, amely a várostervezés terén 1950 első felében végbement, előképek, tapasztalatok nélkül nehezen sikerülhetett volna. A magyar építészek most találkoztak először azzal a feladattal, hogy teljesen új várost kell tervezniük. Weiner Tibor előtt ott voltak a Szovjetunióban megszerzett tapasztalatok. Elegendő volt ezeket megszűrve, a hazai viszonyokra adaptálni.

Moszkvából irányították
A rendelkezésre álló nagyon rövid idő alatt már lehetőség erre nem is volt. Meg kell azonban mondani azt is, hogy az 1950-es évek elején a magyar építészeknek sok lehetőségük nem volt egyéni elképzeléseik kifejtésére. A város és a vasmű tervezését Moszkvából irányították, a vasmű tervezését meghatározta a technológia, a várostervezésben pedig elvárták a “haladó szovjet építészet” eredményeinek alkalmazását. Ez Weiner Tibor számára nyilván könnyebb volt, Moszkvában eltöltött évei következtében.
A város tervezésében a szovjet irányítás ezért viszonylag gyorsabban megszűnt: az elkészült általános rendezési terv, a kialakult politikai légkör és Weiner Tibor személye elegendő biztosítéknak látszott a főbb irányvonalak érvényesítésére. A vasmű tervezésénél viszont szovjet tervezők még 1980-ban is közreműködtek, igaz, már erősen módosult partneri kapcsolatokkal.

Városkompozíció – ahogy Weiner Tibor megálmodta

Mire a zöld sáv?
Dunaújváros első alapterve a “Dunai Vasmű városa” néven harmincezer városlakó feltételezésével készült. A mai városterület egy kisebb hányadát foglalta csak el. Készítői nem véletlenül, a körülmények ismeretében telepítették a pentelei fennsíkra. Tiszteletben tartották a lösztalaj tulajdonságait: széles védőtávolságokat hagyott a terv a szakadóparttól, előírta a szigorú óvintézkedéseket, melyek megvalósítása komoly többletköltségekkel járt, ugyanakkor ez volt az a kompromisszum, amelynek betartásával az építkezés megvalósulhatott.
A terv fő jellemzője a várost átszelő két széles útvonal, egyik a Vasmű út kereken 100 méter széles sávja, másik a 80 méter széles Szórád Márton út, közepében ugyancsak zöld sávval. Ezek a zöld sávok később sok vitára adtak alkalmat, sokan nem értették, miért van ezekre szükség. Egyszerű a magyarázat, amelyről akkoriban senki sem beszélt. A hidegháborús időkben feltételezték egy nagymértékű rombolással járó bomba- vagy atomtámadás bekövetkezését. A széles parksávokon a kárfelszámoló egységek akadálymentesen vonulhattak volna. Szerencsére, erre nem került sor, így a vita alapja máig is megmaradt.
Rövidesen fel is használták némelyiket épületek telepítésére. A mai nemzedék talán már nem is emlékszik a Szórád Márton úti parksávra, ahová OTP társasházak, rendelőintézet, tíz emeletes lakóház, áruház, hőközpont, főiskolai számítógépközpont és piactér települt. Több “elépítés” történt a peremrészeken is, így a Bocskai út völgy felőli oldalán. A vasútállomásra vezető széles út, a Dózsa György út megmaradhatott építési tartalékként. Nem a tervezők szándéka szerint ugyan, hanem azért, mert az építkezés elhúzódott és az elképzelések időközben már megváltoztak. Az utak keresztezésének folytatásaként a Duna felé tervezték a főteret. A tisztázatlan funkciók miatt nagyon sok vázlat készült rá, végül is lett, amit ma látunk: nem hiszem, hogy a végleges formája lenne. Ide koncentrálták volna a tervezők a város közintézményeinek nagy részét. Kemény falatnak bizonyult, a következő nemzedékekre vár kiegészítése, módosítása. Több kis melléktengely ágazott ki a főútvonalakból, melyek végére ünnepélyes lezárások kerültek (volna). Megvalósult a Móricz Zsigmond iskola és a Bartók kultúrház közötti kapcsolat. Megépült a Kossuth utca végén a főiskola ünnepélyes épülettömbje, csak éppen senki nem veszi észre, mivel elébe került a főiskolai számítógépközpont. Elmaradt a Vigadó tér nagyvonalú lezárása a kaszinó és a táncpalota épületével.

Leállítás, újrakezdés
A kezdeti, hatalmas építési lendületnek a változó politikai helyzet vetett véget. 1954-ben Dunaújváros – az akkori Sztálinváros – építését leállították, a munkák kis kivételtől eltekintve 1957-ig szüneteltek. Az újrakezdés alkalmával már szó sem esett az első tervben lefektetett városépítés folytatásáról.
A mű nemcsak a város terve, de maga a város is egy időre abbamaradt, holott tervezői befejezett egésznek szánták. Annak ellenére, hogy csak harmincezres lakosszámra tervezték, mégis minden olyan épülettel, létesítménnyel ellátták (volna), amelyek messze túlmutattak a lakótelep jellegen, sőt a kisvárosi funkción túlmenően még regionális szerepkört is biztosítottak számára. Felépítését az első és a második ötéves terv időszakára tervezték, az első kiépítésben 18 ezer lakosra, amely a második ütemben bővült volna 30 ezerre.
Az 1950-es évek várostervezésének elveit már jóval előbb lefektették. Műegyetemi tanulmányaink alkalmával az 1948-49 tanévben még megismerhettük ezeket, keletieket-nyugatiakat egyaránt. Ez a tanév volt az utolsó, amikor még nem volt kötelező, hogy a szovjet tudományokat említsük csak élenjáróként. Tanulhattunk más példákat is. Akkoriban készült az USA-ban a Tenessee-völgy országnyi területet felölelő regionális rendezési terve. A nehézipari üzemek telepítésének elvei itt is, ott is természetszerűleg nagyon hasonlóak voltak. A Tenessee-völgyi tervezést a komplex szemlélet jellemezte, nálunk inkább az egyedi megoldások éltek. Ezen gondolat jegyében született meg a Dunai Vasmű városának terve is, ahol az elképzelések szerint csak a kombinát dolgozói éltek volna.

A kozmopolitának bélyegzett kockaépületek

Mi is az a szocreál?
Mielőtt a fogalmakkal tovább dobálóznánk, meg kellene kísérelnünk tisztázni, mit is jelent a szocialista-realista áramlat az építészetben. A háború előtti években az építőművészetben két ellentétes irány uralkodott: az egyik a konzervatív, mondhatni “hivatalos” művészet eklektikus és neobarokk jegyekkel – a másik a nyugati, weimari, a dessaui Bauhaus iskoláját követő modernista törekvés. A magyar építészek 1945 előtt többségükben már ezen utóbbi irány híveinek vallották magukat. Még 1944-ben kiadott deklarációjuk alapján ebben a szellemben kezdték meg a munkát a háború után. Persze figyelmen kívül hagyták, mert nem is igen tudták, hogy a Szovjetunió építészete ezt az irányt már a harmincas évek elején elvetette, egyrészt kozmopolita jellege miatt, másrészt mert nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a szocialista társadalom valóságát és világnézetét kifejezhesse, a leninista “monumentális propaganda” és a sztálini “szocialista tartalom – nemzeti forma” elvét valóra váltsa.
Ennek ellenére Magyarországon 1945-től egészen az 1951. év tavaszán lezajlott építészi vitáig még a modernista szemlélet uralkodott. Ez a vita volt az, mely a modernista szemlélet immár tarthatatlan elveit elvetette és a tartalmában szocialista, formájában azonban a nemzeti hagyományokra támaszkodó építészet általános elveit állította helyükbe.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2001. április 28.

______________________________

Lakótelep a folyó mentén

Építészeti kísérletek a történelmi romantika jegyében

Duna(Sztálin)újváros – A várostervezés hőskorszakáról Őri Zoltán visszaemlékezése alapján idézzük fel az évtizedekkel ezelőtti történéseket. A ma nyugdíjas Őri Zoltán egykoron Weiner Tibor munkatársa volt.

A kombinát és városának telepítése előzetes vizsgálatai során számításba vették a Szekszárd és Sióagárd közötti sík területet is. El kellett azonban vetni, mivel a Sió csatorna kikötővé való átalakítása nehézségekkel járt volna. Maradt a Duna mellé, a pentelei síkra – mint a Szovjetunióban már többször alkalmazott megoldás – való telepítés. A szállítás és vízellátás miatt volt szükséges a vízi útvonal.
A lakótelep a folyó mentén, vízfolyás ellenében épült fel, közbül széles erdősáv védte az üzem káros hatásaitól, majd utána, a vízfolyás mentén alul következett az üzem. Ezzel a megoldással vélték kiküszöbölhetőnek, hogy a káros szennyvizek a város mellett elfolyó vizet szennyezzék. A szennyvizek tisztítása akkor még nem került szóba.

Változatok a 6-os útra
A Dunai Vasmű városának telepítése alkalmával el kellett dönteni, mi legyen a 6-os út sorsa. Ismeretes, hogy az útnak Dunapentele községen átvezető nyomvonalát a Vasmű telepítésének elhatározása előtt, még 1949-ben a Százlábú-híd megépítésével kívánták a falu lakott területéről áthelyezni. A tervezett nyomvonal a várost teljesen kettébe szelte volna.

A százlábú hídról

A megoldásra két változatot készítettek a tervezők. Egyik a Kálvária-dombra érkező útvonalat a régi római úttal azonos nyomvonalra terelte volna, a másik változat a szakadó part peremén vélte elkerülhetőnek a várost és az üzemet. Szerencsére a harmadik, a mai megoldás valósult meg, mely szerint a 6-os út a várost nyugati oldaláról kerüli meg.
Az 1950. év elején bemutató jelleggel adaptált szovjet munkáskolónia tervéről rövidesen bebizonyosodott alkalmatlansága. A huszonötezres lélekszám már indulásnál kevésnek minősült, mint ismeretes, azonnal harmincezer lakos befogadására kellett alkalmassá tenni. A Szovjetunióban kizárólag az üzemi dolgozók, valamint közvetlen kiszolgálóik lakásául tervezett lakótelepnek esetünkben egyéb funkciót is el kellett látni, a Duna mellékének regionális alközpontjává kellett válnia.

A legnagyobb barakktábor a déli-városi volt
Dunaújváros nemcsak lakótelep lett, rövidesen járási jogú várossá nyilvánították. Ide települtek a járási intézmények is. Ide került az eredetileg Dunaföldvárra szánt regionális kórház is. A drótkötél-pálya helyett kiépítették a kikötőbe vezető iparvágányt, bekötve ezzel a dunai kikötőt az ország vérkeringésébe. Az egészségügyi, művelődési, kereskedelmi ellátást lényegesen nagyobb területre kellett tervezni, ezek a munkáskolóniának várossá fejlesztése irányába mutattak.
1950 májusában nemcsak a Vasmű és a város építése kezdődött. Egyidejűleg gondoskodni kellett a mintegy tízezres lélekszámú munkássereg elhelyezéséről. Számukra épültek az ideiglenes barakktáborok.

A Radarban a mélyépítők, a Szórád Márton út mentén a magasépítők, a Szalki-szigeten a Vízépítő Vállalat, a vasútállomás környékén a MÁV dolgozóinak építettek barakkokat. Legnagyobb tábor volt a déliváros, ahol a Kokszolómű építőit szállásolták el. Nagyobb, ideiglenes lakótelepek voltak ezek is, saját alsófokú ellátó létesítményekkel. Felszámolásuk a város vezetésének nehéz feladatát képezte a ’60-as években. (Emlékezzünk, miként vélekedett maga Weiner Tibor – akinek a város tervezésében oroszlánrésze volt – magáról a város tervéről.)
Az első lakóegység terve, a Május 1. tömb, a Kossuth utca délkeleti oldala, a húsz tantermes iskola még a régebben kialakult várostervezés vonásait hordozta magán.
Második tervezési periódus: üzletház, rendelőintézet, főtér, a Vasmű út nyugati oldalának ötemeletes épületei, szálloda, irodaház, mozi, majd a mai Erkel kert és Liszt Ferenc kert keretes beépítésének tervezése az előzőhöz képest progresszívnek minősíthető, Dunaújváros tervezésének maradandó értékeit sikerült vele létrehozni.
Az ez után következő harmadik tervezési periódus sematizmusa a városra nézve már károsnak nevezhető.
Ez a sematizmus onnan ered, hogy a tervezők alkotásai már nem a város fejlődése során jelentkező igényből, hanem a város életétől függetlenül jöttek létre, az egész országban általánossá vált építészeti koncepciók alapján. Weiner szerint ezen dogmatikus előítéletek a szocialista-realista módszerek félreértése vagy félremagyarázása következtében jelentkeztek. E félreértéseknek két válfaja virágzott városunkban: az egyik az olcsó építés címén hozott létre gazdaságtalant, a másik feleslegesen díszített.
Sikerült elkerülni azonban az akkor uralkodó irányzatok közül azt, amely új épületek környezetében régi városok hangulatát igyekezett felidézni. E történelmi romantika az új város puszta gondolatával oly élesen szemben állott, hogy elkerülhető volt hatása városképi vonatkozásban még akkor is, ha egyes épületek esetében fel is merült a lehetősége. (Például: a mai főiskola épülete.)

Realista irányzatok
A várostervezés negyedik periódusához sorolta Weiner Tibor a tervezés új útjait, a különböző realista irányzatok egymással párhuzamos megjelenését a “virágozzék minden virág” gondolat jegyében, amely már nem vezet olyan egységes városképek megjelenéséhez, mint amelyek az ’50-es évek elején keletkeztek. Szerinte a döntő jellegzetesség sohasem a részletekben keresendő, hanem a városrendezés általános koncepciójában. Ezért azt a városrészt, amely keretes beépítésével kialakult, minden oldalról fellazítva fogja körül az új építés, és ezzel olyan maggá alakítja a régit, amelyre a lazább városrészek támaszkodhatnak.
Előzőekben már történt említés a magyar építészetben – meglehetősen diktatórikus módszerekkel kialakított szocialista-realista irányzatról. Szovjetunióbeli gyakorlata következtében Weiner Tibor ennek az irányzatnak elkötelezett híve volt. Egyetérthetünk vele abban, hogy ezen irányzat legsikeresebb dunaújvárosieredménye az a városrész, melyet második tervezési periódusként említ. 1952-ben és 1954-ben a Műszaki Egyetemen megtartott előadásai keretében ismertette a szovjet építészet szocialista tartalmát is. Ennek megfogalmazása nem is volt olyan egyszerű, így például a Lomonoszov egyetem hatalmas épülettömbje magában foglalta nem csak az oktatás, hanem az igazgatás, a kollégiumok, az oktatók lakásainak stb. helyiségeit is, szinte külön birodalomként jelentkezett a város testében. Úgy látszik, ez a gondolat nem csak a kommunizmus keretei között, de egyebütt is érvényre jutott, így például Le Corbusier építészetében. Az egyező tartalom a megjelenítésben különbözött!

Dunaújvárost szokás úgy említeni, mint azt a példát, ahol az építészet szocialista-realista személete egyeduralkodó volt. Régebben elítélőleg hangzott, ma már polgárjogot nyert, és városunk elismert értékei közé tartozik. A várossal egyidejűleg épült a vasmű is, de az üzemi épületek építészeti megformálásával még nem foglalkozott senki, holott ezek esetében is tetten érhető a szocialista-realista irányzat. Kérdéses, nevezhetjük-e szocreál építészeti irányzatnak a századelőn készült épületek változatlan formában való átültetését, melyekben már korszerűsített technológiával történt a gyártás?

Vasbeton párkány a bunkereken
1953-57 között alkalmam volt részt venni a kokszolómű építésének irányításában. Példaképpen kell megemlítenem az azóta már elbontott szulfát-üzemet, melynek a technológia által megkövetelt vasbeton támfalát a szovjet tervek szerint – egyébként teljesen feleslegesnek ítélhető – homlokzati vakablakokkal kellett díszítenünk vasbetonból, monolit eljárással, több tagozatos keretezéssel. A benzolüzem, a szénelőkészítő épületei díszes oromzatokat, a szénadagoló vasbeton bunkeréi a bunkereken körbefutó, több tagozatos vasbeton párkányt kaptak, kizárólag díszítő jelleggel. Nyilvánvaló anakronizmusnak minősíthető ez az eljárás akkor, amikor szerte az országban építészeink példamutató megjelenésű ipari és mezőgazdasági épületeket terveztek. A város és a gyár építészete együtt alkotja Dunaújváros építészetét, melynek a gyárban lévő formáit ma talán a huszonnegyedik órában dokumentálhatjuk a jövő nemzedéke számára.

A tervezők álma és a valóság
A Dunai Vasmű városa tervének megvalósítása néhány évig nagy lendülettel folyt, mindaddig, míg a beruházást le nem állították. A tervezők álma ezzel megszakadt. Elmaradt több olyan épület, melyet a bőség idején terveztek és ha megvalósultak volna, valóban egy intézményekkel kielégítően ellátott város jöhetett volna létre. A megvalósulás spontán körülmények miatt is módosult.
Munka befejeztével az építési helyekről a városi szállásokra igyekvő fiatalság szép, zöld mezőt talált maga előtt. A pályát kimérve, két kaput leállítva, máris futballmérkőzéseket lehetett rendezni az egyes építésvezetőségek között. Egyik lelkes kollégánk, Jager Tamás gyorsan egy öltözőt is tervezett, majd lelátó épült a pálya mellé.

Ezzel létrejött a későbbi, a mai sporttelep magja. Helyét a rendezési terv nem ide, hanem a mai római kőtár és a Vigadó közé szánta. Ez elmaradt, viszont így máris megkezdődött a védő erdősáv más célra való felhasználása.
Megépült az egyik városrész kultúrháza is, melyet Weiner Tibor eredetileg szétterjedő földszintes épületként álmodott. Már a tervezés alkalmával emeletesre sikerült, a mellé álmodott üzletházzal egyetemben. Mivel a közbejött események miatt a kultúrpalota építése elmaradt, ezt a kultúrházat már nem csak egy városrész céljára, hanem az egész város számára hasznosították. A Bartók Béla kultúrház városi színházzá való átépítése – sok megalkuvással – ma van folyamatban.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2001. május 21.

______________________________

Tollat ragadott az építész

Elismerés a helytörténeti kutatónak

A hagyományokhoz híven ezen a nap adják át Dunaújváros Aranytoll-díját. A Böszöményi Zoltán képviselői kezdeményezésére alapított díjat ezúttal Őri Zoltánnak nyújtotta át Dunaújváros polgármestere.

Őri Zoltán a Gyárépítő Vállalat építésvezetője volt, majd 12 évig dolgozott építési és közlekedési osztályvezetőként a városi tanácsnál.
Őri Zoltán méltatásában többek között elhangzott:
“A kilencvenes évek elején kezdett anyagot gyűjteni azokhoz a helytörténeti kérdéskörökhöz, amelyek már régebben foglalkoztatják. Írásainak nagy része 1995-1997 között jelent meg a helyi lapban. Találkozásaim a várossal címmel jelent meg kilencven oldalas dolgozata a hajdani Intercisa, az egykor volt Pentele, a közelmúlt Dunaújvárosa történéseit, épületeit, a mindennapi élet tárgyait varázsolta az olvasó elé. Közben új felismerésekre is jut: megtalálja a Rácdombbal szemben a török idők elővárosainak a helyét. Írásaiban újra feltűnik a Duna motívum, ennek a témának szenteli a Duna titka című művét. A kurucvilág helytörténeti eseményének is külön kötetet szentelt.
Saját témái a római kori amforák, amelyek a második világháború idején kerültek elő a Radarban egy lokátortelep építése során. Pentele monostoráról is írt, de tollat ragadott a XVIII. századi rácdombi Rudnyánszki kastély és a szocreál típusú épületek megörökítése érdekében.
Írásainak stílusát a pontosság, a szabatosság, a megelevenítő láttató erő és az érzelmek jellemzik.

fgy

Megjelent: Hét Nap – 2005. március 15.

______________________________

Egy elfoglalt időmilliomos

Az ember néha nagyon, nagyon kicsinek érzi magát. Pedig csak annyi történik, hogy találkozik egy másik emberrel, aki röpke harminc esztendővel idősebb nála, viszont körülbelül gondolkodásában ugyanennyivel frissebb, ami pedig tájékozottságát és fölkészültségét illeti helytörténeti, sőt: általános kultúrtörténeti témákban, arról jobb nem is beszélni. (Szerző ezúton pirulva kér bocsánatot amiatt, hogy a Pentele határában mintegy ezer éve alapított monostort görögkatolikusként hagyta megnevezni egy korábbi írásában,  holott az görögkeleti volt…)

Őri Zoltán nyolcvanadik életévében is aktív helytörténész.
A szervezőbizottság tagjai szerint: ő tud a legtöbbet Penteléről
fotó: Vohlmann György

Ám Őri Zoltán megérkezése a szerkesztőségbe nem csak ezért nevezetes. Roppant jellemző a nyolcvanesztendős, sokat megért és megértett emberre, akitől számtalan kitűnő, többnyire helytörténeti témájú cikket közöltünk, hogy kávéval kínálását is egy mosollyal és egy csendes történettel honorálja. Mint mondja: évtizedek óta jár az újság műhelyébe, igen sok nagy- és kevésbé nagynevű embert látott itt kávézni – de őt még csak most kínálták meg kávéval először…
Pedig tavaly szakmánk legnagyobb helyi kitüntetését, a közgyűlés által adományozott Aranytollat is megkapta, teljesen megérdemelten. Igaz, ez egyben a legkisebb helyi sajtókitüntetés is, lévén, hogy nincs másik, de ez éppen őt zavarja a legkevésbé. Birtokosa a Pro Pentele díjnak is.
Csak azért született Budapesten, mert vele várandós édesanyjának nem találtak közelebb szülőotthont 1927 februárjában. Anyai felmenői, a Horváthok egyébként régi penteleiek. Mindkét ág megegyezik a zsellérségben, vagyis a nincstelen mezőgazdasági cselédsorsban is. Bár helytörténészünk édesapja már kőművesmesterként kereste a család kenyerét.
Tán idetartozik, hogy nem csak Őri Zoltán, hanem felesége, valamint két fia, egyik menye, továbbá három unokájából kettő is építész. A családfő pedig (aki építési gazdasági mérnök diplomát is szerzett) nem csak Dunaújvárost építette, ahol olyan épületek kivitelezésének irányítása fűződik a nevéhez, mint a fedett uszoda, a zöld rendelő, a református vagy az evangélikus templom, hogy a kokszolóról, az elegytérről ne is beszéljünk. De (mások mellett) az ő munkája számtalan baranyai, Fejér megyei bányaüzem is.
Helytörténeti munkásságát a fentebb már említett számtalan cikk mellett kellően méltatja két könyve, a 2001-ben megjelent “Találkozásom a várossal”, valamint a két évvel fiatalabb “A Duna titka” mellett az a dedikáció, amelyet az általunk is a minap idézett Bóna István professzor így címzett neki: “Őri Zoltánnak, Pentele hivatott kutatójának sok üdvözlettel”.
1956-ban ott van a tüntetők között – de ezzel nem ő dicsekszik, hanem benne a neve egy, a forradalommal foglalkozó könyvben. S ennek ott a nyoma az életében: akkortól kezdődnek számára a kényszerű vándorévek.
Írásainak nyoma pedig mások életében is ott van. S lesz: bár azt mondja, hogy már nem fog nagyobb munkába, azért természetesen tagja a készülő Pentelei Almanach szerkesztő bizottságának. Sőt, az ezeréves pentelei ünnepségek szervező bizottságának is. Mintegy mellékesen ajánlja fel, hogy helytörténeti kérdésekben bármikor nyugodtan forduljunk hozzá források megnevezéséért. S ezek után azt mondja, hogy ő tulajdonképpen időmilliomos…
Csak egykori és mai személyes ismeretségi körének egyszerű felsorolása tankönyvértékű lenne. Három példa: Wolf Johanna hívta a városba építésznek az ötvenes évek közepén: az első magyar nő, aki idehaza építészi diplomát szerzett. Dolgozott Martin H. Györggyel, aki még a hatvanas években is a spanyol néphadsereg őrnagyának titulálta saját magát. Tapolczai Jenő tanácselnök biztatta maradásra az “első szocialista városban”. S így tovább.
Mivel szóba került a pentelei szerkesztő- és a szervező bizottság, muszáj leírni, hogy bárkit kérdeztünk e szigorúan független és civil testületek tagjai közül, mindenki hozzá irányított minket, mondván: ő tud a legtöbbet Penteléről. Ha már a többi helytörténész is ezt mondja, akkor is kénytelenek lennénk elfogadni, ha magunk nem így gondolnánk – pedig dehogynem. Ezúton rögzítjük is ezt az oly sokfelől egybecsengő tényt ezen egyet-nem-értéséről nevezetes kor mai napján.

Pekarek János

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2006. július 8.

______________________________

Elhunyt Őri Zoltán

Lapunk talán legrégebbi cikkírója volt az 1921-ben Pentelén született Őri Zoltán építészmérnök, a Városi tanács osztályvezetője, a Dunai Vasmű beruházási munkatársa, a Pentele Baráti Kör alapító tagja. Bár nem kímélte őt az élet, sokszor kellett kényszerűségből szülővárosától távol dolgoznia, mindig visszatért, és mindig hálás volt, hogy a hely történetét kutathatta. Könyvei élményszámba mennek. Pontossága is. Mint az egész ember…

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2015. július 23.

______________________________

Eltűnhet a Frankl-kastély?

A napokban hunyt el kedves, megbecsült szerzőnk, 88 évesen. Utolsó írását itt közöljük, emlékül

„Frankl Zsigmond rácdombi kastélya. Megvalósulatlan útépítési program áldozata lett 1949-ben”.

2015. április 25-én jelent meg a Dunaújvárosi Hírlapban Szabó Zsolt Róbert írása a pentelei hajómalmokról. Idős korom ellenére nagy élvezettel olvastam. Örülök, hogy a fiatalok között is vannak még, akik a régi pentelei életmód emlékeit nem engedik eltűnni.

A leírás ismertetést ad a pentelei malmokról, így például 1914-ben megépült a a Gőzmalom a Magyar utcában Rudnyánszky-Montbach-Frankl kúria kertjében. Ilyen soha nem volt! Létezett Rudnyánszky-Montbach kúria és egész más helyen volt a Frankl Kastély.
A cikk írója nem hibáztatható, mivel csak átvette a Magyar Kastélylexikon 50. oldalán található megnevezést: (Rudnyánszky)-Montbach-Frankl-kúria.

A valahai Frankl-kastély a Rácdombon

Nehogy a Frankl-kastély eltűnjön pentelei honfitársaim emlékezetéből, a továbbiakban megpróbálom visszavarázsolni.
Azon a kis dombocskán, amely ma Rácdomb néven ismeretes, Szent István királyunk óta egymást követő időkben kisebb váracskák voltak. A törökök is alkalmasnak találták, hogy a Buda-Temesvár védelmi vonalba illeszthető palánkvárat létesítsenek rajta. Egyébként olyan kicsi és jelentéktelen volt, hogy Budavára felszabadítása után, mikor Badeni Lajos serege megjelent, nem is próbálkoztak megvédeni, egyszerűen a sorsára hagyták.
Az első katonai felmérés térképén, mely 1783-85 között készült, a palánk helyén már egy térképjelet találunk: piros színnel keretezett belül üres téglalap, amelynek a jelentése: Fort, Gautier. Az itteni épület tehát valamilyen megerősített körzeti központ lehetett.
Ezek szerint az épület 1783-ban már megvolt.
Ullman Móritz János pesti gabonakereskedő 1825-ben Bécsben Ferenc császártól nemességet és vele a Szitányi előnevet kapta, melyet családnévként használt a későbbi időkben. 1848-ban nőül vette Montbach Matildot, így birtokaik, többek között a kastély is “Szitányi” néven egyesültek. Montbach Matild 1888-ban már özvegyként halt meg, a kastély gazda nélkül maradt.
Dunapentelén először 1905-ben találkozunk Frankl Izidor és Frankl Zsigmond nevével. Ekkor a rácdombi kastély az ő kezükben van, a család birtoka Szedrespusztán, a Nagyvenyimre vezető út mellett, a Krivaj és a fűzfás dűlőben volt. A birtokot a kastéllyal saját telefonvonal kötötte össze, melynek girbegurba oszlopai végighúzódtak a pentelei utcákon.
1944-ben Frankl Zsigmondot a többi pentelei zsidóval együtt Auswitzba deportálták. Az üresen maradt kastélyt az 1944-45 évi harcok során a szovjet és román hadsereg katonái foglalták el.
1949-ben korszerűsítették – többek között – a Pentelén átvezető 6-os számú országos főközlekedési utat is. Az útnak az a tervezett szakasza, amely a falut elkerülte volna, éppen telibe találta a Frankl-kastélyt. A kastélyt tehát el kellett bontani. A bontást 1949 novemberében édesapám végezte. 1949. december 28-án megszületett az a határozat, mely szerint a megváltozott nemzetközi helyzet miatt a Mohácsra tervezett, Jugoszláviával közös kombinát nem épülhet tovább. Helyette a Vasmű Dunapentelén épül fel.
Nem lehetett megengedni, hogy egy ilyen város és üzem belső forgalmát egy átmenő országos főút forgalma zavarja, ezért az útnak ez a szakasza nem valósulhatott meg, így a kastély elbontása felesleges áldozattá vált.

Kataszteri térképen a kastély (XIX. század)

A kastély épülete a késő barokk jellegét tükrözte. Méreteit az 1882-ben kiadott kataszteri nyilvántartási térképről lemérhetjük. Hossza 39 méter, két végén a keleti irányban rizalitszerűen beforduló épületrészek szélessége 9 méter, a közöttük lévő traktus hossza 20 méter.
A kastély teljesen az egykori kis török palánk helyét foglalta el. A váracska hajdani szárazárkában helyezkedett el egy melléképület. Konyha, a parádés lovak istállói, kocsiszínek voltak benne. Ezt a melléképületet a kastéllyal egy földalatti alagút kötötte össze, amely alkalmas volt a személyzet közlekedésére.
A leginkább figyelemreméltó, hogy a kastély nyugati homlokzatán lévő porticus teljes egészében faragott kövekből készült. Már csak azért is, mert a többi pentelei kastélyon faragott kő nem található.
Csak sajnálni lehet a kastély elbontását. A maga idejében a Mezőföld egyik jellegzetes pontja volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a Nagy-Alföld szemközt a Duna másik oldalán elterülő vidékére: a rácalmási Dunaágak, a Csepeli Duna tassi torkolata, a síkságon kivillanó fehér tornyok a tassi, szalkszentmártoni templomokon. Szemközt a csabonyi szigetvilág, azon túl már Dunavecse a maga hangulatos templomával.
Kárpótlásul megépült számunkra Dunaújváros.

Őri Zoltán – 2015. május 1.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2015. július 25.

 

Van még valami adósságunk?